Próbálom kikerülni a választ, vagy úgy tenni, mintha nem mondtam volna semmit, bárcsak visszacsinálhatnám a dolgot...de már kimondtam, és ugyanezt mondanám, ha újra válaszolnom kéne.
Az életpárja...
Nekem Meredith volt az...Vagy én már nem tudok semmit...ő elmondott viszonylag sok mindent, persze neki is voltak még kérdéses dolgok, de a lényeget átadta...vámpírok, defenzorok, farkasok...életpár...nem mi választjuk elvileg , egyszer csak megleljük. De lehet több is?! Lévén, ha meghal az egyik, a másik is őrült kínokat él át...
De Jasmine...nem tévedhetek, egyszerűen vonz magához, és nem tudom elengedni, maradnia kell, velem, és nem mehet sehová sem...főleg, amíg ki nem dertíem mi folyik itt...
Mi van, ha Meredith keze van a dologban?!
Ha sikerült valahogy gyereket szülnie?!
Elvileg volt egy testvére, egy ikertestvére tán, ő nem vámpír volt...vagy én már követni se tudtam a dolgokat...mert vagy annak születsz, vagy azzá tesz a párod...de volt egy testvére, egy vér szerinti, és amikor ő meghalt...pontosítsunk!
Meredith vámpír lett, volt előttem valakije, elmondta...akkor lehet más életpárunk is, hisz én nem az első voltam neki...de mikor ő vámpír lett, a húga nem lett az...figyelte az ő életét évszázadokig, mesélte, hogy figyelemmel követte őket, a leszármazottait, és azok leszármazottait...valami olyasmit magyarázott, hogy keveredtek már a végén, hogy a defenzorok...
Sok, most nagyon sok ez a dolog a fejemben!
Defenzorok és vámpírok, és Schiller, ez a név...Én próbáltam figyelemmel kísérni Meredith-t, főleg mikor meghalt átolvastam az egész életét, de mindig mesélte mikor épp hova jutott el...és emlékszem, szívesen fogadtak minket mindenhol, és olyan boldogan tartott egy babát...
Nem lehetett gyerekük...megvan!
Schillerék, nem lehetett gyerekük...Meredith leszármazottai voltak...Meredith azt tervezte, ha két gyermekünk születik, egyet örökbe ad nekik, ami nem jelenti a két pici közti kapcsolat elhanyagolását, ő csak kedves akart lenni...de nem jött össze a dolog, nekünk se...így Schiller-ék velünk játszották a családot...de ott volt egy kicsi lány...Jasmine...kicsi Jasmine...olyan boldogan tartotta őt Meredith a karjaiban...
- Nem...nem hozzá viszlek... ő már nem él...pedig imádott téged...nem gondoltam volna, hogy a sors fintora összehoz veled kicsi Jasmine... - mosolyodom el, majd beállok a garázsba. Kiszállok, kikapom őt is, szorosan a karjaimban viszem a lakásba.
Lehet Meredith tudta, pontosat tudta, hogy ez lesz, és ezért szaladt a halálba...mint az Alkonyatban, amikor az a szőrös farkas szerű lény belevésődik a babába...mindig mondta, hogy megbabonázva nézem, de nem mint egy apuka...hát...most már nem is baba, és az enyém!

Egész hamar megérkezünk egy szép, de teljesen egyszerű, minimalista házhoz. Már sötét van, de az utcai lámpák gyéren megvilágítják a házat, aminek a színét nem is tudnám biztosra megmondani, de bevallom, nem is azt figyelem.
Thonyt nézem, belefeledkezem és igyekszem memorizálni minden mozzanatát, minden vonását, hogy amikor nem látom, akkor is fel tudjam idézni azokat a gyönyörű kék szemeket, rövid, szőke hajat, finom, férfias illatát, amit ha így felidézek is megremegek és a torkomban lévő gombóc még nagyobb lesz.
A hátsó ülésen közben újra rohamot indítanak a lepkék és most már előre is eljut belőlük néhány, majd mesés, ezüstös köddé válnak.
Közben látom, hogy Thony elgondolkodik, tán most itt sem jár. Közben csendesen nyílik a garázsajtó, a hófehér BMW elegánsan begördül rajta, mintha teljesen odavaló lenne. Igen, valószínű, hogy ezeket az autókat szép, elegáns garázsokba tervezték, anyáék pedig imádták ezt a kocsit. Azt mondták, jó biztonságos, így vezethettem én is.
Közben Thony kiszáll, én pedig csendesen szemlélem a garázst, amiről be kell vallanom, hogy igazán rendezett, tiszta, sehol egy koszfolt, sehol egy fölösleges, oda nem való koszpötty.
Thony megkerüli közben az autót, én pedig nem is tudom, hogy mi vezérel, nemes egyszerűséggel kikötöm a biztonsági övet és az ajtó felé fordulok, várva Őt.
Hova csöppentem, nem tudom, de megbabonázva nézem Őt, elveszek benne, mintha önnön lényével taszítana fura igézetbe. Hangja megnyugtat, de amit mond…
- Nem él? – Lepődöm meg. – Sajnálom. Igazán. Nem tudtam. – Mondom halkan.
– Biztos hiányzik Neked. – Ugyan rosszul esik beszélnem róla, de láttam a képen, hogy boldog volt vele, és ha már nem él, biztosan rossz lehet nélküle.
Közben bevisz a lakásba. Finom, tisztaillatú ház.
De csak Thony illata árulkodik arról, hogy lakik itt valaki. Nem sok időt tölthet itt, valószínűleg a kandalló előtt se sokszor ült, hiszen az teljesen érintetlen. Közben kedvesen, gyengéden tesz le a puha szőnyegre.
- Imádott? Engem? De nekem ő nem ismerős. – Majd lassan Thony szemébe nézek és úgy érzem, mintha valaki a hátamba rúgott volna, érzem, hogy megszédülök, megingok, valami magával ránt és megszűnik a világ, csak Thony kék szemei léteznek és látom őt, látom a szép szemeit, kicsit forog a világ, de látom, ahogy néz, de más helyzetben vagyunk, más szögből nézek rá.
Mintha a karjaiban feküdnék?
De hogy?
Mindenesetre nézem, teljes odaadással, mosolygok rá, szinte már kívülről látom magunkat… Csillog a szemem, kinyitom a számat, mintha mondani akarnék valamit, de baba vagyok… ici-pici baba… talán néhány napos… Nem tudok beszélni, de nézem, mint valami istent.
És megfogom a kezét, mosolygok rá, néha kinyitom a számat, magyaráznék valamit, valamit, amit akkor el akarnék mondani, de nem tudom, nincsenek hozzá eszközeim.
Ő azonban tart, fog, biztonságban érzem magam, teljesen jó, mi több, tökéletes a karjaiban. Ő is néz, megbabonázva, megigézve, gyengéden, óvatosan tart és a szüleim… Ők oda akarnak jönni, de egy szőke lány eltereli őket, visszatartja őket…
Nem látom a lány arcát, de ő lenne Meredith?
Eddig jutok gondolataimban, mikor a fura látomásból vagy álomból magamhoz térek és ismét Thony gyönyörű szemeit pillantom meg. Istenem…
- Ez a kékség lesz egyszer a végzetem… - Én ezt most ki is mondtam? Huh… úgy tűnik.

- Jól vagy kicsi lány?! Kérsz valamit enni, vagy inni?! A kávézó asztalon van egy telefon, nyugodtan felhívhatod Detti nénikédet, és Ed bácsikádat, hogy ne aggódjanak… - mondom kedvesen, és leteszem a kanapéra. Bevallom, jó érzés, hogy valaki végre van ebben a lakásban, nem sokszor járok ide, még akkor vettem, mielőtt Meredith meghalt, itt akartam letelepedni, de túl üresnek éreztem, ide egyértelműen nem egy magányos gyilkos kellett, egy családot kívánt ez a ház. De most, hogy Jasmine itt van, ahogy az illata belengi a nappalit, az a finoman friss illat, az a bársonyosan tiszta, bűntelen, és ifjú…
- Összedobnék valamit, de bevallom nem nagyon szoktam itt tartózkodni, így rendelni tudok egy pizzát vagy bármit, amit megkívánsz…de felfűtöm kicsit a házat, nem akarom, hogy bajod essen. – mondom kedvesen, és megyek, hogy feltekerjem a fűtést. Sose vagyok itt, ezért elég hideg van benn, én meg nem is érzem az időjárást.
- Nincs nagyon sok holmim itt…de nehogy megfázz… - lépek oda hozzá, és lekapom a felsőmet, hogy az kicsit melegítse, majd mellé ülök, és finoman dörzsölni kezdem a karját.

- Jól vagyok, köszönöm. – Motyogom kábán, hiszen most hirtelen azt se tudom, merre vagyok, bár az teljesen világos, hogy Thoyval vagyok. Közben letesz a kanapéra, igen, ez egy kanapé... Ránézek, majd körbepillantok. Tiszta, érintetlen lakás, semmi személyes holmival. Se egy kép, se egy dísztárgy. Igen, emlékszem is... Thonynál vagyok.
- Csak egy pohár vizet kérek szépen, meg bármi jó lesz, ami ehető. Nem nagyon vagyok válogatós. – Kérem kedvesen, hiszen tényleg jól esne valami innivaló, éhes is lettem, de adjon bármit, nekem jó lesz.
Azt mondják, éhes ember nem válogat, és ez szent igaz. Ráadásul érzem, hogy kifejezetten hűvös van, és fázom, kicsit még remegek is.
- Ha gondolod, holnap elmegyek és veszek enni. Nem szököm meg, ígérem. Vagy gyere velem, és akkor biztos lehetsz abban, hogy hazajövök. – Haza? Hogy micsoda? De én nem itt lakom… Még csak nem is Detty néniéknél… Még nem költöztem oda. És… Igazából ide is azért jöttem, mert Thony hozott.
Bár nem vagyok benne biztos, hogy magamtól nem jöttem-e volna.
- Szóval… ha gondolod, elmehetünk és vehetünk pár falatot. – És hogy neki ne legyek kárára, még fizetem is az ebédemet, nem akarok fölös teher lenni.
- És kifizetem az ennivalómat igazán. Nem akarok terhedre lenni. Meg nem eszek sokat, elég egy napra 2-3 zsömle, meg párizsi, azt imádom, komolyan! Készüljön bármiből, én szeretem akkor is. Inni elég a víz is, az van a csapban, nem kell rám áldozni igazán. És nem fogok sikoltozni, kiabálni. - Miért is tenném, ha jó Thonyval.
- És igazából miért is sikoltoznék? - Hiszen itt van velem, megszűnt a hiányérzetem is. És most jó így.
– Meg talán neked is vehetnénk pár pulcsit. – Mondom, miközben leveszi a sajátját, körém tekeri, majd hozzám bújik. Erre elégedetten sóhajtok fel és testemet valami jóleső melegség járja át, fejem öntudatlanul is Thony vállára hajtom és újabb, mély sóhaj kíséretében halovány mosoly tűnik fel arcomon.

- Rendben, akkor egy pohár víz, meg itt van a mobilom, rendelj valamit, bármit, amit megkívánsz… - és a konyhába sietek. Belegondolok minek csináltattam ekkorát?! Mert azt hittem, majd itt készülnek a finom mézes kalácsok, amit a gyerekek csinálnak Meredith-vel, és apu tudja majd miért ilyen a tejszínhab, és hány epret kell rátenni a tortára. De ez már nem lesz így…hacsak tényleg Jasmine az igazi életpárom, ha ő a valódi, akkor ő még süröghet foroghat itt! Mindenesetre be kell vásárolnom, hisz én is szeretek enni, de neki szüksége lesz rá!
Kitöltöm a pohár vizet, majd visszasietek Jasmine-hez…komolyan, hiányzik, ha nem vagyok vele egy pillanatig se.
- Tessék, egy pohár víz… - a pohár meg szinte most lett kibontva, mert kinézetre megvolt a családi ház, de úgyse lakott itt senki. Ha erre jártam én is csak maximum a kanapén feküdtem és a plafont bámultam tehetetlenségemben, vagy sírtam…persze az csak a kezdetekben volt, fájt a halála, a hiánya…de most itt van Jasmine!
- Sikerült rendelned valamit…vagyis, bocsánat, nem is ismersz itt semmit akkor…de mit szeretnél?! Vagy előtte lezuhanyozol?! Eléggé összesároztalak, sajnálom…de ha gondolod, fürödj le, szerzek neked ruhákat, meg ételt…csak mond mit szeretnél, bármi az, megkapod azonnal… - lévén vannak kapcsolataim. De a fürdés ötlete felvillanyoz engem is, hisz egy elég nagy kádat tetettem be, hogy majd ott…igazítok egyet a nadrágomon, észrevétlen, és próbálok távol maradni tőle, pedig legszívesebben karjaimba zárnám szorosan, vinném a fürdőszobába és megmosdatnám tetőtől-talpig.

- Kedves tőled, igazán, de nem akarok a terhedre lenni! – Majd kezembe adja a mobilját, ahogy megfogom, bekapcsol a háttérvilágítás. Rajta a már jól látott és megfigyelt képpel: egy szőke, vidám lány és Thony olyan boldogan, ahogyan eddig el sem tudnám képzelni.
Szinte csillog a szeme a boldogságtól, mosolyog, szívből jövően mosolyog.
Bár én tehetném őt ilyen boldoggá! Bár engem ölelne így!
Jasmine-t hívja a valóság, Jasmine, Jamine, jelentkezz! Jasmine!
Áh, Jasmine se hall, se lát.
Ahogy Thony elindul kifelé, arra, amerre a konyhát sejtem, vagy egy olyan helyiséget, ahol vízhez lehet jutni, én is felállok, elejtem a mobilt, rápottyan a kanapéra.
Rossz nézni, szörnyen rossz nézni, hogy valaha volt valaki az életében, aki nem én voltam. Nem tudom mi ez az érzés, de körbeölel, magával ragad, és beleépül a mozdulataimba, a gondolataimba, minden tettembe vagy érzésembe.
Thony boldogságát akarom, nem tudom miért, nem tudom hogyan, de valamiért belengi minden gondolatomat az ő boldogsága, és az, hogy vele legyek.
Tétován utána indulok, csak hogy lássam, tudjam, jól van, velem van. Közben próbálok arra gondolni, hogy ez nem helyes, hiszen felnőtt ember, tud magára vigyázni, nem az én dolgom, hogy minden lépésénél vele legyek, de mégis akarom, és ezt a furcsa, már-már tán nem egészen egészséges ragaszkodást kissé szégyellem, hiszen eddig léteztem Thony nélkül, de most, hogy találkoztunk, nem tudom elképzelni, hogy hogyan. De alig érek a kanapé mögé, Ő már itt van és én akaratlanul is elmosolyodom, megnyugszom.
- Köszönöm szépen. – Veszem el a vizet, és ahogy véletlen hozzá érek, egy aprócska kis áramütést érzek.
- Elnézést. Nem akartalak megrázni. – Mondom halkan és kortyolok a vízből. De jól esik! Komolyan szomjas voltam már.
- Nem, nem rendeltem. Nem ismerem egy helyi étteremnek se a számát. És nem akartam matatni a mobilodban. – Lévén megint elbőgöm magam, hogyha meglátom, hogy te egy olyan lányt ölelgetsz, aki elméletben szeretett engem, igaz, rá nem emlékszem, de szomorúságot okozott neked, és… és szereted. És ez nekem most nem jó érzés.
Olyan szomorúságos.
- Nincs harag, igazán. – Mosolyodom el és közben ragyogó, gyönyörű kék szemébe nézek.
- Egy fürdés azonban tényleg jól esne. És majd kimosom a ruháimat, addig elég lesz nekem tőled egy meleg pulcsi. – Imádnám, ha az illata körbevenne, és abban aludhatnék el. Erre a gondolatra azonban fel kell sóhajtanom. Az ő illata…
Jasmine! Hajlandó vagy magadhoz térni?
Öhm… Most nem igazán. Nem megy…

- Nem ráztál meg… - nevetem el magamat, komolyan most először hosszú idő óta. Azt se tudtam lassan már mi az a nevetés, meg jó kedv és boldogság, erre megjelenik ez a lány, és nevetek, hangosan, hogy szinte visszhangzik a ház. És legszívesebben magamhoz ölelném szorosan, de szerintem így is megijesztettem már szegényt, és eléggé rányomultam, hogy most egy lépés távolságot tegyek…csak ez nem megy olyan könnyen, mert nekem kell, ő az enyém, és nélküle nagyon nehéz lélegezni is akár, és ez eléggé romantikusan nyálas maszlag, de az életpároknál már csak így van, nem tudnak gondolkodni, csak cselekednek az érzéseik szerint.
Meredith-nek talán nem én voltam az igazi életpárja, lehet az még mind a mai napig kinn kószál valamerre, és sose lesz egy egész, mivel az a lány, aki a lelkét kiegészíthetné, már nem él.
De most nem akarok szomorú dolgokra gondolni, gyászoltam már eleget ahhoz, hogy most egy kis boldogságot megérdemeljek.
- Akkor telefonálok… - mondom, majd felkapom a telefonomat…a képet gyorsan törlöm ki, az utolsó, mely Meredith-vel közös, bár hazudnék, ha azt mondanám valahol egy padláson, egy dobozban nincs rengeteg másik közös kép, de most ettől megválok, új élet kezdődik, Jasmine a remény, aki visszahoz a valóságba, az életbe, a boldogságba.
Felhívom az egyik ismerősömet, ami eléggé sokat sejtet, de a lényeg, hogy egy srác, aki szívességeket tesz nekem olykor, mert gyakorlatilag a kezeim közt van. Egy nagy bevásárlást kérek tőle, és ruhákat, a leggyönyörűbbeket és legminőségiebbeket. És kikötöm, hogy egy órája van mindent beszerezni és elszállíttatni hozzám. A pénz nem számít, semmi sem számít, csak Jasmine kényelme.
- Remélem bírod még egy kicsit…egy óra és lesz itt minden luxus termék… - mondom egy mosollyal, majd ahogy a fürdésre felcsillan a szeme, nem is várakozom, az ölembe kapom és beviszem a fürdőszobába.
- Vetkőzz…addig megnyitom a vizet… - talán magára kéne hagynom, és nem parancsolgatnom neki, mint valami vadbarom, aki sokat hisz magáról, de ez csak úgy jön. Meredith is ilyen volt, rám talált, és bármit mondott, teljesítettem neki. Minden kapcsolatban megvan a domináns fél, és ha az életpárok valóban összetartoznak, vagy hogy mondjam, akkor mindkét fél kezes bárány a másik számára. De én nem akarok Jasmine-t kihasználni, vagy ilyesmi, de szükségem van rá, és hogy rövidre zárjam a dolgot…látnom kell meztelenül!
Amúgy meg vagy ő szedi le magáról a ruhákat, vagy én tépem le, ennyire egyszerű.

- Akkor csak én éreztem úgy, hogy megráztalak. – Mosolyodom el, majd ahogy nevet, szívemet elönti a melegség, és szívből jövően elnevetem magam én is.
Olyan boldogság önt el… amit nem tudok szavakkal leírni. Mikor minden porcikádat belengi egy hideg, és a fagyos tél után beköszönt lágy meleggel a tavasz.
Tudom, fura tőlem ilyet hallani, még csak gondolat szintjén is, hiszen nem vagyok egy költői lélek. Nemes egyszerűséggel boldognak érzem magam úgy, hogy beleegyezésem nélkül idekerültem, de mégsem bánom, mégsem akarok futni vagy menekülni.
- Köszönöm szépen. – Nézek rá hálásan és elmerülök újra a tekintetében. Majd telefonjáért nyúl és valakit hív.
Nem tart soká a telefonálás, talán ha fél percig és abban aztán benne volt az is, hogy csörgött a telefon, és míg azt felvették. Nem tudom, kit hívhatott, de ez tényleg gyors telefon volt. Határozott és kifejezetten rövid hívás.
- El leszek kényeztetve? – Nézek rá kérdőn és felkap, én pedig karjaiban érzem a legjobban magam. Ebben mostanra már teljesen bizonyos vagyok. De miért kapok én mindenféle luxus holmikat?
- Nekem tényleg mindenből a legátlagosabb, legegyszerűbb, mindenféle bonyodalom nélkül is több, mint tökéletesen megteszi. - Hiszen nem vagyok én azért kis hercegnő. Anyáéktól is megkaptam minden jót, de én tényleg beérem az egyszerűséggel.
Közben beérünk a fürdőszobába, ami gyönyörűen van berendezve. Tényleg, újságba való elrendezés, de sehol egy parfüm, vagy kedvenc tusfürdő, igazából semmi sem árulkodik arról, hogy Thony itt lakna. Bár mondta, nem is lakik itt. Ritkán jár erre.
Pedig szép ház és tényleg egy családra vár. Arra, hogy belakják, hogy látszódjon, itt élnek.
Majd letesz és elkezdi engedni a vizet.
Teljes természetességgel kezdek vetkőzni előtte, még ha nem szólt volna, akkor is. Ez annyira ösztönös, természetes mozdulatsor, mintha csak innék egy pohár vizet.
Ő ugyan kért rá, és egyszerűen nem menne, hogy a kérését ne teljesítsem, de tudom, hogy ettől függetlenül is olyan természetes lenne, hogy ruha nélkül mutatkozom Thony előtt, mintha eddig milliószor és milliószor megtettem volna.
Közben leveszem a saras pulcsimat, és a sarokba dobom, hogy ne kenjek vele össze semmit. Leveszem a farmeromat, amiről a vastag sárréteg miatt már ki sem vehető, hogy valójában, eredeti állapotában, mint farmer létezett.
Leveszem a felsőmet, egy könnyű kis fehér top, azaz az volt eredetileg, de mostanra már eléggé foltos, ahogy itt-ott átütött a pulcsimon a sár. Alatta már csak egy fehér, csipkés melltartó van. Olyan egyszerűbb, kényelmes, de mégis szép.
Így egy szál bugyi, egy könnyed, nőies, mégis bájos franciabugyi van rajtam, némi csipkével megbolondítva és egy csipkés melltartó marad rajtam, de gyorsan megszabadulok a zoknimtól is.

+16

Nem mondok már semmit se, pedig tehetnék egy kedves megjegyzést, hogy gyönyörű, és kérlek szabadulj meg ezektől a szexi fehérneműktől is, mert meztelenül akarlak látni...akarom mondani, így nem tudsz lefürödni...
De mindezek helyett, én lazán odalépek, szinte fölé tornyosulok, mint egy vadállat, de hát az is vagyok...
Hátranyúlok, kikapcsolom a melltartót...
Pedig a pár lépés alatt, amit a csaptól megtettem, rengeteg féle módon téptem le róla minden ruha neműt, és csaptam le rá, tettem magamévá és élveztem testének vonaglását enyém alatt...
Leszedem róla azt a gyönyörű csipke melltartót...szereznünk kell majd még pár ilyet, egyszerűen fantasztikus! Ennél már csak az fantasztikusabb, amikor ez a varázslatos ruhadarab felfedi tartalmát, két formásan dús keblet, melyet pofátlanul érintek meg, és simogatok meg lágyan.
A nadrágom persze jobb, hogy rajtam marad...még az kell, hogy itt megrémüljön milyen őrült dolgok zajlanak le bennem...
- Ugye nem bánod, ha együtt fürdünk?! - elég nagy ez a kád, elférünk benne mindketten, és nem kell a másikhoz se érnünk...mondhatnám, de én mohó vagyok, és nem fogok hazudni, amikor az én kezeim már így is a fenekére kúsznak, finoman követve a bugyija csipkéit.
- Hmm...tetszik ez a fehérnemű...eltakar, mégis megbabonáz... - és kezem előre hatol, finoman megsimogatva a fehér neműn kívül őt.
- Gyönyörű vagy... - majd ujjaim óvatosan a puha selyem alá hatolnak...őrülten vágyok arra, hogy még beljebb hatolhassak, de varázslatossá akarom tenni neki az elsőt, így csak a fenekéhez vándorolnak kezeim, majd szépen leszedem róla azt a ruhadarabot is, és a habos langyos vízbe teszem óvatosan.
Majd gyorsan vetkőzöm le én is, és beszállok mellé...ha bár pontosan láthatja, hogy őrülten kívánom.

+16

Éppen hogy, haloványan mosolyodom el, ahogy mögém lép és megszabadít csipke melltartómtól. Agyamban eközben számtalan kérdés és gondolat fut végig.
Elsősorban az, hogy jól nézek ki? Tetszem így neki? Vajon jól csinálom, a… igazából a semmit, de azt is remélem, hogy jól. És vajon eléggé tetszem? Most jönnek elő belőlem a kétségek, hogy vajon vagyok-e elég csinos és kívánatos egy férfinak, egész pontosan Antonnak.
És ahogy megsimogatja melleimet, ezek a kérdések egyszerűen tovaszállnak, lényegtelenné válnak, érintésétől felnyögök. Ebbe bele is pirulok. Talán nem illő így most nyögnöm, hiszen csak megsimogatott, amibe azért a lábam is beleremegett, és a gondolataim is egyszerűen elszálltak.
- Nem, nem bánom. – Mosolyodom el és közben a hasam furán feszíteni kezd, ahogy az autóban is, a szemébe nézek, a számba harapok, érzem, hogy előbbi érintésének hatására a torkomban dobog a szívem és nagyon ügyesen akarok vele együtt fürdeni.
Amit igazából nem tudom, hogy lehet elrontani, és közben én sem hiszem, hogy a gondolataim egészen más síkra terelődnek. Legyünk őszinték, tizennyolc éves vagyok, a hormonjaim meg vannak bolondulva, főleg Thonyért, és álszentség lenne azt mondanom, hogy csak a közös fürdőzés jut eszembe.
De a gondolatok újra összekuszálódnak, ahogy Thony keze először a fenekemet simogatja, majd előrébb kúszik.
Akaratlanul nyelek egy nagyot és finoman Thonyak dőlök, elmosolyodom, de közben alig kapok levegőt, remeg kezem és lábam, össze akarok csuklani, és a hasam… őrülten feszít és „ott” lejjebb is egyre erősebb érzések futnak végig rajtam.
De nincs időm ezen filozofálni, ujjai a fehérneműm alá kúsznak, újabb könnyed sóhaj szökik ki a számon, a légzésem őrülten felgyorsul, nem tudom, mi van velem, de a legfurább, hogy egyszerűen magával ragad és nem is akarok rajta problémázni. Jól esik, és akarom… igazán. És ahogy leveszi rólam azt az aprócska fehérneműt, ez az elhatározás megerősödik bennem.
Közben Thony könnyedén a kádba rak, elmosolyodom, de nem ülök le, állva várom meg őt, majd ő is levetkőzik, és bár látóterembe kúszik, hogy ő bizony egyértelműen kíván, de a szemét nézem mosolyogva, mintha ezer éve ismerném őt, és bízom benne.
Majd engedek kíváncsiságomnak is, férfiasságára pillantok, és akaratlanul is felsóhajtok.
- Feszít a hasam. – Súgom neki, mintha ez olyan titok lenne, amit csak ő tudhatna, de tudom jól, hogy ez olyan érzés, amit csak ő tud orvosolni.

Beszállok én is a kádba, ahol állva várt engem, mintha nem is tudom…nélkülem azt se tudná, mit csináljon.
Először azt tervezem természetesen, hogy majd ülök szépen egymással szemben, és én tisztelettudó kisfiú leszek, és nem szemtelenkedek, nem pimaszkodok.
De bevallom, ez nagyon nem megy, így ahogy leül, elkapom a karját, és magamhoz húzom, ügyesen megfordítva őt közben, hogy mellkasom hátának feszülhessen.
Persze terveztem, hogy majd szépen szétnyitom a lábait, és fejem majd elveszik bársonyos combjai közt, de talán az majd az ágyon sokkal izgalmasabb lesz, és kényelmes.
Így is elég furcsa lehet neki, ahogy formás fenekéhez nyomódik férfiasságom, mely már a hasamat verdeste, és elég erősen lüktet, vágyakozva egy forró ölelésre, melyet selymes gyönyörének kelyhe nyújthat.
Karommal finoman körbeölelem, gyöngéden hasát cirógatom, és füléhez hajolok.
- Én segíthetek azon, hogy ne feszítsen a hasad… - duruzsolom fülébe csábítóan pimasz hangnemben. Hisz akarom őt, de lassítanom kéne a tempót, de ha most, vagy legalábbis ma, nem kaphatok belőle egy kis ízelítőt legalább, megbolondulok, annyira kívánom.
- Nem fogunk semmit elkapkodni, nyugodj meg, csak lassan fogunk hozzá… - és kezem elveszik lábai közt, a habban, hogy finoman cirógathassam őt, azt a finoman göndör szőrzetet combjai találkozásánál.
- Hmmm…ez nekem nagyon tetszik, remélem neked is, kicsi Jasmine…nem akarok neked rosszat, olyat főleg nem, amit te nem akarsz… - csak kikövetelem magamnak gyakorlatilag, de kívánom őt, és ő az életpárom, jogom van hozzá!

Beszáll ő is, én pedig úgy döntök, hogy elég furán mutathatok, ahogy így állok, szóval inkább leülök a kényelmes, hatalmas kádba, mely szinte telve van a kellemesen meleg vízzel.
Jól esik, ahogy lassan leülök benne és az illatos, habos víz gyengéden körbeölel. Azonban nem kell sokat várnom arra, hogy Thony óvó és féltő karjai még gyengédebben, még finomabban, mégis biztonságot nyújtóan öleljenek át.
Éppen hogy leülök, Thony elkapja a kezem, megfordít, így neki háttal ülök, selymes mellkasa hátamhoz simul, karja óvón ölel át, finoman simogatja a hasam, férfiassága pedig a fenekemhez nyomódik így, én pedig halkan felsóhajtok tőle, a hasam még csak jobban feszít ez által.
- Hogyan segítenél? – Kérdezem halkan, de finoman beleremegek, hasam pedig szét akar feszülni és lejjebb… Igen, egész pontosan „ott” valami nagyon fura érzés hatalmasodik el, és bevallom, ha tehetném, rákérdeznék arra, hogy vajon ez mégis micsoda?
Nőknél ilyesmi, ha felizgulnak? Vagy mi van velem?
- Rendben. Én bízom benned. – Miért is? Igazából nem tudnék most egy épkézláb indokot sem felhozni, de bízom benne annyira akár, hogy egy tetőről is leugranék, ha ő lent áll és azt mondja, el fog kapni. Vakmerőség? Őrültség?
Nem tudom, de mélyről, egészen a lényem legmélyéből táplálkozik ez az érzés, ez az őszinte, feltétel nélküli bizalom.
Közben ujjai finoman a lábam közé csúsznak, és olyan gyengédek, olyan finomak!
Vágyom, hogy még így érintsen, hát lábaimat kissé széjjelebb húzom, érintsen csak bátran, ahol szeretne, de az érzéstől halkan felsóhajtok, és valósággal elgyengülök. Lábam gyengén remegni kezd, ha lehet, még gyorsabban ver a szívem. Ezzel egyetemben összegzem: szívrohamban fogok meghalni Thony mellett, az biztos.
- Ez jó… Jó érzés… - Súgom akadozva, hiszen engem férfi most érint először, minden érzés új és hirtelen, és szerintem egyébként is sokkal erősebb, mint másoknál lehet.
- Tényleg nagyon jó… - Motyogom és valljuk be, szinte elolvadok karjai közt. Talán most lehet az a pillanat, mikor teljes egészében átadom magam annak, amit Thony iránt érzek, bármi is legyen az.
- Szabad kérdeznem valamit? – Igen, már ez is valami, de van bennem néhány kérdés, nem is tudom, hogy melyikkel kezdjem, hogy vajon eszembe jutnának-e a kérdések, de szeretnék kérdezni, hiszen ő biztosan tudja a kérdéseim a választ.

Finoman simogatom, csak óvatosan…bár megbolondulok érte, és mohón akarnék többet, de vissza kell fognom magamat, mert még baj lehet belőle, és ha nem akarja, ha fájna neki, és rossz élmény lenne…nem élném túl, csodálatos estét akarok okozni neki, nem egy olyan alkalmat, amit úgy él meg, hogy örökre kísérti majd, ha együtt lesz valakivel, pontosabban velem, soha senki mással, csak velem!
Őrült érzés fog el, ha más valakivel képzelem el…senki sem érhet hozzá, soha… csak az enyém, nekem van jogom, hogy a testét birtokba vegyem újra és újra.
- Hogyan segítenék…hmmm…nem is tudom…nem akarok rögtön a közepébe vágni, csak finoman kényeztetni akarlak… - súgom a fülébe, de nem tehetek róla, fogaim azonnal előbújnak, és ahogy nyakához hajolok, óvatosan hozzáérnek tűhegyes végükkel. Nem sebzem meg, nincs szándékomban, csak nem tehetek róla, kívánom ezt a lányt, teljes mértékben.
Kezemmel tovább simogatom, és ahogy szétnyitja a lábát, önkéntelen mordulok fel, mint egy vadállat, az ösztön csak úgy tombol bennem, de vissza kell fognom magam, nem engedhetem ki, mert magam alá teperem és akkor nem lesz finomkodás.
- Igyekszem, hogy csak jó érzés legyen, hogy gyönyörű legyen, és hogy élvezd aranymazsola… - suttogom továbbra is fülébe, és egyik kezemmel combja belső felét kezdem cirógatni. Szívem szerint kérném, hogy ő is érintsen meg, bárhol, ahol csak akar, hisz az övé vagyok, azt tehet velem, amihez kedve van…persze legszívesebben azt kérném, hogy üljön az ölembe, és had hatoljak belé. Vissza kell fognom, talán mégse volt olyan jó ötlet ez a közös fürdés, de érzem, nem tudtam volna tétlenül üldögélni a nappaliban, amíg ő meztelen testét mossa.
- Mond, kérdezz bármit…neked itt mindent szabad kicsi Jasmine…az én otthonom, a tied is…

+16

Felsóhajtok, hiszen ahogy nem akarok szabadulni, ahogy hagyom, hogy magával ragadjon az érzés, amit iránt érzek, azóta sokkal könnyebb és sokkal jobb. Nem kell hadakoznom, azt hiszem. Legalábbis… Nem, nem tudok gondolkodni.
Ahogy simogat, egyre csak remegek, egyre átjár valami ismeretlen forróság, ami lassan magával ragad, és akkor el fogom veszteni a fejem. És akkor nem tudom mi lesz, de az nem kizárt, hogy Antonra akkor cudar világ köszönt, hiszen soha nem voltam férfival és nem tudom milyen az, ha elengedem magam.
Lehet, hogy nemes egyszerűséggel vetném rá magam, kiéhezve, vágyakozva? Tudnék én olyat? Vagyok én olyan lány?
Közben Thony a fülembe súg, fogai pedig éppen hogy hozzám érnek. Úristen! Tényleg vámpír. És ez nem ijeszt már meg többé. Egy pillanat alatt fordult a világ, és az ijesztő elképzelés testet öltött Thony személyében, ez már… így más. Ha Thony vámpír, akkor az már nem is ijesztő. Ő az én csodabogaram. És ha hallanám, amit gondolok, tán én se hinném el.
- Ez a fogad volt? – Kérdezem, hiszen lehet, hogy mégsem azokat éreztem? Lehet a foga ilyen hegyes? Na jó, nemrég a szájában matattam, de akkor nem voltak ilyen tűhegyesek.
- Eddig kiváló úton haladsz… - Erősítem meg, hiszen valljuk be: nagyon tetszik, ahogy simogat. Halk sóhajok hagyják el ajkaimat, csípőm néha finoman ujjaihoz simul, hadd érezzem hűs érintéseit még inkább.
- Sok kérdés van bennem… - Kezdek bele, de azt hiszem néhány kérdés egyszerűen kiáramlik belőlem, ha akarom, ha nem. Tekintet nélkül arra, hogy mennyire nevetséges, vagy mennyire reális a kérdés.
– Miért feszít a hasam, ha a közeledben vagyok? És… És valamilyen párodnak neveztél, amikor Detty nénivel beszéltünk… Az micsoda? Elmondanád? – Majd mély levegőt veszek és felteszem azt a kérdést, amitől én magam is zavarba jövök.
- Fájna, ha megharapnál? – Kérdezem ártatlanul, de rögtön zavarba is jövök szókimondásomtól.

- Sajnálom… - mondom, és kicsit eltávolodom tőle, ami annyit tesz, hogy fejemmel eltávolodok a vállától, mely annyira csábít, gyönyörű egy hajlat, és finom vékony ott a bőr, könnyedén átszakítható, és pont artériát érnék, és csak bugyogna mézédes vére, melytől esküszöm el tudnék élvezni.
- Hmm…látom élvezed…mozgasd csak a csípődet, mert így megkönnyíted a dolgomat, hogy tudjam hogy élvezed még inkább… - mondom, hisz az ő élvezete most a fontos, engedje el magát, élvezze a játékot, irányítson, ahogy ő akarja.
- Elvileg azért, mert kívánsz…ahogy érezheted, én is rettentően… - nyomódok fenekének férfiasságommal, hogy érezze, majd szétrobbanok.
- A fogaimról nem is beszélve, amik elepednek a véredért… - de visszafogom magam, nem szabad bántanom, bíznia kell bennem, és nem rémiszthetem meg.
- Az életpáromnak hívtalak…az a vicces Meredith már mondta ezt veled, és velem kapcsolatban, amikor még kicsi babaként a kezembe vettelek, és te rám pillantottál a nagy barna szemeiddel, és megfogtad az ujjamat és elkuncogtad magad. – mosolyodom el, de nem tudom mennyire lenne felkészülve arra, hogy elmondjam, Meredith elvileg az előző életpárom volt, de egyre jobban nem vagyok biztos abban, hogy köztünk volt olyan erős kapocs, mint amit most érzek Jasmine-nel kapcsolatban.
- Nem tudom elmagyarázni…ez egy nagyon erős kötelék…szerelem felett áll, lelkitárs, ha élhetek ezzel a szóval…és bevallom, mert nem akarok hazudni, Meredith volt az előző életpárom…így válhatsz csak vámpírrá, ha az életpárod változtat azzá…de ahogy megláttalak téged…nem is tudom…lehet boldognak tűntem azon a képen, de most érzem magam a legboldogabbnak…sose nevettem még igazán szívből jövően, mint veled…és rá sose reagáltam így, mint rád…nem tudok egy pillanatra se elszakadni tőled, szükségem van rád…akarlak, kellesz nekem Jasmine…szeretlek. – mondom teljesen őszintén, hisz meg kell tudnia.
- És nem mondom, hogy nem éreznéd…de ha az orgazmus pillanatában harapok beléd, akkor extázis lenne, őrülten bódító érzés…

- Kellemes, ne sajnáld! – Hajolok utána és kezemmel is megfogom az arcát, hogy visszahúzzam, de érzem, közben lihegek már. Mi van velem? Megzizzentem?
- Ez csak… úgy jön… - Nyögöm halkan, hiszen tényleg ösztönös. Egyszerűen megérint és én akaratlanul is mozdulok rá, akarom, hogy tovább érintsen. Hogy még érintsen, még és még… És nagyon jól esik.
Közben magyarázni kezd és én tágra nyílt szemekkel figyelek rá. Hiszen nekem ez teljesen új. Szóval az életpárja vagyok. Rendben. Értem. Világos. Elfogadva.
- Akkor… – És elnevetem magam. Igazán, könnyedén, szívből jövően. Eddigi életem legnagyobb kérdésére és kételyére választ kaptam. Megbizonyosodhattam arról, hogy amiben hittem, amit reméltem, az nem csak álom volt Thony szemeiről, hanem igenis valóság.
– Emlékeztem egy kék szempárra. És mindig, mindenhol ezeket a szemeket kerestem. De sehol sem találtam. Álmomban mindig visszatértek, emlékeztem rá, sosem tudtam elfelejteni. Mindig csak azok a kék szemek… Mintha valóság lett volna, de sosem mertem senkitől megkérdezni, mert azt hittem, bolondnak tartanak majd. És most, hogy láttam a fényben a szemed, rájöttem, hogy a te szemeid voltak azok. Csak nem tudtam, hogy honnét emlékezhetek a szemedre. – Mosolyodom el. Hiszen Ő az! Az ő szemei voltak. Őt kerestem eddig. Nem álom volt. Valóság! Őt láttam!
- De akkor láttál babaként… és … Akkor lehet, hogy vannak emlékeim rólad? Mármint… Emlékszem a szemedre, és… Egy érzésre… Ami összekapcsolódik némi emlékfoszlánnyal. – Vallom be. Sosem meséltem ezekről senkinek. Tartottam attól, hogy bolondnak néznek. És azt hittem, hogy ez csak álom lehet. Néhány álom, amit az agyam ügyesen összefűz.
- Hogy fekszem egy kézben, minden nyugodt… Látom a szemeidet, csak azt nézem és úgy jó. Boldog vagyok úgy. Majd kikerülök ebből a biztonságból, azt hiszem, anyához talán, és üvöltök, sírok, újra azt a biztonságot szeretném, a szemeidet, de nem kerülök vissza, és én csak sírok, sírok… És nem emlékszem többre. Igazából te vagy az első, akinek ezekről az álomszerű emlékekről beszélek. – Vallom be szemlesütve. Hiszen benne bízom. Ő biztos megért. Ha hibbant vagyok, talán akkor is.
Majd megfogom finoman az arcát, gyengéden megsimogatom. Olyan finoman, hogy tán alig érezhető az, de akarom, hogy érezze azt, amit én is érzek.
- Én is szeretlek, Anton! Jó veled, valami megmagyarázhatatlanul boldoggá teszel. Veled boldognak érzem magam, nem tudom elképzelni, hogy eddig hogy tudtam élni nélküled. De ezek után nem fog menni, szükségem van rád, mint a levegőre. – Én soha nem mondtam ilyeneket, de most csak úgy jönnek a szavak, gondolkodás nélkül.
- És ha ezt úgy hívják, hogy az életpárod vagyok, akkor az vagyok. És szeretnék is az lenni. – Súgom halkan, mosolyogva, boldogan, teljesen nyugodtan. Hiszen csak a szívem akar kiugrani a helyéről, meg alig kapok levegőt, de ez lassan Thony jelenlétében maximálisan megszokott lesz.
- Szeretném Anton… hogy megharapj. És ha szeretnéd, igyál is belőlem. – Suttogom remegő hangon, hiszen szavaiba beleborzongok.

Hmm…azt mondja kellemes, hát ha tudná, mi az a kellemes…amikor elmerülök lábai közt, és ajkaimat arra a helyre tapasztom, amely még a vízben is csak úgy forr, és selymesen nedves, és az íze olyan lehet, mint a tavaszi hajnal, amikor párás a levegő, harmat cseppek lógnak le a fákról, és a virágok épp nyílni készülnek, a felkelő nap sugaraiban.
Édeskés, mégis enyhén keserű élvezet lehet benne…
Erre a gondolatra önként mordulok fel, a torkomban egy állati hang dübörög, és ki akar törni. Maga alá akarja parancsolni ezt a törékeny szépséget, és a végső élvezetig mozogni benne, amíg a csúcsra ér, és a nevetem kiáltja.
De nem szabad durvának lennem, ezért kell eltávolodnom tőle, mert vonz a vére, mely az éjszaka halk suttogását, és morajt ígéri, a tiszta csillagos eget, amikor a bogarak ciripelnek, és az éj vad árnyai húzódnak meg a bokrok mélyén.
- Csináld még, kérlek…jó érezni, hogy te is kívánsz kicsi Jasmine, megbolondít… - duruzsolom a fülébe, és ujjam finoman simogatja továbbra is, remélve, hogy csípőjét megint velem együtt mozdítja majd.
- Igen…emlékszel rám?! – mosolyodom el, és beletemetkezem haja mézédesen csábító illatába. Amikor kisbabaként fogtam a kezembe, nem is értettem mi történik, egyszerűen csak azt éreztem kell nekem, és nem akarok elszakadni tőle. De ha mi nevelhettük volna fel valamilyen módon, akkor az nem lett volna helyes, ha beleszeretek, hisz mit hitt volna, hogy a nevelőapja kikezd vele?! Most se nagyon helyén való, de akarom őt, elveszni bársonyos illatában, mely friss és tiszta, és csak az enyém a jog, hogy újra elmerüljek benne.
- Elvileg már akkor megtörtént az összekapcsolódás…ha nagyon egyszerűen akarok fogalmazni, és iszonyat béna példát akarok mondani, olyan volt ez, mint az Alkonyat mizériában, amikor annak a farkasszerű kölyöknek bevésődött az a baba…valahogy így fogtál meg akkor engem te is. – mondom nagy vidáman, hisz ez így van rendjén, nekünk találkoznunk kellett, egymásnak teremtett minket az végzet, ő az enyém, és én az övé, ennyire egyszerű!
- Többször is meglátogattunk Meredith-vel, mert én látni akartalak, majdnem mint egy drogos, akartalak, újra a közelemben akartalak érezni, megérinteni…de ahogy nőni kezdtél, és mondjuk jobban megjegyeztél volna, veszélyessé vált a dolog…mert ki tudja mit szóltál volna, ha betoppanok, amikor nekikezdesz a gimnáziumnak, tombolnak benned a hormonok, én meg megjelenek, és leteperlek…bár most se jobb a helyzet…kívánlak Jasmine, őrülten kívánlak… - igen, a végén már Meredith rángatott el, és féltékeny volt egy babára, pedig tudta a dolgot, ő vette észre először, és örült nekünk. Lehet öngyilkos lett, hogy én majd Jasmine-nel lehessek?! Ennyire nem volt önfeláldozó. Nem önző volt, de szeretett engem, és én is…de ez az érzés most Jasmine-nel sokkal erősebb.
- Ez a leggyönyörűbb dolog, amit valaha hallottam…de te is fontos vagy nekem…kellesz, akarlak, és lehet önző vagyok…nem akarlak elengedni…maradj velem Jass…itt, lakj velem. Nem mondom, hogy nem mehetsz sehova, csak ide gyere haza mindig… - és ne találkozz férfiakkal, mert megbolondulok és megölök minden pasit, aki csak rád pillant.
- Nyugi kicsi lány…hosszú még az este…de nem vágunk rögtön a dolgok közepébe…jó fiú akarok lenni, és nem kihasználni téged, de tudd, megbolondít a véred, és nehéz ellenállnom, de jobban vonz, hogy itt harapjalak meg… - azzal kezem combja belső felére csúszik, és ott cirógatom meg. Ott a legélvezetesebb megharapni, vagy ugye szex közben természetesen a nyakát. Vámpírrá tehetném, és akkor ő is megharaphatna…hmm…élvezet lenne. De ott még nem tartunk! És talán nem is kéne…

Elgyengülve nyögök fel és hagyom, hogy az ösztönök irányítsanak. Ahogy Anton keze finoman simogat, testem valósággal megbolondul érintéséért. Ahogy simogat, a testem finoman meghullámzik, próbál Anton ujjaihoz nyomódni, több érintést kicsikarva.
Hiszen úgy érzem, belőle aztán sosem elég. Kívánom, hogy simogasson, érintsen még és jó érzés, ahogy egy-egy csípőmozdulattól még intenzívebben érint meg.
- Hmmm… - Sóhajtok fel, hiszen ez mesés. Nem hittem volna, hogy egy kis cirógatás attól, akit szeretsz, aki léted értelmévé válik, attól ennyire jól eshet az érintés.
- Emlékszem rád. Mindig, mindenkiben kerestelek. – Súgom és ez valahogy így van. Sosem mondtam senkinek, de igazából sosem voltam szerelmes, mert valahogy úgy éreztem, senki sem kell, csak egy valaki, akit az álmaimban láttam.
Csak ugye ez reménytelenül romantikusnak hat, tán még nevetségesnek is, én meg ezeket sosem tudtam komolyan venni, hiszen én valahol mindig is a tudománynak hittem, az az igazság. És most megmagyarázhatatlan érzések sora söpör végig rajtam, amire nincs magyarázat, csak annyi, hogy szeretem Thonyt.
- Ez úgy történt, hogy először találkoztunk és összekapcsolódtunk, vagy megszülettem, rögtön összekapcsolódtunk, és megtaláltuk egymást? – Kérdezem, hiszen érdekel minden. És hogy egy olyan pillanatban, amikor éppen a vágyainkban vagyunk elmerülve és nem az egymásra találás édes pillanatait ünnepeljük, akkor szívesen beszélgetnék még az emlékeimről. Hogy melyek voltak álmok, melyek voltak valós emlékek.
- Így is maradtak rólad emlékképeim. És a hiányérzet. Állandóan hiányzott valami, mindig kerestem, kerestem, de sosem tudtam kit vagy mit, de semmi sem volt elég jó. És volt olyan, hogy ide jöttem, Erdélybe, akkor gyakran kifeküdtem az erdőbe és elaludtam, néha pedig úgy ébredtem fel, hogy hiányérzetem valamelyest csillapodott, csak nem tudtam miért. De amikor elmondtam Detty néniéknek, hogy állandóan hiányzik valami megfoghatatlan, többet nem engedtek ide. – Magyarázom, hiszen tényleg, az elmúlt négy évben nem jöhettem ide. Detty néniéknek mindig dolguk volt.
- Ha megjelentél volna… hidd el, nagyon boldoggá tudtál volna tenni! Vártam rád! – Súgom és finoman megcsókolom bársonyos ajkait. Istenem! Az autóban történt életem első csókja, ez pedig az első, amit én adok. Mindenben első nekem Thony.
- Én is kívánlak! Szétfeszül a hasam… és … - Lihegni kezdek, ahogy a bennem tomboló érzéseket próbálom szavakba önteni. – Nagyon, nagyon akarlak! – Súgom, olyan igazi szerelmes hangsúllyal.
- Nekem ott van az otthonom, ahol te is vagy. És ha az ez a ház lesz, nekem ez is tökéletesen jó lesz. – Suttogom mosolyogva és érzem, folyamatosan omlanak le bennem a falak és gyakorlatilag már teljesen megnyíltam Thony előtt.
- Igyekszem teljesen türelmes, jó kislány lenni! – És ugyan alapjáraton türelmes vagyok, de Thonyért valósággal tombol mindenem, mintha ki lennék rá éhezve.

+16

- Istenem, ez a nyögésed…megbolondít, és félek, hogy nem tudom majd visszafogni magam… - és a mondat folytatása az lenne, hogy azonnal beléd hatolok. Férfiasságom már így is keményen a hátát döfködi, ha kicsit lejjebb csúszik belé hatolok, de felkészületlenül érné, főleg hogy másik helyen merülök el, mint amire vár…de nekem már bevallom mindegy lenne, csak valamilyen módon benne lehessek, még ha ez nagyon betegesen is hangzik. Viszont, ha tovább mozgolódik így, akkor a végén az ölembe köt ki, és akkor biztosan belé csusszanok, és isten mentsen attól az állapottól, ami annak a következményeként alakulna ki, hogy orromat megcsapja ártatlanságának buja illata. Bele akarok majd temetkezni, és óvatlanul csapok majd le nyakára, hogy vérét ajkaim közt érezhessem…de mi van, ha még jobban eszem vesztem és lábai közé vetem magam, hogy nyelvem vad játékával juttassam a gyönyörök kapujába, míg én is extázist éljek át?!
De nem bírok elszakadni tőle, messze kerülni, mert azonnal hozzá vágyom…így is, eleget vártam rá, most már birtokolni akarom, magamhoz szorítani, és soha el nem engedni.
- Én is üresnek éreztem magamat, nem tudtam az okát soha, de mindig hallottam egy édes kacajt… - tényleg ez volt, mentünk az utcán és egy édes kacajt hallottam, és megfordultam, de sehol sem láttam senkit. Néha kezdtem őrültnek érezni magamat!
- Fogalmam sincs…nem értek ezekhez, lehet hogy eleve egymásnak lettünk teremtve, de ahogy megláttalak…komolyan, el akartalak rabolni, és soha oda nem adni senkinek sem…de ha nőttél volna, hogy néztem volna rád?! Hisz te lehet apádnak hiszel, én meg vágyakozom utánad szexuálisan… - vallom be, hisz beteges lett volna. Bár elvileg, ha ő az életpárom, neki természetes lett volna a dolog, hogy kívánom.
- Tizenegy éve már itt élek Erdélyben…egy nap valami az erdőbe vonzott, pedig nem vagyok az a sétálós fajta…láttam, ahogy ott fekszel, bevallom nem ismertelek fel, de elmosolyodtam, ahogy láttalak, és csak néztelek…megérintettelek volna legszívesebben…- tényleg láttam őt, és olyan gyönyörű volt, elvarázsolt, de hisz csak tinédzser volt, nem vethettem rá magamat, hogy állati vágyaimat elégítsem ki!
- Hmm…édesebb a csókod, a legfinomabb gyümölcsnél is…a csokoládénál, és forró, szinte éget… - nyögöm, hisz én csókoltam eddig mindig, most ő csókol meg bátortalanul, mégis vágyakozva, és amit mond…nem tehetek róla, felmordulok, mint egy vadállat, torkomat kaparja egy elégedett morgás.
- Nem tudok leállni Jasmine… - mordulok fülébe, és villám sebesen kapom ki a kádból, és viszem a hálószobába. Valamikor fel kell avatni…és elszabadul bennem az állat, nem bírom visszafogni magam, és félek ezzel megrémítem, hogy fájdalmat okozok neki, én mégis kiéhezve vetem rá magamat.
Szétfeszítem finoman a lábait, benyúlok a térdei alá.
- Hmm…gyönyörű vagy Jasmine, szebb, mint amit elképzelni tudok… - finoman csókolgatni kezdem combja belső felét, egyre feljebb haladva, és morgok, mint egy farkas, de elvesztem a fejemet, birtokolni akarom ezt a lányt, az enyém…ha nem is teszem magamévá, megízlelem őt…
Ajkam lábai közé ér, megcsókolom finoman, ajkaim lágyan érintik meg, íze bódulatos, mesés, amit elképzelni se tudok, varázslatos mennyei manna. Hangosan, elégedetten mordulok fel, és nyelvemet belemártom ebbe az édes nedvbe, mohón, és próbálok lágy lenni, mégis vadul kezdem falni ezt mézédes ízt, hogy csillapítsam szomjamat, torkom kaparását.

- Mondjam azt, hogy ne fogd vissza magad? Kérlek… - Suttogom és megáll az ész, elveszik a józan ítélőképességem, Thony válik mindennek a központjává. A gyönyörű szemei, finom illata, ölelése, bőrének hűvös selyme.
- Szerelmem! Ha veled nőttem volna fel, tudom jól, hogy te vártál volna, míg akkora leszek, hogy egészséges legyen köztünk a testi kapcsolat. De nekem attól még természetes lett volna, hogy szerelmes vagyok beléd. Csak a testiség alakult volna ki később. – Szóval most azt akarom mondani, hogy bár elrabolt volna?
Nem, azért nem egészen. Hiszen a szüleimet szeretem és szerettem is mindig. Ők remek emberek. Voltak. De emellett nevelhetett volna Thony. Hogy vele vagyok és találkozom anyuékkal, de Thonyval élek. Hogy hozzá megyek haza.
- Talán jó lett volna úgy, hogyha veled élek, de tartom a kapcsolatot a szüleimmel. Csak nekem te lettél volna akkor az otthonom. – Majd mélyet sóhajtok, hogy megmagyarázzam a kissé félreérthető dolgot, hiszen imádom anyuékat, örökké emlékezni fogok rájuk.
– Tudod, sosem fogom elfelejteni, hogy milyen érzés volt, mikor az a biztonság, amit a kezedben éreztem, megszűnt, mert elvettek tőled. Mintha eldobtak volna és a levegőben lebegtem volna, bizonytalanul, félelemben, egyedül… És ezt nem szeretném újra érezni, mert nagyon rossz. – Vallom be. Butácska hasonlat, sajnálom, de tényleg valami ehhez hasonló volt. Pontosan leírni nem tudom, de ha hasonlítanom kéne, nagyjából így írnám le.
- Akkor te voltál ott? Azért nyugodtam meg akkor? – Mosolygok. – Annyira hiányoztál utána! – Igen, teljesen telhetetlen lettem Thonyval kapcsolatban.
Közben megcsókolom, és érzem, egyre mohóbbá válunk. Anton felmordul, nem tud leállni, nem is bánom. Én is kívánom, kezdem elveszteni a fejem és csókolom, csókolom, mohón falva formás ajkait.
Felkap, én pedig halkan felnevetek, bevisz, lerak az ágyra, majd egy szerelmes mohóságával kezdi testem legtitkosabb pontjait kényeztetni.
- Ahh… - Nyögök fel és a testem finoman meghullámzik, a hormonok egyszerűen elveszik az eszem, az ajkaimat harapdálom, nyöszörgök, kívánom, hogy még, még… Csípőm finoman mozgatom, mert akarom még az érintéseit, szinte követeli minden porcikám Antont…
Ahogy nyelve gyengéden belém hatol, megremegek, a lepedőbe kapok, rántok rajta egyet, és halkan, elégedetten nyöszörögni kezdek.
- Ez… nagyon jó… még… kérlek… még… - Nyöszörgöm a vágyaktól teljesen eltelve és hormonjaim valósággal megbolondulnak, de amit tesz velem… Az egyszerűen mennyei.
- Ez nagyon tetszik! – Próbálom fel-felnyögve közelebb tolni a csípőmet, hiszen őrülten kívánom már Thonyt…
- Te is gyönyörű vagy! És szeretlek! – Húzom magamhoz fel, hogy megcsókoljam. Ajkaira már eszeveszett módon szomjazok, mintha az utolsó csepp víz lenne a sivatagban, mely nélkül szomjan halnék a hőségben.
És ahogy ajkai az enyémre tapadnak, ahogy átölelem, testünk ruhátlanul összesimul, elégedetten nyögök fel. Érzem, készen állok. Készen állok, hogy Thony és én tovább lépjünk. Hogy magamban érezhessem őt. Szerelmes csókunk közben érzem fogait és játékosan nyalogatni kezdem. Hátha jó érzés, hátha tetszik Thonynak.
- Hmmm… nagyon finom a csókod is! – Súgom szerelmesen.

+ 16

- A szerelmednek hívtál… - ezen most komolyan meg fogok hatódni?! De nem tehetek róla, még Meredith se szólított így soha, mindig csak „Kicsim” „Édesem” meg a többi ilyesmi maszlag. Így utólag kell ráeszmélnem arra, hogy talán soha semmi nem is vonzott hozzá, de akkor hogy változtathatott vámpírrá, mert elvileg csak az életpárod tehet azzá, mert egyébként nem sikerül. Jó, persze, szép nő volt, és mivel akkor még Jasmine nem is létezett, így a szívem nem lehetett elkötelezve iránta, de ahogy ez a pöttöm megszületett…amikor először fogtam a kezembe. A leggyönyörűbb dolog volt a világon, és Meredith azt hitte babát szeretnék, bevallom eleinte én is ezt hittem, hogy csak a gyerek dolog tetszett meg, csak később kellett rájönnöm, hogy idővel már nem érdekelt, hogy nem jön össze a baba dolog, engem konkrétan csak az az egy kis lurkó érdekelt!
- Félek, ahogy láttam volna, hogy serdülsz, ahogy ezek itt gömbölyödni kezdenek…nehéz lett volna tartóztatnom magamat… - markolom meg finoman melleit, mire megint felmordulok, és szinte keserűen nyögök fel, mert akarom őt, nem bírok várni, vártam már eleget, még ha csak most találkoztunk, de a kapocs már évek óta megvan, miért ne tehetném azonnal magamévá?!
- És a véred…hmmm… - igen, perverz egy dolog ez a vámpír lét, de a havi bajaira gondolva, még nehezebb lett volna, ahogy az a gyönyörű vér illat belengte volna a lakást, és a falat kapartam volna szenvedésembe! De miért is gondolok ilyenekre?! Most itt van…meg hogy neveltem volna, akkor még volt Meredith is!
- Kicsi lány, amikor megszülettél, én akkor még kapcsolatban éltem…és naivan azt hittük, hogy egy gyereket akarok, családot…de nem, én csak téged akartalak volna… - lehet nem is Meredith halála miatt szenvedtem, hanem mert még nagyobb lett az űr, mert végképp nem maradt mellettem senki?!
- Én itt leszek mindig…de nem akarlak teljesen kisajátítani, meg kell ezt beszélnünk a nénikéddel is… - dehogynem, ő csak az enyém, nem eresztem, ha már megtaláltam újra, nem engedem!
- Nem teljesen tudtam mi ez, csak éreztem, hogy ott kell lennem, de féltem, hogy ha észreveszel, megrémülsz… - igen, nem nagyon tudtam mi ez, csak most tudatosult bennem minden, most lett egész a kirakós minden darabjával együtt. Hisz ő elfogad, nem is ellenkezik, én meg nem bírok nélküle levegőt se venni, és nem hiába mondtam azt a telefonba, ő tényleg az, az életpárom, örökre!
Aztán kikötünk az ágyon…mondhatni elhomályosul az elmém, és nem vágyok másra, csak hogy benne legyek, érezni akarom, hogy a testünk összeolvad…de istenem, az íze valami mesés, mint a narancs, fahéjas, szegfűszeges narancs, a karácsony buja szenvedélye, még ha ez túl betegesen is hangzik, de ő az, gyönyörűen finom, és kitölti elmémet.
Megcsókolom, felhúz magához, így meztelenül testünk egymásnak nyomul, megint felmordulok, ahogy férfiasságom a nedves kis vágathoz ér lábai közt. Szinte megfeszülök a megpróbáltatástól, a harctól, melyet belül vívok magamba, hogy ne tegyek kárt benne, hogy ne hatoljak belé menten, nagyon nehéz visszafognom magam.
- Jasmine… - mordulom, mint egy állat, hisz nem akarok neki fájdalmat okozni, én rendesen akarok vele bánni, de feladom a harcot, a bennem leledző vér is túl kevés már ahhoz, hogy ekkora harcot megnyerjek, így finoman feszítem szét lábait, és amennyire tőlem telik, óvatosan hatolok belé, és menten meglelem a mennyei békét, ha élhetek ilyen bagatell hasonlattal, mint mikor azt érzed, most otthon vagy. Istenem, olyan könnyedén csusszantam abba a forró és nedves helybe, jézusom!

+18
- Az is vagy! Az én kis szerelmem! – Súgom neki és arcát fogom, simogatom, be nem tudok telni vele.
Ha ilyen a szerelem, az igazi, életpárral történő szerelem, akkor ez tényleg mindennél többet ér. Hiszen annyira fontossá válik a másik, annyira a lényed része, hogy nehéz elképzelni, hogy tudtunk egymás nélkül élni. Hiszen minden, ami a múltban történt, valahogy összeáll, valahogy megértjük az élet főbb lépéseit és az értelmetlennek tűnő döntések értelmet nyernek.
- Hatalmas kísértés lett volna nekem is, hidd csak el, Édesem. – Hiszen olyannal felnőni, aki a kezdetektől kezdve vonz magához, teljesen mássá formálja az embert.
Valószínű, hogy eddigi életem minden percét vele töltöttem volna és a legnagyobb gondot pedig a környezetünk jelentette volna.
Hiszen biztos beindult volna az emberek fantáziája és még erkölcstelen dologgal vádolták volna meg Thonyt, teszem azt azzal, hogy megront.
És bár biztos önként történt volna minden, ezt tudom, de az emberek nem biztos, hogy megértenék, ha azt mondtam volna tizenöt-tizenhat évesen, hogy Anton életem szerelme, mikor ők azt látták, hogy felnevelt és apámként gondoskodott rólam.
- A vérem is a tied lett! Minden cseppjét neked adom! – Súgom mosolyogva, hiszen harapjon meg, igyon belőlem, az övé. Hagyom magam, hiszen tudom, hogy vigyázna rám, nem okozna direkt fájdalmat. Ebben maximálisan bizonyos vagyok.
- Igaz. – Bólintok. – Lehet, hogy akaratomon kívül szétziláltam volna mindent. Lehet, hogy Meredith csak meggyűlölt volna. – Hiszen milyen szörnyű érzés lehetett volna neki az, hogy látja, hogy egy csecsemő, akit ő is nevel, mert ugye akkor Meredith lett volna úgymond a „nevelőanyám”, tehát a nevelt baba egy valakihez sokkal, de sokkal jobban kötődik.
És a „nevelőapa” posztját betöltő Thony pedig velem töltötte volna a szabadidejét… Ezzel tönkre tettem volna minden szépet és jót köztük, ami valaha létezett. Mondhatni, egy kapcsolatgyilkos lettem volna. És tán nem ez a legszebb vég egy kapcsolatnak. Így, hogy Meredith elment, legalább békés, szép emlékként él Thonyban.
- Huh, a nénikémék nehéz falatot jelentenek. Hiszen mikor Meredith-szel ott jártatok… annak volt már tizennyolc éve is. Te tizennyolc éve egy napot sem öregedtél. Ha elmondjuk, hogy az életpárom vagy, el kell mondani azt is, hogy vámpír vagy. Vagy hogy magyarázzuk meg, hogy te ugyanolyan fiatal vagy, mint tizennyolc éve? – Kérdezem aggodalmasan, hiszen tartok felfedni Thony titkát. Ezt addig jó, minél kevesebben tudjuk. Nem kell, hogy kitudódjon.
- Nem hiszem, hogy megijedtem volna, maximum meglátlak, és így mint most, beléd szeretek… Még jobban, mint ahogyan előtte szerettelek. – Hiszen eddig is szerettem, csak az érzés nem fogalmazódott meg. Hiszen nem tudtam kibe vagyok szerelmes, csak szerettem valakit, akinek csak a szemére emlékeztem. És az az igazság, erre az érzésre azt hiszem, még a szerelem sem elég erős kifejezés.
És ahogy testünk összeér, felsóhajtok. Finoman megremegek.
Ajkaink összeérnek, és mohó szerelemmel kezdik falni egymást, miközben lábaimat gyengéden szétfeszíti, én pedig megadón segítek is ebben a gyengéd erőszakban. Szinte zihálok, ahogy férfiassága lábam közé kúszik és Thony minden harcát legyőzve, gyengéden, lassan belém hatol.
Elgyengülten nyögök fel, tudattalanul még el is mosolyodom, és csak csókolom Thonyt, és hagyom, hogy kitöltsön az érzés. Hiszen olyan, mintha most váltam volna egésszé.
Testem, bár izgatott, vágyakozó, a benne lappangó hiányérzés egy csapásra úgy tűnik el, mintha soha nem is létezett volna.
Érzem, hogy bennem van, ahogy a testem teljesen természetes részévé válik és ettől kifejezetten boldog vagyok. Ennek ékes bizonyítéka, hogy körülöttünk millió és millió tollpihe röppen föl és ölel körül minket, békésen lebegve a levegőben, mint valami gondolkodó kis hópelyhek.
De tény és való, édesen néz ki Thony, ahogy gyengéden körbe lebegik a tollpihéim, és érzéseimnek megfelelően csak éppen hogy hozzáérnek, gyengéden, finoman simogatva őt.
- Szeretlek! – Súgom szerelemesen, mosolyogva, gyönyörűséges tekintetében elveszve. Közben érzem, hogy valami kis langyos nedvesség csordogál ki belőlem. Tudom, hogy mire kimondom, Thony már rég megérzi.
- Minden rendben, de azt hiszem, picit vérzek. – Nem félek, hogy rám támad, de érzem, meg fogja ettől kívánni a vérem, ha eddig nem is tette. És azért sem félek, hogy baj van, mert hiszen azt mondják, az első szeretkezésnél, lányoknál ez előfordulhat.
Az én szép vámpírszerelmem örömére, nálam most ez elő is fordul.

- Én is szeretlek kicsi Jasmine…én édes kis szerelmem… - mondom neki mosolyogva, és megcirógatom az arcát, annyira gyönyörű, varázslatosak ezek a barna szemek, ez a dús haj, mely kellemes virág illatot áraszt, és keveredik benne a sár szaga még kissé, meg a tusfürdő óceán illata. Bevallom azért örülök, hogy én az illatom borítja be, hisz mindig ilyen tusfürdőt használok, és most jó érzés ezt Jasmine-n bőrén is érezni, hisz az enyém, csak az enyém, tudja mindenki, ő már nem szabad préda, bárki egy pillantást vet rá, megölöm!
- Belegondolva, azért izgalmas lett volna…ahogy incselkedünk egymással, és feszítjük a húrt, hogy meddig mehetünk el… - bevallom, nem lett volna tényleg rossz dolog, játszadozni, kísértésbe hozni a másikat. Hisz igen, mivel ő az életpárom, ez eleve elrendeltette, vagy ki tudja hogy van ez, ahogy ő is ráeszmél erre, a vonzalomra, amelyet nem tud kordában tartani, csak érzi, tudja, hogy velem kell lennie…megbolondított volna mindkettőnket, és valószínűleg az ágyban kötöttünk volna ki, hisz én most se tudom tartóztatni magamat, hát mi lett volna, ha egyfolytában együtt vagyunk?!
- Ne ajánld fel magad ennyire kicsi lány, mert még élek vele… - morgom a fülébe, kiéhezve rá, minden csepp vérére, ízlelgetni akarom őt, érezni nyelvemen azt a mézédes, selymesen sűrű folyadékot, azt a forró rubint vörös csodát.
- Nem gyűlölt volna meg…hisz erről nem tehet senki sem…sajnos az ő életpárja is meghalt, és Meredith-nek én lettem volna úgymond az igazi életpár…ezt nem tudom máshogyan magyarázni, van olyan ember akivel összekapcsolódsz, azonnal, és nem tudsz nélküle levegőt venni, mint a mi esetünk, és van amikor csak az egyik kapcsolódik a másikra, de ez nem szívből jövően viszonzott, hogy a másik szeret, talán szerelmes is beléd, de nincs meg az életpári szoros kapcsolat. Valahogy így volt Meredith az ő párjával, én meg Meredith-vel… - és mikor ezt a csöppséget megláttam, minden megváltozott, nem tudtam hogy micsoda, mi ez az egész, csak annyi volt biztos, hogy mikor a kezemben tartottam, az maga volt a béka és a nyugalom. És Meredith tényleg nem bántotta volna, lehet az első pillanattól fogva tisztában volt vele mi történt, csak nem akarta bevallani magának, én meg nem tudtam mi ez, elvileg ez ösztönösen jön, megmagyarázhatatlanul betámad az érzés.
- A nénikéid tudnak mindent…Tudod, Meredith-nek volt egy ikertestvére, még nagyon régen, ő nem lett vámpír, és Meredith figyelemmel kísérte a folyamatokat, hogy a vérvonala hogyan öröklődik…és röviden annyi a lényeg, hogy a nagynénéid, gyakorlatilag Meredith rokonai a testvére lévén… - ezt nem is tudom miért mondom el, lehet zavaros is az egész, hisz akkor ő elvileg a volt barátnőm, csakhogy egyszerűen fogalmazzunk, leszármazottja. De Meredith-hez köze nincsen, ő amúgyis szőke volt, ez a barna szépség meg teljesen más!
De a lényeg, a nénikéjétől nem kell tartani, hogy meglepődik amiért nem hasonlítok egy ötven éveshez, ezért is mertem az életpár szót használni, mert így tudni fogják, hogy mi a történet.
Ahogy belé hatolok, szinte megrészegít az érzés, és olyan mohón akarnék még többet, vadul mozogni benne, elélvezni, majd folytatni a mozdulatot, arról nem is beszélve, hogy ezt órákig!
Felmordulok, éhesen, mint egy vad oroszlán, amikor megcsapja orromat ártatlanságának buja, vad íze…kész, eszemet vesztem, és nyakához közel hajolva, finom csókokkal hintve először, belé mélyesztem fogaimat, miközben vadul lökök rajta egyet.
Sajnálom, annyira sajnálom…de nem bírtam tovább, és ahogy elmerülök abban a forróságban, majd nyakának mézédes vérét szívom, tökéletes párosítás egy eszeveszett orgazmushoz, ami ha így folytatom a dolgot, hamarosan bekövetkezik.

+18

- Olyan jó veled, Szerelmem! – Súgom, majd gyengéden megcsókolom és szemeiben elveszek. Újra és újra. Ahogy mosolyog, arcán apró gödröcskék jelennek meg és be kell vallanom, majd’ elolvadok tőlük.
Ahogy attól a kis szépségpöttytől is a jobb szeme sarkában. Éppen hogy látszódik, de teljesen az ujja köré csavar. Mint ahogy szerintem, minden porcikájával ezt teszi. A haja szálától kezdve a szépségpöttyén át, egészen a lábujja utolsó szegletéig.
Nem hittem volna, hogy van a világon valaki, aki számomra ennyire tökéletes lehet. De van. Méghozzá Anton személyében.
- Igen, azért annak is meglett volna a pikantériája. Tetszett volna az a felállás is. De vajon hogy viseltük volna azt, hogyha iskolába kell adnod? Vagy ha én 13 évesen serdülni kezdek, a testiséggel csak elméletben ismerkedem, de lassan… 13-14 évesen azért nagyjából érett lány voltam, biológiailag. Csak nem biztos, hogy érzelmeimet úgy ki tudtam volna fejezni, mint most. – Hiszen 13-14 évesen magunkat se értjük igazán. És biztos imádtam volna Thonyt, de vajon hogy adtam volna tudtára, hogy őrülten szeretem? Hiszen mostanra azért kifejlődött az érzelmi világom, ki tudom mutatni, éreztetni tudom, hogy imádom.
Tán akkor lehet, hogy csak szavakkal tudtam volna elmondani, amit ma már meg tudok mutatni gesztusokkal, tettekkel.
- Tied a vérem, Szerelmem. Nem tudnék tőled semmit sem megtagadni, bármit kérsz. És ha ez a vérem, vagy akár az életem, hát a tied. Neked adom. Nélküled már egyiknek sincs értelme vagy haszna. – Vallom be őszintén. Hiszen megfordult a világ. Thony áll a középpontjában és ebből a mesés álomból nem szeretnék felkelni. Ha ez álom, maradjak csak így!
- Úgy érted, hogy vagyunk például mi. És a mi kapcsolatunk a természetünkből adódik, akár fogalmazhatunk úgy is, hogy lényünkből adódóan vagyunk életpárok. És vannak olyan életpárok, ahol van szerelem, de az egyik fél erősebben szereti a másikat, tehát átbillen a mérleg és bár a kapcsolat jellege olyan, mint köztünk, csak nem olyan erős. Lévén mindenki számára adott egy nevezzük úgy, „Igazi életpár”. És míg megtalálja az „Igazi életpárt”, addig az egyénnek, mondjuk neked, lehetett életpárod, akár több is. De ha nagyon stílusos akarok lenni, igazából mindenkinek van „Egy, aki mindent visz”, aki az igazi, felülmúlhatatlan, aki a tökéletes társad és az érzések maximálisan azonosak, kiegyensúlyozottak és erősek. Jól értettem? – Kérdezem meg, hiszen én nagyjából így értettem ezt az életpár dolgot.
- Csak azt nem értem, hogy míg Meredith élt, az alatt találkoztál velem. És ugye ti, mint életpár léteztetek. Lehetséges, hogy a „sima” életpárod mellett megtaláld az úgymond „igazi” életpárodat? Vagy ilyenkor meggyengül az a kapocs? Vagy el kezd fellazulni? – Majd megijedek, hiszen egy nagyon ijesztő gondolat fészkeli be magát a tudatomba, amit nem szeretnék.
- Ugye nem miattam halt meg Meredith? Ugye nem én ártottam neki? Én nem akartam, ha így is történt. Én komolyan, nem akarok ártani senkinek sem. Pláne nem Meredithnek. Aki boldoggá tett, míg én nem léteztem. – Hiszen ezért csak köszönettel tartozhatok. Sok boldog percet adhatott neki, míg én nem tehettem és ez mindenképpen tiszteletreméltó dolog, amit tisztelnem, becsülnöm kell.
- Huh. Akkor megnyugodtam. Nem szívesen beszélnék arról, hogy vámpír vagy. Mert féltelek. Az emberek kegyetlenek, és nem akarom, hogy azért, mert te az vagy, ami, különlegességként kezeljenek, netán kísérleti nyusziként. Addig biztonságos, míg nem sejtik illetéktelenek. Nem akarom, hogy bántsanak. Mert tudom, hogy érted szörnyűségekre is képes lennék! – Vallom be. Hiszen nekem ő a legfontosabb. Ő a mindenem. Közben felsóhajtok, hiszen ahogy finoman mozogni kezd, az mennyei érzés.
Majd érzem Thonyn, hogy megérzi a vérem illatát.
Hajam engedelmesen félresöpröm, ösztönösen tartom oda a nyakam, hiszen már Anton mozdulatainak hatása alatt vagyok, ez annyira mesés. Soha nem hittem volna, szeretkezni ilyen jó. Majd Anton lágyan csókolja végig nyakam, teste minden egyes mozdulatától érzem, hogy az övé vagyok, majd fogait finoman nyakamba mélyeszti.
Azt hiszem, életem legeslegelső gyönyörét élem át. Számon artikulátlan sóhajok és nyögések szaladnak, a testem szerelmesen Anton testének feszül, húzom magamhoz, miközben minden porcikám remeg, eláraszt az a felemelő, leírhatatlan érzés, melyet az én Thonym okoz.
Forróság, erő és gyengeség keveréke ez, mely keveredik a szerelmünk érzéseivel, vágyakkal, odaadással, és bevallom, soha nem éltem még csak ehhez megközelítő érzést sem. Nem hittem volna, soha, egy percig sem, hogy ilyen kimondhatatlan érzéseket tudunk egymásnak ajándékozni, csak a testükkel és a szerelmünkkel.