A szerencsétlen, ha érez is bármiféle kétséget, vagy félelmet, nem képes ellenállni nekem, mert szüksége van rám, és mindarra, amit felkínáltam neki. De most legalább önszántából követ, és tesz eleget a parancsomnak, nem úgy, mint az imént, amikor mozdulatlanul kellett tűrnie, hogy a vérét szívom. Minden bizonnyal nem volt túl kellemes élmény, főleg kezdetben, mikor durván lecsaptam rá, de már amúgy sem emlékszik semmire. Sosem szoktam meghagyni az áldozataim emlékeit, még akkor sem, ha önként vállalják a vacsora szerepét. Megtörtént már ez is nem egyszer. Olyan férfiak, akik többet akartak egyszerű, intim kapcsolatnál. Ki vadabbra vágyott, ki szenvedélyesebbre, ki komolyabb kapcsolatra. Én pedig megadtam, amit kértek... nem vagyok semmi jónak elrontója. Persze akadt köztük olyan is, akit szerettem... de nem akarok most Andreora gondolni. És nem mintha annyira furdalna értük a lelkiismeretem... de biztonságosabb, ha nem emlékeznek semmire. Sosem tudni, ki mennyire tudja tartani a száját. Senkiért nem vállalok kockázatot. A férfi árnyékként követ a parkon át. Elérve a főutcát hátrafordulok, és bevárom. Már csak pár saroknyira van innen a városi lakásom.
- Na és mondd csak... mi a neved? - kérdem. Ha már együtt fogok vele lakni pár napig, legalább a nevét tudjam. - Én Reia Keiko vagyok - mutatkozom be. - Szólíthatsz Reiának, vagy Keikonak. Mindegy - Manapság a többi nevem inkább elhagyom. Így is épp elég szokatlan ez errefelé. Végre elérjük a lakásom épületének bejáratát. Be a liftbe. Csak két emelet. Közben előhalászom a kulcsaimat. Nem bajlódom velük sokáig, hamar szélesre tárom a lakásom ajtaját, ami csak pár lépés a lifttől, majd besétálok.
- Fürdő jobbra. Törölközők a legfelső fiókban - közlöm tárgyilagosan, miközben a hálóm felé veszem az irányt. Kutakodok egy darabig a ruhásszekrényem alján, majd előhalászok egy férfi farmert és inget. Van itt pár hasonló darab az ilyen esetekre. Nem mintha naponta hoznék fel vacsinak való csövest, de férfiakat szoktam.
- Tessék, fogd! Remélem megfelel a méret - nyomom a kezébe, miután visszasétáltam. - Amíg elkészülsz, kerítek valami kaját neked - jelentem, majd magára hagyom, és a konyha felé veszem az irányt.

Valóban szótlanul követem a lányt hazafelé, és közben azon agyalok, hogy mi a fene is történt. Mintha lennének valami gondok ezzel a jelenettel ott a parkban. De nem jövök rá, hogy mi. Végül is mindegy. Lesz étel, szállás, ennyi most elég. És még a nő se ronda.
Melléje lépek, és figyelek rá.
- Az én nevem Ioan. Reia, vagy Keiko. Megjegyzem.
És valóban igyekszem megjegyezni, bár fura nevek. De hát a nő is fura.
Az épületbe érve jól esik a meleg, felsóhajtok megkönnyebbülten. Aztán a lakásba érve engedelmesen, s egészen lelkesen megyek mosakodni.
- Köszönöm! - veszem át a holmikat.

Lezuhanyozom, megmosom a hajamat is. Ami a lefolyón lefolyik, az nem semmi, néha ilyenkor én is undorodom magamtól. Noha kopog a szemem az éhségtől, nem sietem el a dolgot, tényleg tisztán akarok innen kilépni. Még a hajamat is megigazgatom a tükörbe nézve, és ekkor fedezem fel a két apró sebhelyet a nyakamon.
Először nem akarok hinni a szememnek. Megnézem egyszer, megnézem kétszer, meg is tapogatom. Ott van, kétségtelen, és kicsit érzékeny is. Olyan, mintha kígyómarás lenne, de nem hiszem, hogy az.
Nem nagyon tudok mit kezdeni az információval először, de egy romániai utcagyerek is horrortörténeteken nevelkedik, csak ő nem a TVben vagy a moziban látja, neki az idősebb pajtásai mesélik. Szóval felmerül bennem az ölet, hogy megharapott egy vámpír, de ezt olyan abszurdnak gondolom, hogy egy legyintéssel elintézem. Még az is lehet, hogy én vakartam el előző éjjel.
Felveszem a kapott ruhát, és kilépek a fürdőből. Mi tagadás klasszisokkal jobban nézek ki.
- Kész vagyok!

Szerencsére Ioant nem kell sokáig győzködni, hogy fürödjön, megy ő magától is. És magyaráznom sem kell sokat, de nem is olyan nagy és bonyolult ez a lakás, hogy bárki is elvesszen benne. Ha a kastélyba vittem volna fel, talán nem lett volna ilyen könnyű dolga, de itt... Természetesen oda nem vinnék efféle vendégeket. És nem csak azért nem, mert nem szívesen osztozkodom. Mert addig oké, hogy Lucas szívesen lát ott bármelyikünket, azért azt hiszem, van egy bizonyos határ, amit jobb nem átlépni. Főleg most, hogy egyre csak romlik a helyzet, ami a defenzorokat illeti... a vezért illetően pedig... Nos, neki is ideje lenne már életpárt találnia. Észrevehetően egyre rosszabbul van. Vagy talán csak azért veszem észre rajta, mert én is hasonló cipőben járok? De ő ahhoz képest, hogy már évszázadok óta pár nélkül van, még egész jól viseli a sorsát.
Amíg a vendégem a fürdőben ténykedik, én felmérem a hűtőm tartalmát. Mi tagadás, ideje lenne már bevásárolnom. Az ebédről maradt lasagne-t beteszem pár percre a mikróba. Na igen! Mostanában nekem is csak ilyen nyamvadt emberi kaján kellett elvegetálnom. De most pár napra megoldottam ezt a problémát is.
Épp asztalra teszem a vacsorát - tisztára mint valami háziasszony - mikor Ioan belép, immár tisztán és illatosan. Hmm... nem is rossz - nézek rajta végig elégedetten. Még a végén nem csak a vérét kívánom meg.
- A vacsora is elkészült - bökök a kikészített tányér felé. - Lasagne. Remélem megfelel. - Az olasz étel finom illata betölti a konyhát, de én nem attól csábulok el. Árgus szemekkel figyelem a vendégemet, hogy vajon mi lesz a következő lépése. Helyet foglaló-e. Valószínűleg igen. Elég éhes lehet már. Csupán egyetlen dolog tarthatja vissza: a benne keltett félelem irányomban. Nem szeretném, hogy tartson tőlem, de egy kis óvatosság azt hiszem, természetes. Amíg a férfi dönt, én keresek egy üveg vörösbort is kettőnknek. Segít ellazulni. Töltök, majd a saját poharammal elfoglalom az egyik konyhaszéket.
- Mióta élsz az utcán, Ioan? - próbálok megindítani valamiféle könnyed csevegést, hogy egy kicsit oldottabb legyen a hangulat.

Már amikor kilépek a fürdőből, megérzem a finom illatokat, és az orrom jóval előbb ér a konyhába, mint én.
- Mmmmmm .... ez lasagna! Még csak kétszer ettem, de nagyon finom volt! - lépek be egy nagyot sóhajtva. - Hogy megfelel-e? Köszönöm szépen!
A hirtelen felindulásból még meg is hajolok egy kicsit Keiko felé, valahonnan ösztönösen beugrik, hogy feléjük sokat hajlonganak.
Csak aztán ülök le az asztalhoz, de még nem nyúlok rögtön az ételhez, hanem lehunyt szemmel élvezem az illatát. Bármit is éreztem a lány felé, félelmet, gyanakvást, az most mind elmúlt. Aki lasagnát ad nekem, rossz ember nem lehet! Akkor ragadom meg az evőeszközöket, amikor Keiko elmegy valamit pakolászni. Az első falat íze mikor szétárad a számban, újfent hosszú pillanatokra mozdulatlanságra késztet.
Aztán poharak kerülnek az asztalra, és bor folyik. A szemem is elkerekedik.
- Óha! - nem is találok szavakat hirtelen.
A második falatnál tartok, amikor megérkezik a kérdés. Elébb legynelem a falatot, és úgy válaszolok.
- Nagyon régóta. Az biztos, hogy még nem tudtam járni akkor. De nem tudom pontosan. Soha nem kérdeztem.
Aztán folytatom az evést. Pár falat elfogy, mire én is megfogalmazok egy kérdést, ami érdekel.
- Reia, te olyan dögös vagy! Szép ... na ... - javotok gyorsan. - Nem találtál nálam jobbat magadnak?
Nincsenek illúzióim a saját értékeim felől. Nem érek sokat. Az, hogy most tisztán, tiszta ruhában ülök itt, persze valamit javít a helyzeten, de akkor sem egy főnyeremény.

Elmosolyodom, mikor meghallom Ioan lelkesedését a vacsora iránt. Ritka, őszinte mosoly ez. Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen az arcomon. Túl sokat forgok magamfajták körében, túl sokat foglalkozok a felkészüléssel, az előttünk álló harcokkal, és oly kevés időt hagyok igazi emberi pillanatok átélésére. De nem is hiányzik már túlzottan. Néha mégis szükségem lenne ezekre is, mert ezek tartják távol tőlem a sötétséget. És nagyon nem szeretném, hogy idő előtt magába szippantson.
A mosoly azonnal lehervad az arcomról, amint megköszöni az ételt. Nincs mit köszönnie. Alkut kötöttünk, és finom vacsora ide vagy oda, így is, úgy is ő húzza a rövidebbet. Bár... ahogy vesszük. Végül is mellettem pár napig tényleg jó dolga lesz. Cserébe egy kis szúrás, amire utólag nem is fog emlékezni, nem is olyan nagy ár, nem igaz?
Amíg én megkeresem az üveg bort, addig Ioan már neki is fog a lasagnájának. Aztán meglepettségének ad hangot, mikor meglátja, mire készülök, ettől azonban kitör belőlem a nevetés.
- Miért csodálkozol ezen ennyire? - ingatom a fejem. - Egy pohárka bor egy jó vacsora része... - teszem hozzá, miközben töltök. Aztán lassan ízlelgetem a vörös italt, és közben őt hallgatom.
- És nem is próbáltál soha kitörni ebből a helyzetből? - kérdem, és bár próbálok közömbös maradni, nem tudom teljesen elnyomni a hangomban a rosszallást. Egy fiatal, ereje teljében levő férfi, aki egészen biztosan el tudná tartani magát becsületes úton is, ha akarná. És ehelyett az éhezést választja, tolvajlást, kéregetést. Szánalomra méltó. Bár nincs túl sok jogom ítélkezni, hisz én sem mindig járok a helyes úton.
- Értesz bármihez is, amivel eltarthatnád magad? - szegezem neki a kérdést, majd kortyolok egyet a poharamból. A bor a közelébe sem érhet annak az édes nedűnek, ami az ő ereiben folydogál, de egyelőre ez is megteszi. A következő kérdésére először csak elnevetem magam, aztán végignézek rajta, és visszakérdezek.
- Dögösnek találsz? - hangomban egy kis incselkedéssel hajolok közelebb a tekintetét keresve. - Hmm... talán találhatnék... De lehet, hogy nem is akarok jobbat - húzódnak sejtelmes mosolyra ajkaim.

- Hát... te tudod ... - vonom meg a vállam, amikor azt mondja nem is akarna jobbat. - Pedig én tényleg elég silány eresztés vagyok. Nem jártam iskolába. Tudok olvasni, de csak lassan, írni még annyira se. Rendes munkát nem kapnák sehol, emiatt. Feketén lehetne dolgozni, de akiről megsejtik, hogy nem tudja megvédeni a maga igazát, azt gyakran átverik, nem fizetik ki. De nem fogok mindent másra fogni. Lusta is vagyok, elismerem.
Lenyelek egy falatot, aztán megfogom a borospoharat.
- Nem mindenki olyan, mint te, hogy többet is ad, mint amivel beérném ... - teszem még hozzá, és megemelem a poharam feléje, jelezve, hogy rá iszom. - Egészségedre, Keiko!
A bor jól esik, és biztos nagyon előkelő márka, de nekem nincs sok összehasonlítási alapom. Nekem csak olcsó piákra tellett mindig is, ha tellett. Kár belém, de mindegy.
A lasagna hamar elfogy, és úgy érzem magam, mint más egy háromfogásos ebéd után, mert a gyomrom beszűkült, és ennyitől is teljesen tele van.
- Nagyon finom volt, köszönöm!
Na, és akkor most én már megkaptam mindent, ami járt, még többet is, hiszen tiszta ruháról szó se volt, bár nincs sok értelme mosakodni, ha utána a koszos göncöket veszem fel újra. De most jön Keiko. Várakozva nézek rá, mit is szeretne. Ha most az jön, hogy le akar feküdni velem, nos ... az inkább jutalom lenne, mint fizetség. De megteszek mindent neki, mert ezzel a vendéglátással az ujjai köré csavart.

Türelmesen végighallgatom a mondókáját, és közben csak szépen ívelt szemöldökeim szaladnak néha a magasba, vagy épp a fejemet ingatom kicsit, de nem szólok közbe.
- Nos... - kezdek bele, mikor befejezte. - Ezek tényleg csak kifogások. Nem minden munkához kell tudni írni és olvasni. És azt is meg lehet tanulni, ha az ember akarja... De te tudod... - vonom meg a vállam. Végül is nem az én bajom. Nem is értem, egyáltalán miért foglalkozom vele. Persze kicsit kíváncsi is vagyok, vajon egy magafajta fiatalember miért pazarolja el ilyen lazán az életét. De semmi közöm hozzá... Van épp elég dolgom enélkül is, amivel foglalkozhatok.
- Remélem, elégedett vagy - állok fel, miután megittam az utolsó korty boromat is. Odalépek Ioanhoz, majd megfogva egyik kezét magam után húzom.
- Gyere, menjünk át egy kényelmesebb szobába - indulok meg vele a hálóm felé. Mostanra igazából már nem vagyok kimondottan éhes... legalábbis nem úgy, mint korábban. Most több időt fogok hagyni a játszadozásra is. Magam után húzom a férfit a szoba közepére, majd letaszítom az ágyamra.
- Lássuk, te mivel tudsz szolgálni nekem! - simítok végig az arcán, majd lehajolok hozzá, és felemelve az állát most valóban megcsókolom. Szánalmas egy alak, de így, megfürödve már ennek ellenére is épp elég vonzó ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet.
- Ugye tudod, miért vagy itt? - kérdem incselkedve, pedig korán sem tudhatja, miért hoztam ide. Legalábbis amit tudni vélhet, az csak egy kis apropó. De imádom, hogy a kezemben van. Ismét elhelyezkedem az ölében, és várom a reakcióját, ami biztosan nem marad el.

A kérdésre, hogy elégedett vagyok-e csak bólintok, s készségesen követem Keikot a másik szobába. Ha tudnám, mi vár rám, akkor is ezt tenném, mert üzletet kötöttünk, legfeljebb nem lennék ennyire jókedvű, és feltehetőleg félnék. De így semmi nem árnyékolja be a jókedvemet.
Amikor az ágyra huppanok a lökéstől, nem is csodálkozom. Aztán következik a kérdés és a csók, amit lehunyt szemmel élvezek, de ugyanakkor azt is megállapítom, hogy a parkban tényleg történt valami, mert erre biztos, hogy jobban emlékeznék.
Ettől megint kicsit összezavarodom. Mi történt ott a parkban? Mért vert hevesebben a szívem, és mitől szédültem? És mi az a két seb a nyakamon?
A következő kérdés éppen ebben az eléggé zavarodott állapotban ér.
- Éppen ezen gondolkodom, hogy lehet, nem egészen tudom, hogy mért vagyok itt ... - mormolom magam elé bambulva. - Illetve mást hittem, mint ami ... lesz ... - felpillantok a lányra valami ébredő gyanúval, de e mellé semmiféle rosszallás nem társul. - Keiko ... - a hang inkább kérő, szeretném, ha megmagyarázná, mi is ez az egész.
Megkedveltem, tetszik is, jó is volt hozzám. Semmi okom rá, hogy ellenkezzek vele, vagy hogy tengelyt akasszunk, de elbizonytalanított ez a csók.
- Keiko, te a parkban nem csókoltál meg. - jelentem ki határozottan. - Én mégis erre emlékszem. De nem volt igaz.

Nem ellenkezik. Ennek örülök, bár talán izgalmasabb lenne a dolog, ha nem lenne minden ilyen egyszerű. Tűri, hogy magammal rángassam, hogy az ágyra lökjem, hogy megcsókoljam, még azt is, hogy elhelyezkedjek az ölében. Bár ezekben nincs semmi. Valószínűleg ilyesmire is számított, így nincs is oka ellenkezni. Az majd ezután következik, ha jól sejtem.
Amikor a kérdésemre másképp válaszol, mint ahogy vártam volna tőle, kicsit felvonom a szemöldököm. Okosabb, mint hittem. Persze az, hogy csavargó, még nem okvetlenül jelenti azt, hogy hülye is. Csak tanulatlan és lusta. Nem biztos, hogy ez nekem jó. Sőt! Sokkal óvatosabbnak kell lennem. Kicsit elgondolkodom, mielőtt válaszolnék. Mennyit is mondjak. Jó kérdés... Bár mindegy, utólag úgy is kitörölhetek mindent.
- Szóval nem csókoltalak meg? Hmm... és akkor szerinted mégis mi történt? - kérdem ismét közel hajolva az ajkaihoz, de ezúttal nem megyek messzebbre. Mélyen a szemeibe nézve várom a válaszát, de ujjaim közben felfedezőútra indulnak a mellkasán. Végigsimítok rajta egyszer-kétszer, majd kigombolok egy gombot az ingén.
- És ha tényleg más történt, akkor mi van? Ugye nem tartasz tőlem? - kérdem a tőlem telhető legártatlanabb hangon, és tovább játszadozom az ingével. Ujjaim észrevétlenül siklanak végig lüktető nyaki erein, aztán leküzdök még egy gombot. Végül nem bírok magammal, és közel hajolok a nyakához, majd mélyen belélegzem az illatát. De egyelőre nem teszek többet.

Közelről nézhetek Keiko gyönyörű szemeibe. Megbűvöl ez a nő. Olyan ... boszorkányos!
Sok mindenféle horrortörténetet ismerek én, a strigákról, és egyebekről. Bár egyikben sincs arról szó, hogy gyönyörű, fiatal japán lányok lennének.
Legszívesebben csókot lopnék azokról az ajkakról, amik olyan közel kerültek megint az enyéimhez, de nem lépem túl a határaimat. Itt most csak az történhet meg, amit Keiko akar. Amikor a mellkasomon babrálnak az ujjai, kicsit hátrébb dőlök, és megtámaszkodom hátul a két tenyeremen. Még mindig a szemébe nézek, rezzenéstelenül, és teljesen nyíltan.
"És ha tényleg más történt, akkor mi van?"
Most már biztos vagyok benne, hogy más történt.
"Ugye nem tartasz tőlem?"
Most már biztos vagyok benne, hogy lenne miért.
- Nem. - felelem, még mindig a gyönyörű szempárba feledkezve. - De tudom, hogy veszélyes vagy. Nekem pedig engedelmeskednem kell, mert nincs más választásom .... és azért is, mert megígértem.
Egy piti bűnöző vagyok, csavargó, lopok, csalok, hazudozok, de megbecsülöm azt, aki engem megbecsül annyira, hogy betartja az ígéretét. És Keiko tartotta. Slussz. Vita nincs. Na, jó. Ha most azt akarná cserébe, hogy takarítsam ki a lakást, vagy más házimunkát végezzek, akkor azért az nem menne olyan zökkenőmentesen. De érezhetően nem ezt akarja.
De közben megint a nyakamat kezdi babrálni, az ujjai érintik azt a két kis pontszerű sebhelyet is. Aztán közel hajol, érzem a lélegzetét a nyakamon.
- Ó ... jajjj ... - suttogom - hát tényleg?
Egy vámpír fogai vannak alig egy ujjnyira a nyakamtól. Egy jeges kéz markolja a szívemet, valóban olyan, mintha megfagyna a vár az ereimben.
- Tedd amit akarsz, amúgy sem menekülhetek. - adom meg magam, és megremegve, lehunyt szemmel várom, mi lesz most.

Állja a pillantásom, de mintha megbabonáztam volna, rabul ejtettem volna a tekintetemmel, úgy néz a szemeimbe. Pedig most semmi ilyet nem tettem. Kivételesen nem is állt szándékomban a hatalmamat használni vele szemben. Bár még nem kizárt, hogy fogom. Annyival izgalmasabbá tehetném azzal a kis játékomat. De egyelőre ez is megteszi. Figyelni a reakcióit. A tekintetén átsuhanó érzelmeket. Különös módon nincs köztük a félelem. Igazat mond. Érdekes.
- Végül is... van más választásod... - húzódnak ismét sejtelmes mosolyra ajkaim. Persze attól is függ, mi lenne az a választás. Nem akarom én elvenni a szabad akaratát... főleg, ha az megegyezik azzal, amit én akarok. - Ha nagyon akarsz, akár el is mehetsz... - vonok vállat lazán, de ha szemfülesebb, a szemeimen észreveheti, hogy azért ez nem lenne ilyen egyszerű. - De te sem akarsz igazán elmenni, ugye? - simítok újra végig könnyedén az arcán. - Lehet, hogy veszélyes vagyok, de ettől csak még izgalmasabb a helyzet, nem igaz? - kérdem immár egészen közel az ajkaihoz, majd szenvedélyesen megcsókolom, és egyik kezem az inge alá siklik. Ujjaim alig érintik a bőrét, úgy simítok végig a hátán.
Nyakára hajolva megérzem a félelmét. A szívverése is felgyorsul. Mindez egyszerre tölt el izgalommal, és mulattat is. Végül visszahúzom szemfogaimat, és csak egy egyszerű puszit nyomok a nyakára, majd ismét felegyenesedem.
- Hát mégis félsz tőlem? - biggyesztem le alsó ajkam, mint egy csalódott kislány. Nem tudom, mennyire játszom hatásosan, de nem is ez a lényeg. Úgysem akarok színésznő lenni.
- Ugyan Ioan! Kinéznéd belőlem, hogy bántanálak? - kérdem még mindig a megbántott hangomon. - És ha megígérem, hogy nem? - lehelem immár újra a nyakára. Természetesen úgy is csinálhatom, hogy ő is élvezze. Csak egy kicsit finomabbnak kell lennem. Azt hiszem, kedvelem annyira, hogy ne akarjam megkínozni. - Egy kis szúrás, annyit minden nagyfiú kibír... aztán kellemesebb lesz... - mondom még, majd újra kivillantom a fogaimat, a következő pillanatban pedig már bele is mélyesztem a bőrébe. Csupán egy szemvillanás, és már szívom is. A jól ismert izgató bizsergés sem marad el. Egyre jobban magamhoz szorítom, az inge alatt bóklászó kezem pedig a mellkasára siklik. Vágyamat, mi kétélű, immár ő is érzékelheti... rajta áll, hogyan válaszol rá. Egyelőre meghagyom neki a döntés jogát.

16+


Keiko olyan kedves velem! ez az, ami először eszembe jut a nagy riadalom után. Az apró csók a nyakamra a harapás helyett igen kellemes meglepetés. A kutató ujjak az ingen alatt szintén. Hogy tud valaki egyszerre félni is meg bízni is? Én elhiszem most neki, hogy nem akar bántani. Elvégre amit tenni akar már egyszer megtörtént a parkban, és még mindig itt vagyok. Elvehette volna akkor az egészet, otthagyhatott volna magatehetetlenül, hogy éjjel halálra fagyjak, vagy éppen meg is ölhetett volna. És most itt vagyok, tisztán, és jóllakottan, és ő kedves velem. Nem, nem ettől félek.
- Az a félelmetes, hogy mindenfélét el tudsz hitetni velem. - találom meg végül az okot. - Az nagyon nem jó.
S ő megígéri, hogy nem bánt. Megrázom a fejem, hogy nem valóban nem nézem ki belőle, hogy bántana, és széttárt karokkal lassan hanyatt dőlök az ágyon. Mert ha nem is félek, attól még az izmaim valahogy nem nagyon akarnak megtartani.
- Persze, kibírom. - felelem belenyugodva.
Mikor újra rám hajol, tudom, hogy ebből már nem csak egy kis puszi lesz, de most már nem bánom, sőt, szeretném, ha megtörténne. Még nem vágyom rá, csak amolyan essünk már túl rajta érzés van bennem. S most, hogy elnyúltam itt az ágyon, valahogy a félelmek is egyre inkább elmúlnak. Leraktam a terheim, elengedtem magam, most már minden Keikon múlik. Úgy lesz, ahogy ő akarja.
Érzem, ahogy a fogai felszakítják a bőröm, de nem akarok emiatt semmi rosszat gondolni. Inkább arra gondolok, hogy ennek így kell most lennie. Akarom, hogy akarjam. Fura dolgokra képes az ember.
Annyi mindent tettek már velem! Eladtak, vertek, rossz dolgokra tanítottak, szidtak, kergettek, semmibe vettek ... Rengeteg rossz és még rosszabb dolgot kellett elviselnem. Hideget, hőséget, éhezést, szomjúságot, fájdalmakat, betegségeket gyógyszerek nélkül, megaláztatást. Ez most ezek közül egyik se.
Azt érzem, hogy Keikonak szüksége van rám, és én adhatok neki valamit, és viszonzást várhatok érte, és nem csak anyagi javakat. Az este annak indult, hogy eladom a testem egy vacsoráért, meg egy melegben tölthető éjszakáért. Ez sokkal több annál, és ... sokkal jobb.
A két kezem lassan felemelkedik a takaróról és átöleli őt, ezzel adva meg a végső beleegyezést ahhoz, amit tesz. Kellemes meleg jár át, olyan érzés, mintha lebegnék.
- Keiko ... - suttogom, olyan ez már mint egy ima, vagy varázszsó.

+16

- Igen, valóban el tudok... De ez a te érdekeidet szolgálja... és persze az enyéimet is - Minek tagadjam előtte? Elég okos ahhoz, hogy magától is tudja, nem csak miatta akarok ily kegyes lenni. Nekem se lenne jó, ha utólag elfecsegné a dolgot valakinek, és végül egy defenzor fülébe jutna, hogy mi történt. - Mindkettőnknek jobb úgy, ha nem emlékszel arra, amit köztünk történik - vonok vállat. Vicces, hogy most ilyen őszinte vagyok, de mégis hamarosan minden emlékét el fogom venni.
Annyira a markomban van, annyira aláveti magát nekem. Nem csak abban az értelemben, hogy megbűvölhetem, hogy egy gyors mozdulattal véget vethetek az életének, vagy hogy bármikor elvehetem tőle azt, ami nekem kell. Nem csak a hatalmamra gondolok most, amit mint vámpír, gyakorolhatok rajta. Nem. Azt hiszem, nem is igazán ezekkel a tulajdonságaimmal ejtettem őt rabul. Hisz önként veti magát alá az akaratomnak, önként dől hanyatt, és ölel magához. A továbbiakban nem ad hangot sem a félelmének, sem a viszolygásának, sem undornak, sem kétségbeesésnek... semmi. Nem tanúsít ellenállást. Az enyém akar lenni. Különös. Számomra elég különös, nem sok hasonló esettel találkoztam eddig. És azokban sem ilyen könnyen ment a dolog. Alapvetően vad vagyok, akaratos, néha kicsit makacs, vagy épp szemtelen, és mindig elveszem azt, ami nekem kell, nem sokat törődve másokkal. Nem azt mondom, hogy kegyetlen lennék, de többnyire én vagyok az első, és csak azután foglalkozom másokkal, ha én már megkaptam, amit akartam. Ezért most számomra igen különös, hogy valaki csak így megadja magát nekem. Nem is igazán tudom még, hogy örüljek-e neki, avagy ne. Bár kétség kívül élvezem ezt a fajta hatalmat is, amit most rajta gyakorolhatok. De akkor is szokatlan, hogy tényleg semmi extrát nem kell bevetnem a cél érdekében.
Amikor megérzem ölelő karját a hátamon, enyhe borzongás fut végig rajtam, majd még szorosabban vonom magamhoz. Szabad kezemmel pedig a feje alá nyúlok, és kicsit megemelem, hogy még inkább hozzáférjek. Aztán suttogó hangja teszi fel az i-re a pontot. Vérszomjam már teljesen elmúlt, másfajta vágyak kerülnek előtérbe. Lassan elhúzódom kicsit, megvárom, hogy a szemfogaim normális alakot öltsenek, majd ismét végignyalok a férfi nyakán, eltüntetve róla az utolsó cseppeket. A füléhez érve finoman a fülcimpájába harapok, majd mintegy válaszul, én is suttogva ejtem ki a nevét.
- Ioan... - aztán felegyenesedem ülő pozícióba, végigsimítok a férfi mellkasán, majd csábos mosolyt eresztek, is kihámozom magam a felsőmből. Már csak sötét vörös alsóneműm takarja női domborulataimat.

+16

Lám, elengedte a nyakam, másodszor is, és én még mindig itt vagyok. Kicsit kótyagos a fejem, és még mindig úgy érzem, mintha lebegnék. Amikor előtűnnek a gyönyörű női idomok, akkor pedig úgy hiszem, hogy már nem is vagyok ébren, hanem ez valami álom.
Szeretnék mondani valamit, de képtelen vagyok kikeresni a megfelelő szavakat. Azt sem tudom, hogy kérdezni akarok-e vagy közölni valamit. Lennének kérdéseim is, meg közlendőm is, de mindegyik még elég zavaros, és az, hogy Keiko vetkőzik, nem igazán segít, hogy kiigazodjak közöttük. Így aztán feladom, és inkább a várható gyönyörökre koncentrálok, bár még mindig nem tudom elhinni, hogy ez valóban velem történik meg.
Éppen ezért elég tétován nyújtom ki újra a kezem, és érintem meg a ... először a melle felé indul a kezem, de aztán oda mégsem merem tenni, csak az oldalára.
Nem szólok, nem kérdezek, csak a pillantásomban van csupa csupa kérdés. Nehezen hiszem el, hogy most megkapom őt. Lehet, ő úgy gondol erre, hogy ő kap meg engem. Hát ... ha én kellek ...
Végül csak győz a vágy, és óvatosan magamhoz húzom, kicsit felemelkedve kérek egy csókot, s ha kapok, akkor még egyet, és még egyet. Érdekes, máskor nem szoktam ennyit csókolózni, aki lányt kaphatónak találok, azzal gyorsan a lényegre térünk. Most viszont szentségtörésnek érezném, ha bármit is megsürgetnék. Amúgy is úgy vélem jelen helyzetben minden tekintetben Keiko a főnök.
Egy cseppnyi haragot sem érzek, amiért kiszívta a vérem. Nem fáj semmim, nem vagyok rosszul, nem haltam meg. Sokkal jobban érzem magam, mint amikor a parkban megszólított, hála a sok-sok gondoskodásnak. Akkor most mit hőbörögjek? Főleg, ha itt van velem , és ölelhetem is.

Bizonytalanságát látva széles mosoly jelenik meg az arcomon. Keze megindul felfelé az oldalamon, de ennél többet úgy tűnik, egyelőre nem mer tenni. Vicces. Ennyire félelmetes lennék? Nem hinném. Talán csak attól fél, hogy eltűnök, mint egy délibáb, ha tényleg "megközelít" akaratom ellenére. Pedig nagyon is akarom őt. Ujjaim fürgén játszadoznak Ioan ingének gombjaival, és hamar leküzdöm mindet. Immár mezítelen mellkasán simítok végig lágyan, mire felbátorodik kicsit, és magához von. Megcsókol egyszer, megcsókol kétszer. Már be sem tud telni velem? Viszonozom a csókjait, de mielőtt túlságosan felforrósodna a helyzet, elhúzódom tőle, majd egy csábos mosollyal fel is kelek. Egy utolsó pillantást vetek rá, aztán úgy ahogy vagyok, farmerban és alsóneműben kecses csípőmozgással kisétálok a hálómból.
- Itt várj! - szólok még vissza a vállam felett, majd a konyha felé veszem az irányt. Felkapom a pulton maradt, felbontott boros üveget, és csak úgy, pohár nélkül beleiszok az üvegbe. Aztán azzal együtt indulok meg a nappaliba, a lejátszóhoz lépek, és elindítom. Csupa olyan szám van rajta, amit még egy Ioanhoz hasonló utcagyereknek is ismernie kell. Az első sláger ritmusára lejtek vissza a férfihoz, majd megfogva a kezét, felhúzom az ágyról.
- Gyere, szívi! - invitálom a szoba közepére továbbra is ritmusra mozogva, és tánc közben hozzádörgölöm néha kicsit a hátsóm. - Azt mondtad, tudsz énekelni. Talán táncolni is? Dobjuk fel kicsit az estét! - Ismét beleiszom a borosüvegbe, majd Ioan kezébe nyomom. - Lazuljunk egy kicsit! - kérem, bár inkább hangozhat parancsnak. Már elég régen rúgtam ki utoljára a hámból... de az is lehet, hogy a friss vér miatt szabadultam most el ennyire. Mindenesetre úgy érzem, hogy pillanatnyilag nagyon elememben vagyok. Karjaimat a férfi nyaka köré fonom, majd újra megcsókolom. Közben egy kecses mozdulattal felszökkenek, és Ioan dereka köré fonom a lábaimat.

Mire éppen kezdeném elhinni, hogy ez a csodás nő tényleg engem akar, s sorra kapom tőle a csókokat, akkor eltol magától. Először arra gondolok, mégis elszúrtam valamit, vagy csak tréfált velem, és kicsit elszontyolodva nézem, ahogy kisétál a szobából.
Hol jövök én ehhez a nőhöz? Mit eszik rajtam? Na, jó, ezt történetesen tudom. De akkor is! Épp a hajamat kezdeném tépni, amikor meghallom, ahogy közeledik, s valami kattog a szomszéd szobában. A zene első taktusától még össze is rezzenek, mert nem számítók rá. De a számot valóban felismerem, mi több, ennek még a refrénjét is értem. Ez nem sok angol számnál mondható el. Persze a szöveg többi részének jelentéséről fogalmam sincs.
A szemöldököm felszalad, amikor Keiko táncléptekkel és borosüveggel bevonul. Ének? Ja, nem! Tánc! Nem kéretem magam, ilyesmire nem kell engem erőszakkal rávenni. Elkapom Keiko csípőjét, és felveszem a ritmust, de a következő pillanatban már egy borosüveget nyom a kezembe, így kénytelen vagyok elengedni.
Én is meghúzom az üveget rendesen, a bor jól esik, és talán egy kis plusz bátorságot is merítek majd belőe. Aztán egy polcra teszem, ahol majd elérhetjük, és visszatérek a csábos idomokhoz. Most már sokkal bátrabban csókolok vissza, és közben a kezeimet újra a csípőjére teszem. Aztén egyszer csak hopp, és Keiko felugrik rám. Először is nem számítottam erre, szóval meglep, eddig még ilyet senki nem tett velem. Addig még rendben, hogy a két tenyerem automatikusan a fenekére csúszik, hogy megtarthassam, csak éppen nem vagyok a legjobb erőben. Egy tál lasagna, bármily finom, nem pótolhat sok napi vagy heti éhezést, és némi vérveszteség is ért az elmúlt percekben, így nem tudom rendesen megtartani még ezt a csekélyke súlyt sem, és hátratántorodom, a lábaim megrogynak.
- Ajvé! - nyögöm ki kétségbeesetten, de már dőlök is hátra, mint egy templomtorony.

Ioan most se nagyon ellenkezik, sőt, azt hiszem ő is élvezi a dolgot. Minden bizonnyal nem erre számított, mikor az előbb kisétáltam a szobából. Olyan csalódott arcot vágott a szerencsétlen, hogy majdnem elnevettem magam. Most viszont igazán ügyesen átveszi a ritmust, és a csípőmet megfogva húz magához. Nah, mivé lett a cserebogár! Álmomban sem gondoltam, mikor vadászni indultam ma este, de igazából még akkor sem, mikor belefutottam Ioenba a parkban, hogy ilyen jót fogok ma még szórakozni. Ráadásul egy ilyen utcagyerekkel. Úgy tűnik, ez az élet tartogathat még meglepetéseket egy több mint kétszáz éves vámpír számára is.
A vendégem végre tényleg felbátorodik, sokkal szenvedélyesebben viszonozza a csókomat, mint korábban, és a kezeit is bátrabban indítja útjára a testemen, így én is beindulok, de azt hiszem, kicsit elszámolom magam. Nem vagyok túl nagydarab se súlyban, se magasságban, hisz épp hogy elérem 160 centit, de az imént megcsapolt vacsoravendégem számára talán pehelysúlyúnak sem vagyok mondható. Megtántorodik a lendületemtől, és pár bizonytalan, imbolygó lépés után vetődünk, szerencsére egyenesen a mellettünk levő ágyra.
- Oh - nyögöm először csak meglepetten, amint sikeresen landoltunk a pihe-puha ágynemű között. Aztán pislogok párat a felettem levő férfira - ugyanis most én kerültem alulra - végül pedig kitör belőlem a nevetés. Őszinte, könnyed, felszabadult nevetés. Nem is tudom már megmondani, mikor produkáltam utoljára ilyet, de most nagyon jól esik. Hosszú másodpercekig csak nevetek és nevetek, mire össze tudom szedni magam annyira, hogy végre megszólaljak.
- Ne haragudj! Elszámoltam magam - kuncogok még kicsit, majd karjaimat ismét Ioan nyaka köré fonom. - Hol is tartottunk? - komolyodik el az arcom, és csillan fel újra a vágy a szemeimben.

16+


Mekkora égés, ha az ember nem bír el egy ilyen törékeny nőt sem, mint Keiko! Lángol a fülem, érzem. Még jó, hogy az ágyra estünk. Ez se rajtam múlott, mert az erőfeszítéstől elsötétült előttem a világ, és nem láttam semmit.
- Sa ... sajnálom, de levettél a lábamról. - nyögöm, és megpróbálok újra látni sűrű pislogások közepette. - Huhh ... és igen .... tartottunk ... nem, én nem tartottalak ...
Lassan visszatér a látásom, meg a vér a fejembe, és végre cselekvőképesnek érzem magam. S ekkor végre én is el tudom nevetni magam a történtek miatt, eddig csak zavaromat leplező (leplezni próbáló) vigyorra tellett.
- Itt tartottunk. - jegyzem meg aztán hangsúlyosan, és egy újabb csókot lopok a gyönyörű ajkakról.
S ideje lenne továbblépni, így némileg fordított felállásban, de óvatosan a nyakára csókolok egyet. Remélem nem veszi támadásnak. Aztán ha még mindig nem repültem el a szoba túlsó végébe, akkor a mellkasára is, a kulcscsontja környékén.
S még mindig szédülök, és lebegek, és a lelkem egy része nem hiszi el, hogy ez a valóság, hiszen olyan álomszerű. S mi több, a végén el fogom felejteni. Ez fáj. Ez most hirtelen nagyon fáj. Ha így haladunk, ez életem legjobb éjszakája lesz, és semmi nem marad majd meg belőle.
Megtorpanok, s hirtelen olyan nehezen veszem a levegőt.
~ Lehet, inni kéne még ...
Aztán inkább fejest ugrom az ismeretlenbe egyszer élünk mentalitással, és egy kicsivel lejjebb helyezem el az újabb csókot. De most már elértem a ruhavonalat, és vetkőztetni ... nem vagyok benne biztos, hogy ... vagyis de ... vagy legalábbis meg kéne próbálni.
Ha az elhatározás meg is van, a technika ... az ilyen elegáns cuccokhoz nem vagyok szokva. Elkerekedett szemekkel nézem, mit is kezdhetnék vele. Olyan kényesnek és sérülékenynek tűnik ...
- Keiko ... nem akarom elrontani, vagy eltépni ...
Na, nemhogy megtartani, még levetkőztetni sem tudom.

Előbb még nevetünk mindketten, felszabadultan, mint két gondtalan kölyök - de rég voltam már gyerek! - aztán újra erőt vesz rajtam a vágy, és Ioant is végre kezdi magával sodorni a szenvedély. Ez tetszik. Apró csókokkal kényezteti a nyakam, a mellkasom... és lassan lefelé tart, én pedig ujjaimat a haja közé fúrom, és felsóhajtok. Aztán elhúzódik, és zavartan pislog az alsóneműmre, mintha nem tudná, mihez kezdjen vele. Na igen! A férfiaknak ezzel mindig gondja van, pedig nem is olyan nagy ördöngösség. Halvány mosoly jelenik meg arcomon, és felkönyökölök, miközben magyarázkodni kezd.
- Tényleg kár lenne érte, ha eltépnéd... bár nem egyedi darab - Próbálok visszafojtani egy újabb kuncogást, és lazán kipattintom egyik kezemmel a hátamon levő kapcsot.
- Voilá! - dőlök vissza a puha ágyneműre, a melltartóm viszont nem veszem le rögtön. Előbb visszahúzom Ioant egy csókra, és csak utána fejtem le magamról a tőlem telhető leglassúbb mozdulatokkal. Aztán őt is megfosztom a korábban már kigombolt ingétől. Kezeim végigsiklanak a mellkasán, majd egyre lejjebb haladok simogató ujjaimmal, míg el nem érem a nadrágját. Babrálni kezdek a vonalánál, de egyelőre nem komolyan, csak a vágyát akarom fokozni... lehetőleg az őrület határáig. Ujjaim lejjebb siklanak, és végigsimítok a férfiasságán is... de az egész csupán egy pillanat, aztán ismét a nyaka köré fonom a karjaimat, és egy újabb szenvedélyes csókra invitálom.

18+


Próbálok úrrá lenni azokon az érzéseken, amik bennem kavarognak, hogy csak a jókedv és a vágy domináljon, s a zavar, s szégyen és a szomorúság eltűnjön, de nem könnyű feladat. A többiek gyakran mondták, hogy biztos van bennem magyar vér, mert sírva vigadok. Most is facsargatja a szívemet ez-az, akármennyire is gyönyörű, és csábító látvány Keiko itt az ágyon.
A melltartó távozása újabb területeket nyit meg, amiket szintén csókokkal halmozhatok el, miközben Keiko kezei merészebb felfedező utakra indulnak. Még mindig nem értem, mért pont én vagyok itt ma éjszaka, de ez már nem is érdekel. Azt már nagyjából elfogadtam, hogy kellek neki, akármennyire is valószínűtlen ez. A csókokkal elvándorolok egészen a farmernadrág széléig, és vissza.
Most, hogy az ingem lekerült, itt-ott látszik egy-két kisebb nagyobb heg az oldalamon, de ezek semmiségek ahhoz képest, ami a hátamon van, amit vízszintes fehér csíkok szabdalnak fel: a gyerekkorban kapott verések nyomai. Persze ez nem látszik ebben a helyzetben, s hála a jó égnek ujjal alig tapintható.
A vágyam egyre jobban előtérbe tör, így amikor Keiko megérint a nadrágon keresztül, nagyon is jól érzékelhető, hogy tettre kész vagyok. Még szusszanok is egy nagyot, mert az érintés tovább tüzel.

Természetesen nem ez volt az eredeti terv. Nem ez volt a cél. Nem azért hoztam ide Ioant, hogy kielégítse a szeszélyeimet és a vágyaimat... bár talán az is benne volt már akkor is a pakliban. Viszont akkor még valóban csak a vacsorát láttam benne, és biztos táplálékot pár napra, hisz csak egy koszos csavargó volt, másra sem való. De aztán kulturált környezetbe került, tisztálkodott, és már cseppet sem koszos, és nem is mondaná meg senki róla, hogy az utcáról szedtem össze. Nagyon is férfias, vonzó... ha egy kicsit ad magára.
Ujjaim újra és újra végigsiklanak a mellkasán, egyenként simítok végig az apró kis hegeken is, melyek felsőtestét borítják. A múltjának ezen parányi, alig észrevehető lenyomatai felkeltik az érdeklődésemet. Milyen titkokat rejthet a világból kivetett srác közömbösségének álarca? De nem most van itt annak az ideje, hogy elmerengjek olyasmin, ami nem is rám tartozik, így inkább elnyomom éledező kíváncsiságom, és vágytól csillogó tekintetem végighordozva a férfin "kegyesen tűröm", hogy ajkai végigbecézzék tűzforró bőrömet. Nehéz sóhaj szakad fel belőlem, mikor eléri a farmerom szélét, és a folytatást várnám, de útját ismét felfelé veszi. Amint újra eléri a nyakamat és az arcomat, egy újabb csókban forrok össze vele. Ujjaimat közben a nadrágja széléhez irányítom, majd lassan lejjebb haladok. Azt már le sem tagadhatná, hogy ő is ugyanúgy vágyik rám, mint én rá. Ennek ékes bizonyítékát a kezemben is tartom egy röpke pillanatig, majd ismét a nadrágja vonalát veszem célba, és kipattintom a rajta található gombot, egy újabb mozdulattal pedig a cipzárt küzdöm le.

18+

Miközben Keikot csókolom, ő a nadrágomat bontogatja. Megremegek a vágytól, s már alig várom, hogy hozzám érjen. Már nem gondolok arra, mi lesz reggel, vagy mi történt az előbb, már csak a nő van, aki engem akar, s én, aki őt akarom.
egyik könyökömmel támaszkodva csak a másikkal én Keiko nadrágját gombolom ki. Ezzel nincs gond, ez egy farmer, tudom hol a nyitja, s az ujjaim fürgén küzdenek meg az akadályokkal, nem véletlenül vagyok zsebes, méghozzá elég jó zsebes. De amint kibontottam, nem akarom lerángatni róla, csak óvatosan, a kézfejem a hasát simítva csúszik lejjebb, és beljebb, éppen csak kitapintva a bugyi szélét a nadrág alatt. Csak akkor merészkedem tovább, ha azt érzékelem, hogy ez az, amit akar, s ha az ő kezei nem tévednek olyan területre amitől esetleg az önkontrollom veszélyesen meginogna.
Most már nincs bennem az a fene nagy alázat, bár még korántsem tekintem magam teljesen egyenrangúnak, de azt már megértettem, hogy Keiko azt akarja, hogy én is lépjek előre, ne várjak mindenben rá, hódítsam meg bizonyos mértékben. Attól nem tartok, hogy valami olyasmit teszek, amit ő nem akar, feltételezem megvannak az eszközei, hogy leállítson.

Immár Ioant is magával ragadja olyannyira vágy, amit szítok benne, hogy felbátorodva leküzdje a visszafogottságát. A példámat követve ő is a nadrágom gombjával kezd játszadozni, majd egy-két ügyes mozdulattal már ki is bontja, és kezét egyre lejjebb csúsztatva igyekszik óvatosan kiszabadítani belőle. Kicsit megemelem a csípőm, hogy ezzel is segítsem a dolgát, de nem sürgetem, inkább vigyázva, hogy a szenvedély el ne sodorjon, átveszem és igyekszem megtartani az ő nyugodt tempóját.
Amint lekerült rólam a farmerom, én kezdem lefejteni Ioanról az övét. Tenyerem a hátáról indul, és siklik lassan lefelé, míg el nem érem a nadrágja szélét, aztán alá csúsztatom, és a hátsóján végigsimítva haladok tovább. Ebben nekem is szükségem lesz az ő segítségére, amit nagyon remélem, hogy nem tagad meg. Természetesen ha az kell, le is rángathatom róla, bár inkább szeretnék a továbbiakban óvatos maradni vele, tekintve, hogy milyen erők vannak a birtokomban, és milyen könnyen kárt tehetnék benne, ha elsodorna a szenvedély, és nem figyelnék túlzottan az erőviszonyokra. Ha segít leküzdenem a nadrágját, jutalmul egy újabb csókot kap... talán kicsit vadabbat, mint eredetileg terveztem, aztán ajkaim újra a nyakára siklanak, de most minden hátsószándék nélkül becézgetem végig apró csókokkal. Aztán magamhoz húzom, és szorosan hozzásimulok, hogy a lehető legjobban érezhessem őt, körmeimmel pedig óvatosan végigszántok a hátán... mint egy karmait élesítő, doromboló macska...

18+


Én még igazán csak "kotorászni akartam", de Keiko egyértelműen jelezte, hogy már szeretne megszabadulni a farmerjától, hát én meg nem vagyok semmi jónak és vállalkozókedvnek az elrontója, így a nadrág a földre került rövidesen. Aztán követte az enyém is, mert eszemben sincs magamon tartani, amúgy se az enyém.
Keikonak hihetetlenül finom bőre van, még nem volt a kezemben olyan nő, akinek ennyire porcelán sima, hibátlan bőre lett volna. Bezzeg az enyém, mint a felszántott anyaföld, van min kalandozni, a kisebb-nagyobb hegek között.
Hogy csókot kapok, amiért hagytam levenni a nadrágom? Az lett volna a büntetés, ha rajtam marad. Az sem baj, hogy a csók vad, és szenvedélyes, bár váratlanul ér, és még nem merem ilyen hevességgel viszonozni, talán az is munkál bennem tudat alatt, hogy nem kell egy vámpírt pluszban hergelni, elég lesz az, ami magától jön. Viszont egy morzsányi félelem sem rezdül bennem, amikor a nyakamat csókolja, akkor se esnék kétségbe, ha újra megharapna, bár feltehetőleg már sokat rontana a fizikai állapotomon egy újabb vérveszteség.
Egymáshoz simulunk, s ez olyan élmény, amiben még nem volt részem. Ilyen jó nő még soha nem volt a karjaim között, s feltehetőleg nem is lesz több. Jobb is lesz erre nem emlékezni, mert csak rontana a helyzeten, ha tudnám, milyen távlatok vannak még felfelé. A lélegzetem is elfúl, egy pillanatra szinte megszűnök érezni a saját testemet, csak Keiko bőrére és alakjára koncentrálok, megpróbálom felfogni a számomra felfoghatatlant.
A vágy újabb, eddiginél sokkal erősebb hulláma önt el, szeretném szeretni, együtt lüktetni vele, minél hamarabb, s minél tovább, az örökkévalóságig. Próbálok is ebben az irányban helyzetet váltani, most először nem igazán tudok arra figyelni közben, hogy Keiko is eljutott-e már erre a pontra, hogy ezt akarja, vagy még nem.