A józan ész helyett lassan az ösztönök kerítik hatalmukba a férfit, ha jól érzékelem a helyzetet. Ez tetszik, nagyon tetszik. Végre egy kis spontaneitás a sok megfontoltság után. Én egyébként is annak a híve vagyok. A szeszélyeim vezérelnek a nap, az év nagy részében. Értelmetlen visszafognom őket, mert attól csak ideges, ingerlékeny vagyok. Egyébként sincs rá okom, hogy bármin is sokáig rágódjak, nem mintha nem lenne épp elég időm, de attól csak unalmassá válna az egyébként is szürkének, egyhangúnak ígérkező örök életem. Követtel már el hibákat, megfontoltan, vagy épp megfontolatlanul, és még fogok is, aztán vagy tanulok belőlük, vagy nem, és újra is újra elkövetem őket, amíg magával nem ragad a sötétség, és teljesen be nem hódolok neki. És előbb-utóbb úgyis az lesz a vége... akkor meg miért ne élhetnék a mának, a pillanatnak felesleges aggályok nélkül? A nadrágok már lekerültek rólunk. Utolsó akadályként a fennmaradt alsóneműm szolgál, de Ioantól egy pillanatra elhúzódva attól is megszabadulok. A vágy és a forróság lassan olyan méreteket ölt bennem, hogy már nemigen tudom visszafogni magam.
- Akarlak, Ioan... - súgom a férfi fülébe, miközben lábaimmal bilincsbe fogom a csípőjét. - Ne várass tovább! - lehelem a nyakába a felszólításom, majd finoman a vállába harapok, mintegy sürgetésként.

18+


Rajtam eleve nem volt alsó, mivel nem kaptam, és a koszosakból semmit nem vettem vissza. Nem, mintha ez egy pillanatig is zavart volna, vagy egyáltalán eszembe jutott volna, hogy kéne. De nem vagyok sokáig alul öltözve, mert Keiko is megszabadul a saját utolsó ruhadarabjától.
Amit utána hallok ... mit is mondjak? Kell enné több? Én? Váratni? Egy ilyen nőt?
Amúgy is szinte magába húz, ha menekülni akarnék, ezekből a bilincsekből akkor se lehetne. De nem is jut ilyen az eszembe. Úgy általában már semmi se jut az eszembe, így nem is válaszolok, csak mozdulok, és felnyögök a hirtelen rám törő rengeteg érzettől, ami megszédít, és túl jó, hogy igaz legyen, de mégis az.
Az első mozdulatok még darabosak, mert képtelen vagyok rendesen feldolgozni, és elfogadni amit érzek, túl sok, túl intenzív. De aztán már megtalálom magam, és innentől lendületesen török a cél felé, ami jelen esetben a féktelen gyönyör.
A karistoló karmok a hátamon nem zavarnak, de észben tartom, hogy egy vadmacska van alattam, és bármikor kieresztheti jobban a körmeit. Illetve észben tartani aligha tudok bármit is, mindenesetre valahol, elmém egy csücskében motoszkál valami ilyesmi, de azt is tudom, hogy ilyen apróság nem fog megállítani.

Nem kell kétszer mondanom. Ioan természetesen szó nélkül teljesíti a kérésemet. Nem is nagyon van más választása, ha akarna se menekülhetne már előlem... de nem is akar. Ezt bizonyítja a kéjes nyögés is, ami egyesülésünk pillanatában elhagyja ajkait, és ami elnyomja az én érzéki sóhajomat. De azt újabbak követik, minden mozdulatával újabb és újabb vágytól izzó hangokat csal ki belőlem, ahogy lépésről lépésre közelebb érünk a féktelen földi gyönyörhöz. Egyik kezemmel végigsimítok felfelé a hátán, a tarkóján, és a hajába túrva vonom magamhoz egy vad csókra. Aztán a térdeimet kicsit feljebb húzom, a fejemet hátra hajtom, és szemeimet lehunyva átadom magamat élvezetnek. Testem megvonaglik forró, hullámzó teste alatt, és vámpír énem újra kitörni vágyik. Szemfogaim egy pillanatra elő is villannak, és már meg is közelítem íncsiklandón illatozó vérétől lüktető nyaki ereit, de újra lehunyom a szemeimet, és erőt véve magamon csupán nyelvemmel szántok végig nyakán, majd a füléhez érve újra elsuttogom a nevét. Nem is értem, az elmémet elborító, tompító őrült vágy mellett hogy vagyok képes kontrollálni magam, de sikerül. Körmeimmel a hátán ismételten végigszántva, egy halk, kéjes sikollyal érek fel a csúcsra, végül egy utolsó sóhajjal a testem teljesen elernyed.

Nem sok jut el a tudatomig abból, ami történik, de azért az átszivárog, hogy Keiko élvezi. Ez ... ez jó.
Eddigi életemben mindig elég önzően szeretkeztem. Ez mondjuk érthető, mivel általában fizettem érte. Vagy valóban pénzben, vagy úgy, hogy leitattam a csajt, akivel voltam. Nem nagyon figyeltem arra, mit érez a másik. Egyik felük amúgy is a "munkáját végezte", másik felük meg túl részeg volt, hogy egyáltalán tudja, mi is van.
Szóval ez most egy új dolog megint, egy újfajta büszkeséget, vagy tartást ad, hogy most valakinek a kedvére van az én létem, a testem. Hát ilyen még nem nagyon volt.
Tetszik, ahogy Keiko a hajamba markol, mert megint csak arról szól a dolog, hogy kellek neki. Ahogy helyzetet vált, s sóhajt, az arra ösztökél, hogy fokozzam a tempót. Most először látom, ahogy előbújnak a szemfogai, s a nyakamhoz közelít. Mintha egy jeges esőcsepp csurranna a szívemre, s indulna el lefelé a gyomrom irányába, s mégsem húzom el a fejem, nem esek ki a ritmusból. A kép ijesztő volt egy pillanatra, de ami utána jöhetne, attól már nem félek. Na, jó. Egy kicsit igen. De csak egy egész kicsit. Annyi minden mart már belém: kötél, nadrágszíj, késpenge ... két apró fog nem a világ. De a harapás elmarad, csak egy nedves nyelv kalandozik végig a nyakamon.
Viszont erre figyelve, és a suttogástól megborzongva nem számítok a sikolyra, és meglep, hogy Keiko már hol jár. Én sem vagyok messze, még pár mozdulat, s én is megremegek, a világ elsötétül előttem. Akármennyire is élveztem ezt a pár percet, hihetetlenül kimerített. Még pár pillanatig tartom magam, amíg a gyönyör hullámai átsöpörnek rajtam, aztán utolsó erőmmel félrehengeredem, s elnyúlnék az ágyon. Sajnos, arrafelé már nincs ágy, vagyis nem elég, és egy halk puffanással a padlón landolok. Nem baj, jelenleg ott is jó.
Lehunyt szemmel lihegek, és erőt gyűjtök, hogy visszamásszak.

A világ először szilánkjaira törik körülöttem, majd pár pillanatig csak lehunyt szemmel lebegek az édes semmiben, miközben Ioan eltávolodik tőlem. Aztán hirtelen kipattannak a szemeim, mikor halk puffanást hallok az ágy mellől. Hasra fordulva felkönyökölök, és úgy nézek le a padlón fekvő férfira. Ajkaim széles mosolyra húzódnak, és igazából minden önuralmamra szükségem van, hogy ne nevessem el magam. Elég vicces módját választotta Ioan annak, hogy elhúzódjon tőlem.
- Jól vagy? - kérdezem, és bár a hangom színtelen, teljesen közömbös, azért őszintén érdekel, hogy esetleg megütötte-e magát. Talán még tényleg akad bennem némi emberség, csak persze többnyire jobban szeretem magam, és önzőbb vagyok annál, hogy foglalkozzak másokkal, ha nincs belőlük hasznom. Hát ez vagyok én!
Az arcomról lassan lehervad a mosoly, mire a gondolatmenetem végére érek, majd felkelek, és lassú, kecses mozdulatokkal a szekrényemhez sétálok. Kiválasztok egy könnyű, kényelmes ruhát, és magamra is öltöm. Finom anyaga felveszi a testem vonalát. Bár talán valami sportosabbat kellett volna választatom, és elmenni futni egyet. Még mindig elememben vagyok. Talán még jobban, mint korábban. Ennek minden bizonnyal köze van a friss vérhez is, amit nem rég fogyasztottam. De egyelőre nem szeretném a házamban magára hagyni a vendégemet. Előbb talán jobban meg kellene ismernem, hogy tudhassam, mennyire bízhatok benne. Mivel már nem kell a lebukás veszélyétől tartanom, hisz Ioan tökéletesen tisztában van azzal, hogy mi vagyok, így nem tétovázom sokat, vámpíros tempóra váltok, és úgy teszek rendet magunk után: összeszedem a széthajigált ruháinkat, a bort, megigazgatom az ágyam. Nem vagyok rendmániás, de most hirtelen nem tudok mit kezdeni a fölös energiáimmal, hogy itt ragadtam a négy fal között. Végül mégis visszatérek az ágyhoz, és eldőlök rajta.
- Van valami hobbid, Ioan? - teszem fel a kérdést a mennyezetet bámulva. - Valami, amit szeretsz, vagy ami érdekel?

Keiko bájos arca rövidesen feltűnik fölöttem.
- Jaj, drága, ennél jobban nem is lehetnék. - sóhajtom kielégülten.
Aztán rövidesen visszamászom az ágyra, elpilledve, félig hunyt szemekkel, és ahogy felpillantok egy elsuhanó foltot látok csak, ami talán Keiko. A szoba úgy alakul át, mintha gyorsított filmet néznék.
- Úúúú ... - nyögök fel, és a fejemet a takaróba fúrom, mert a látványtól is szédülök.
Végül, mire kifújom a levegőt, megérzem, ahogy Keiko teste landol mellettem az ágyon. Akkor most nem száguldozik tovább. Óvatosan megfordulok, és felkönyökölve pillantok le rá.
- Hobbi?
Először ízlelgetem a szót, és megpróbálom értelmezni.
- Persze, van, de hidd el nekem, ilyesmire a puszta életben maradás mellett nincs nagyon idő és lehetőség csinálni. Szeretem a zenét. Szeretek énekelni és táncolni. De csak akkor jön össze, ha valami gazdagabb fazont zsebelek ki.
Mire kimondom, akkor jövök rá, hogy teljesen nyíltan bevallottam, miből is élek, hogy bűnöző vagyok. Egy pillanatra megakadok, aztán gondolatban vállat vonok. Ugyan mért ne tudhatna meg rólam bármit, ami érdekli? Így is úgy is a markában vagyok, ezen ez már nem változtat. Viszont akkor már tartozom egy vallomással.
- Amikor megálltál előttem, gondoltam rá, hogy esetleg ellophatom a pénztárcádat, és hogy biztos gazdag vagy. - aztán ahogy belegondolok elnevetem magam. - Hát ... jól pórul jártam volna, az biztos. De nem ezért örülök, hogy nem tettem meg. Ez, hogy itt lehetek veled, sokkal jobb, mint egy rakat pénz.

- Oh - mondom először csak elcsodálkozva elégedett szavaira.
- Nos, hát ennek igazán örülök - és ezt őszintén mondom, hisz valahol ott bujkál a dicséret is a mondandójában, hogy jó vagyok, hogy ki tudtam elégíteni. Nem mintha nem hinnék magamban... csak hát melyik nő ne tudna örülni egy bóknak? Még ha ilyen módon be is van csomagolva. Halk kuncogással húzódok vissza, mielőtt felkelnék az ágyról.
Míg szélvészként cikázok ide-oda a szobában, Ioan csak egy elnyújtott "ú"-val ad hangot szörnyülködésének, annak, hogy egy kicsit már sok vagyok neki. Nem tudom megállni nevetés nélkül ezt a reakciót sem, főleg mikor az ágyneműbe temeti az arcát. Csak akkor bújik elő, mikor ismét visszatérek hozzá, és kényelmesen elnyúlok mellette az ágyon.
- Értem - bólintok csak egyet előbb elgondolkodva, miközben felfelé nézek Ioanra. - Bár... őszintén szólva mégsem értem - rajzolódik mosoly az arcomra. - Énekelni bárhol és bármikor lehet. Táncolni azt talán nem... De amilyeneket a mai szórakozóhelyeken szokás, ahhoz sem kell túl sok minden... - A mondandóm végére ismét eltűnődöm, mennyire öregesen hangzott ez a mondat. De hát hogyne hangzott volna úgy, hisz én a két évszázaddal ezelőtti táncokon és zenéken nőttem fel. Számomra az, amit ma egy-egy discoban produkálnak a fiatalok, kész komédia.
Nem igazán tudok elcsodálkozni azon, hogy Ioan zsebtolvajlásból él. Valahogy sejtettem, hogy a két szép szeme nem elég ahhoz, hogy összekunyerálja a megélhetéshez szükséges mennyiségű pénzt. Főleg ebben az országban.
- Nos... igen. Fogalmazzunk úgy, hogy pórul jártál volna - húzódnak mosolyra ajkaim, és én is felkönyökölök. Azt már csak gondolatban teszem hozzá, hogy abban az esetben valószínűleg nem lettem volna ilyen kegyes, és ha feldühít, talán még az életét sem kímélem. Még a defenzoroktól sem nagyon tartottam volna, hisz nem valószínű, hogy túl sok embernek feltűnt volna, ha Ioan eltűnik. De őszintén szólva én is örülök, hogy nem úgy alakultak a dolgok.
- Akkor ezt most bóknak veszem - mondom válaszként utolsó mondatára, majd egy újabb mosollyal visszadőlök a párnákra.

- Túl sok minden nem, csak belépő. - húzom el a szám. - Meg rendes ruha ... Te, ha biztonsági ember lennél, beengednél egy discoba valakit, aki úgy bűzlik, és olyan koszos, mint én voltam?
Nincsenek illúzióim a saját kívánatosságomról "természetes" állapotomban.
- Ha bejutnék, szerintem a fél banda azonnal átmenne egy másik szórakozóhelyre, és a többiek is csak azért nem, mert túl részegek már hozzá.
Folytatom vigyorogva. Nem gond viccet csinálni magamból, inkább nevessen az ember ezen, mint keseregjen.
- De nyaranta szoktam énekelni az utcán, és néha azzal is keresek némi pénzt. Nyáron könnyebb, mert akkor meleg van, kevesebb ruha kell, és akár egy patakban vagy szökőkútban is ki lehet mosni, és rajtam is megszárad. Ha kiállok az esőbe még zuhanyozni is tudok. Szóval akkor valamivel jobban nézek ki, és nem kerülnek el az emberek nagy ívben.
Így, hogy Keiko magára vett némi ruhát, simán megy a beszélgetés, és jól is esik, de felmerül bennem, hogy nem kéne-e nekem is visszavenni legalább a nadrágot, amit adott.
- Télen viszont semmi értelme az éneklésnek, az emberek rosszabbul élnek, rosszabb a kedvük, és nem állnak meg, hogy kikotorjanak némi aprót a zsebükből. Olyankor muszáj nekem belenyúlni. - fejezem be az okfejtést, és felülök, hogy elérjem a nadrágomat.

- Szerencsére nem vagyok biztonsági őr, szóval nem lehetnek ilyen világrengető gondjaim - vonok vállat halvány mosollyal.
- Szóval ősztől tavaszig nem is szoktál tisztálkodni? - egy kicsit elcsodálkozom ezen. - De nem élsz folyamatosan az utcán... vagy igen? Úgy értem, nincsenek ilyen hajléktalanszállók, vagy valami hely, ahová néha behúzódsz, mikor mínusz fokok vannak. Elhagyott raktárépületek, lakatlan tömbházak, hasonlók... - kérdem. Nem mondhatnám, hogy sokat tudok a nincstelenek életéről. Azt persze sejtettem, hogy a koldulásból nem lehet megélni, és zsebtolvajlással, meg más efféle bűnözéssel is foglalkozik, de nehéz elhinni, hogy egész évben kinn van a szabad ég alatt. Egyáltalán azt hogy lehet túlélni, főleg télen, mikor fagypont alá süllyed a hőmérséklet? Nem akarok ítélkezni, nem is hiszem, hogy jogom lenne rá, meg egyébként sem kimondottan érdekel, mit kezd Ioan az életével, de akkor sem értem, miért nem kezd valamit az életével. Olyan nincs, hogy nem talál munkát. Néhány hónapig esetleg... de nem évekig... gyerekkorától kezdve. De mindegy!
Figyelem, ahogy a nadrágjáért nyúl, miközben eltűnődöm kicsit a szavain.
- Jó hangod és hallásod van? - kérdem végül. - Esetleg értesz valamilyen hangszerhez is, amivel kíséred magad, vagy van haverod, vagy valaki, akivel együtt zenélsz? - Az ilyen utcagyerekek általában nem egyedül lógnak, hanem bandákban. Legalábbis tudtommal. Valószínűleg úgy egyszerűbb is a megélhetés... és főleg a bűnözés, ha összefognak... bár ezt én nem tudhatom. Azért elég érdekesre sikeredett ez az este - gondolom magamban enyhe iróniával. Itt fekszem egy csavargóval egy ágyban, akit magam hívtam meg a lakásomba, és az életéről faggatom. De még mindig úgy gondolom, hogy biztonságosabb, ha megismerem legalább egy kicsit. Csak arra kellene ügyelnem, hogy ez a kis szánakozás, amit iránta érzek, nehogy átcsapjon őszinte sajnálatba, vagy hasonló, mert nem akarok Teréz anyát játszani. Próbálok emberi maradni, megtartani magamban az emberséget, a jóságot, de sötétség elleni küzdelem ide vagy oda, nem fogok jótékonykodni.

Magamra húzom a nadrágot, de a felsőt nem veszem vissza, majd visszaheveredem Keiko mellé.
- Néha összeállunk páran, akinek van gitárja, vagy hegedűje, és úgy játszunk. De télre ezek a csapatok felbomlanak, mert egy ember is nehezen kap bármit, egy csoportot senki nem fogad be, vagy lát el. Olyankor mindenkinek magának kell boldogulnia. Egyszer az egyik srác tanított kicsit gitározni, de nem mondanám, hogy értek hozzá. De ha értenék is ... venni kéne egyet, és megtartani. Ehhez még nyáron is elég zűrös a helyzet, ősszel meg el kéne adnom. Télen csak nyűg lenne. Minél kevesebb holmid van, annál könnyebben mozogsz, és találsz magadnak valami helyet, ahol meghúzhatod magad.
Látom, Keikot érdekli a dolog, hát mesélek, elmondom, hogyan is élek.
- Persze, lehet szállóra menni, de ott vagy ébren maradsz éjjel, vagy kizsebelnek. Oda csak akkor megyek, ha tényleg le vagyok égve, és nincs mit ellopni tőlem, mert akkor aludhatok egy nagyot, és meleg van odabenn. És azért szoktam mosdani néha, amikor összejön valahol. Hidd el, nem szeretek koszos lenni. Így sokkal jobb.
Felpillantok Keikora újra.
- Köszönöm!
Nem győzöm elégszer megköszönni. Nagyon jó volt a vacsora, és minden más is.
- De ha már itt tartunk, akkor hogy lesz ez tovább? Reggel elintézed, hogy ne emlékezzek semmire, igaz? - próbálok semleges hangot megütni, de persze nem nagyon sikerül. Nem örülök, hogy valaki beletúr a fejembe, és kitöröl onnan dolgokat, főleg ilyen szép dolgokat. De persze nincs választásom. Szóval a hangomban van egy adag szomorúság, és egy kis félelem is.

Észrevétlenül figyelem minden mozdulatát, ahogy magára húzza az általam kölcsönzött farmernadrágot, végül felső nélkül visszatér mellém, és elnyúlik az ágyon. A szavak folyamatosan áradnak belőle, lassan megnyílik, mintha csak megnyitottam volna egy csapot. Mesél a zenélésről, a bandázásról, és arról, hogy széthullik a csoport telente, és maguknak kell boldogulniuk. Arról, hogy milyen bonyolult lenne gitárt tartani, hogy milyen gondokkal járna. Aztán a hajléktalanszállókról, melyek nem túl biztonságosak. Mindez, és ez az élet, amit ő él, eddig teljesen ismeretlen volt számomra, és most sem töröm magam, hogy belegondoljak a helyzetébe. Nem akarok együtt érezni vele. Az biztos, hogy nehéz lehet így boldogulni, napról napra, percről percre élni, és tudom, hogy nem ő választotta magának ezt az életet, de nem is próbál kitörni belőle, így felesleges lenne szánakozni is. Egy vállrándítással fogadom a hálálkodását is. Nem érzem úgy, hogy ez indokolt lenne, hisz alkut kötöttünk, és bár nem vagyok a kedvesség példaképe, kegyetlen sem vagyok, a szavamat pedig mindig betartom.
- Igen - válaszolok végül a kérdésére. - Ennek ez a módja - mondom határozottan, de amint megpillantom a szemében a szomorúságot, ami ugyanúgy a hangjából is kicsendült, mégis kegyetlennek érzem magam, és kevésbé magabiztosnak. Megingok az elhatározásomban, pedig nem lenne szabad.
- Reggel... vagy pár nap múlva, mielőtt utadra bocsátalak - hisz nem csak egy éjszakáról volt szó. De most nem érzem magam jobban attól sem, hogy efféle engedményt tettem. Sőt! Nem akarok továbbra is itt maradni vele, kettesben, inkább felállok, és a szekrényemhez sétálok. Kiveszek belőle valami sportosabb szerelést, amit zuhanyzás után majd magamra is öltök, de előbb visszafordulok Ioanhoz.
- A nappaliban levő kanapé a tiéd. Az ajtó melletti szekrényben találsz ágyneműt is - gondolom megoldja maga is beágyazást. - Én most elmegyek egy időre, valószínűleg későn jövök... - közlöm, majd vámpíros sebességgel kivonulok a szobából. Előbb lezuhanyzom, bár ez futás és edzés előtt őrültségnek tűnhet, számomra mégis van értelme. Le akarom foglalni magam... aztán talán a kastélyba is benézek... és nem valószínű, hogy hajnal előtt visszatérek.

"Ennek ez a módja."
Ezzel nem tudok vitatkozni, ő tudja, hogy megy ez. Elmondta, hogy nekem is így lesz jobb. Ezzel kapcsolatban vannak ugyan kétségeim, mert mi van, ha legközelebb így elmegyek egy másik nővel, és az meg is öl? Bár ... tekintve, hogy rám parancsolt, azt hiszem teljesen mindegy, hogy ellen akarok-e állni vagy sem.
- Jól van. Úgy lesz, ahogy akarod. - bólintok. Nem mintha lenne más választásom, de én elfogadom az ő vezetését ebben az ügyben. Azon meg, hogy lehet, nem holnap reggel kell mennem, hanem majd csak pár nap múlva meg külön felvidulok. Így a tél vége felé a legnehezebb. Az ember már fáradt, és legyengült, és elege van a hidegből. Ilyenkor pár nap, amikor fűtött helyen lehet, és van mit ennie egy csodás ajándék.
Csak bólogatok az utasításokra készségesen, aztán nézem, ahogy elkezd készülődni. Jó volt vele lenni, szeretkezni, beszélgetni, de mostanra már nagyon fáradt vagyok. Mire Keiko kijön a zuhanyból, már a kanapén alszom, egy pokrócba burkolózva.

// én is köszönöm! //

A becsületes út nem nekem való. Tényleg nem. Valami mindig közbejön. Ez az én formám. S minél becsületesebb vagyok, annál nagyobb zűr jön közbe. Csak odaérjek! És ha odaérek, akkor ki lesz ott? És mért jó az nekem, ha odamegyek? Nem emlékszem mikor írtam ezt a cetlit. De én írtam, tehát jó lesz. Vagy nem. Mindegy, jobb ötletem nincs.
Szédülök. Gyenge vagyok, de nem adom fel, hiszen már csak pár lépés. Csak nem szabad feladni. Nem, eshetek el, nem ülhetek le.
Előttem a lépcsőház ajtaja. Elsőre nem bírom kinyitni, túl nagy ez az ajtó, és túl nehéz. Hátat fordítok neki, és nekifeszülők testsúlyból, és akkor enged, amitől persze beesek rajta.
Ez fájt. Főleg a sebemnél, az olyan, mintha még egyszer megszúrtak volna. Pár pillanatig a színesen sziporkázó csillagokat nézem, melyek a szemem előtt táncolnak. A kőpadlón heverek, nagyrészt a lépcsőházban, de a lábam bokától még kilóg az ajtóból, ami rá is csukódik. Hát, ez sem volt kellemes.
Odébb húzom a lábam, az ajtó becsukódik, és pedig nagy nehezen felállok, majd elbotorkálok a megfelelő ajtóig. Még van erőm bekopogni, miközben az ajtónak támaszkodom. A tenyerem véres lenyomata ott marad a fehér zománcon. Aztán visszaszorítom mégis az oldalamon lévő szúrt sebre, mert nem akarok még több vért veszíteni.
~ Vajon ki fog ajtót nyitni? Egyáltalán van itthon most valaki?
Ezek az utolsó gondolataim, de lassan elvesztem az eszméletem. Ha kinyílik az ajtó, úgy fogok bedőlni rajta, mint egy zsák krumpli.

Még az előtt megérzem vére ismerősen csábító illatát, mielőtt elérném a bejárati ajtót...
Épp egy régi, horvát nyelvű történelmi könyvet forgatok a kezemben a halószobám félhomályában, amit még Miryana barátnőmtől kaptam, mikor nála laktam azon a szigeten. Mirával hónapok óta nem találkoztam, pedig egyszerre jöttünk ide, Erdélybe, de aztán valami bonyolult családi ügy miatt visszautazott. Most viszont, ha minden igaz, a közeljövőben meg fog látogatni. A betűket a félhomály ellenére is tökéletesen látom, de mégsem állnak össze a fejemben értelmes szavakká vagy mondatokká, mert a gondolataim el-elkalandoznak a múltban. Egyik pillanatban még az olasz tengerparton sétálgatok egy magas, sötét hajú, kreolbőrű félistennel, aki még mindig itt lakozik a szívemben, hiába múltak el hosszú évek a halála óta. Aztán a horvát szigeten vagyok, és egy ház verandájáról figyelem a végtelen tenger mögött lebukó napot... Végül a halk kopogtatás, a tökéletes vámpírhallásomnak hála, nem kerüli el a figyelmem, és sikerül visszatérnem a jelenbe.
... felgyorsítom a lépteimet, amint rájövök, hogy ki is lehet az ajtó túl oldalán. Az utolsó pár métert szinte futva teszem meg. Fogalmam sincs, hogy mit csinálhat itt, de ilyen intenzíven csak akkor érezhetem a vére illatát, ha megsebesült. Néhány ideges pillanatig vesződök a zárral, majd szinte feltépem az ajtót, a következő másodpercben Ioan a karjaimba zuhan.
- Ah, Ioan! Te meg mi a francot csináltál? - fakadok ki, miközben beviszem a nappaliba, és lefektetem a kanapéra. Nincs eszméleténél, ha jól sejtem, és eltaláltam az előbb: erősen vérzik. Nem vagyok orvos, fogalmam sincs, mit kellene vele kezdenem, de azt hiszem, van itt valahol elsősegélydoboz. A fürdőben talán. Megpróbálhatom ellátni valahogy a sebét... de aztán kórházba kell vinnem!

Elhomályosuló tudattal érzékelem, hogy valaki ajtót nyit, és én a karjaiba omlok. Egy női hang a nevemen szólít, de én nem ismerem fel. Látni nem látom, mert a szememet már nem tudom kinyitni.
Érzem, hogy felkap, és visz. Ezt nem tartom valószínűnek, még ha nem is vagyok egy túl húsos alkat, felmerül bennem, hogy ez csak képzelgés, viszont akkor lehet, hogy oda se értem? Ettől megrettenek, mert mi van, ha még mindig az utcán fekszem?
De nincs erőm felkelni, és ha felkelnék sem tudom, hogy merre kéne mennem, vagy hogy mennem kell-e egyáltalán. Nyugton maradok tehát.
Az oldalamon egy sebből bugyog a vér. Egy vékony kés szúrta át a bőrt, és az alatta lévő zsírszöveteket (amiből ugye nincs sok) a bal oldalamon. Ott a bemeneti és a kimeneti nyílás is, Keiko akár át is dughatna rajta valamit. Van még két kisebb karcolás-szerű vágás az egyik karomon, és a másik csuklómnál ismerős pöttyök: vámpír fognyomok.
Halkan nyöszörgök, és tétova mozdulatokat teszek a kezemmel, a zsebemben akarok keresgélni, hogy megmutassam a cetlit, bár úgy tűnik anélkül is kapok segítséget.

Gyors léptekkel kisietek a fürdőbe, és rövid kutakodás után sikerül ráakadnom az elsősegélyes dobozra. Visszafelé már vámpírtempóra váltok, és fél pillanattal később már Ioan és a kanapé mellett térdelek. Igazából fogalmam sincs, mit kellene most kezdenem vele. Előbb talán célszerű lenne megnézni, hol is sérült meg. A tőlem telhető legnagyobb óvatossággal lefejtem róla a felsőjét, aztán megvizsgálom az oldalát. Egy szúrás. Szerencsére nem hatolt mélyre, minden bizonnyal nem ért létfontosságú szerveket. De sok vért veszített, és el kell állítanom a vérzést, méghozzá mielőbb. És nem csak azért, mert lassan elvérezhet, hanem azért is, mert... ez az illat már teljesen betölti a teret, rátelepszik az elmémre, eltompít... Félő, hogy nem fogok tudni uralkodni magamon. Túlságosan csábít, én pedig mostanában cseppet sem vagyok megfontolt vagy elővigyázatos.
Fertőtlenítőszert és egy darab gézt veszek kézbe, majd módszeresen tisztogatni kezdem a sebet, és közben igyekszem kizárólag csak a vegyszer alkoholos szagára koncentrálni. Amint ezzel megvagyok, megpróbálom úgy bekötni a sebét, hogy elszorítsam, és lehetőleg elállítsam a vérzést is. Tőlem most ennyire telik. Aztán összeszedem a véres gézdarabokat, és a szakadt felsőjével együtt sietősen kirobogok vele a konyhába, hogy kidobjam, és ne terjengjenek itt tovább az illatok. Egy pohár vízzel és... tasakos vérrel térek vissza. Ritkán fanyalodom ilyesmire, de most Ioan érdekében jobb, ha nem vagyok túl éhes. Mindkettőt leteszem az asztalra, aztán kicsit pofozgatni kezdem a férfit.
- Ioan... Ioan, térj észhez! - Nem vagyok benne biztos, hogy helyesen járok el, eddig inkább elvettem az életeket, minthogy megmentettem volna, de azt hiszem, jobb lenne, ha nem veszítené el teljesen az eszméletét. - Hoztam egy kis vizet... Ébredj! Térj magadhoz!- Tényleg kórházba kellene vinnem!

A fertőtlenítő csíp, a kötözés fáj, szóval elég nyűgös vagyok, és megpróbálom eltolni a segítő kezet párszor, de aztán azért valami felsejlik, hogy mi van velem, és akkor aztán csak nyöszörgéssel adok hangot nemtetszésemnek.
Amikor végre békén hagynak, és nem motoszkál kéz a fájó terület körül, akkor megnyugszom, és éppen valóban ellebegnék az eszméletlenség mezejére, ha a kedves, és valahonnan mégis ismerős női hang vissza nem hív. Egyszerűen tudom, hogy már halottam a nevemet az ő szájából, de nem emlékszem, mikor, hol, és milyen körülmények között.
Nagy nehezen felnyitom a szeme és ránézek.
~ Hú, de szép!
Az kizárt dolog, hogy én egy ilyen gyönyörű nőre ne emlékezzek! És ő tudja a nevemet, és én meg tudom ezt a címet. Különös. De ez most túl sok az én homályos gondolataimnak, túl nagy csomó, nem tudom kibogozni.
A víz az jó ötlet, szomjas vagyok. De egyedül még a fejemet se tudom megemelni, s szólni sem bírok, mert nem tudok értelmes mondatot megfogalmazni, csak a szememmel kérek. Hogy mit? Azt sem tudom. Segítséget.

Még mindig Ioant pofozgatom és ébresztgetem, mikor egy végtelennek tűnő pillanattal később végre sikerül valamelyest észhez térnie, és lassan kinyitja szemeit. De nem látok bennük mást, csak meglepettséget, és némi értetlenséget, mintha... mintha nem ismerne fel. Akkor mégis mit keres itt? Miért éppen hozzám jött? És egyébként is... hiszem megbűvöltem, és módosítottam a memóriáját. Nem emlékezhet rám. Normális esetben nem. Semmiképpen sem. De hát akkor mégis miért az én ajtómnál kopogtatott segítséget várva? Nem lehet véletlen, az túl abszurd lenne. Majd kifaggatom, hogy kicsit rendbe jött. Most még annyi ereje sincs, hogy megfogja a poharat. Egy sóhajjal egyik karommal a feje alá nyúlok, kicsit megemelem, és lassan megitatom. Azt hiszem, pár korty víz egyelőre elég lesz. Talán hagynom kellene aludni egy kicsit. Kimerült. Nem lehetett könnyű idáig elvonszolnia magát ilyen állapotban. Csak tudnám, mi történt, és ki tette ezt vele! Nem fog sokáig élni az illető.
Sötét gondolataimat félbeszakítandó visszateszem a poharat az asztalra, majd egy vékony takarót terítek Ioanra.
- Pihenj kicsit - mondom halkan, bár talán már el is nyomta közben az álom. A magam részéről inkább félrevonulok kicsit, és a magam módján próbálok feltöltődni. A tasakos vérrel visszavonulok a kanapé mellett levő fotelbe, és ölembe húzva a korábbi történelem könyvet, nagyokat kortyolgatok. Remélem ez egy időre elég lesz. Ioan most nem élné túl, ha belőle akarnék megvacsorázni...

A víz jól esik, a szám már teljesen ki volt száradva. De van annyi lélekjelenlétem, hogy kis kortyokban igyak, ne vedeljem a vizet, viszont így is kiiszom majdnem az egész pohárral. A javaslatra, hogy pihenjek bólintok egyet, s megpróbálom a nyugtalanító dolgokat kizárni, hogy ne idegesítsenek.
Lehunyt szemmel fekszem, s hallom, ahogy a közelben ő is letelepszik, és ez valamiért nagyon jó hatással van rám. Nem vesztem el az eszméletem, nem is alszom el, valami álom és ébrenlét közötti állapotban lebegek, de ez egészen pihentető. Hallom, ahogy időnként lapoz a könyvben.
Olyan gyönyörű! És a hangja! Valamiért folyton az az érzésem, hogy nem először hallom. De továbbra sem emlékszem rá.
Vagy húsz perc telik el mozdulatlanságban, miközben néha kellemetlen élmények jönnek föl az estéről, néha meg ezt a lányt csókolom, és ő visszacsókol. Máskor is szoktam fantáziálni nőkről, akiket láttam, nem különösebben meglepő ez, csak olyan emlékszerű érzete van ezeknek a képeknek is, ami természetesen teljesen lehetetlen.
Egy idő után ez a két dolog eléggé nyugtalanít már ahhoz, hogy ne bírjak tovább tétlenül heverészni, így kinyitom a szemem, és a lány felé fordítom a fejem.
- Köszönöm, hogy segítesz rajtam!
Mi mást is mondhatnék elsőre?
- Elnézést, hogy csak így Rád törtem!
Igen, ez is elvárható, de hogyan is folytassam. Most kéne megindokolni, hogy miért pont hozzá jöttem, de ezt teljesen pontosan én sem tudom.
- Az az igazság, hogy valamikor felírtam ezt a címet egy papírra, azzal a szöveggel, hogy ha nagy bajban vagyok ide kell jönni. De őszintén szólva nem tudom, mikor történt ez.
Hát ez eléggé kínos így, mert egy ilyen bombázó biztos kiakad azon, hogy egy ilyen koszos csavargó, mint én nem emlékszik rá. Lehet, most fog kidobni, hogy a lábam nem éri a földet, de hát mi mást mondhatnék?

Nem telik bele túl sok idő, és Ioan végre éledezni kezd. Lapozgatás közben, a papír zizegése mellett is tökélesen hallom, ahogy a szuszogása megváltozik. Előbb még egyenletes és halk, mint aki alszik, vagy legalábbis pihen. De már egy ideje teljesen ébernek tűnik, mégis hagyok neki egy is időt, amíg ő nem dönt úgy, hogy felkelne...
- Semmi gond, és... szívesen... azt hiszem... - Nos, ez így elég furcsára sikeredett. De köztudottan nem vagyok egy jótétlélek, és még magam sem tudnám pontosan megfogalmazni, milyen érzéseket vált ki belőlem az, hogy segítek neki. Igazából még azt sem tudom megmagyarázni, hogy miért teszem. Hosszú idő után először megkedveltem valakit, de valójában már rég elfelejtettem, milyen az, ha áldozatokat hozok valakiért. Hogy nagy erőfeszítések árán igyekszem tartani a távolságot, és mással oltani a szomjam, nehogy kárt tegyek benne. Gondoskodni valakiről... ápolni...
- Jobban vagy? - kérdem aztán inkább. Figyelmesen hallgatom a mondókáját. Érdekes fordulat. Ezek szerint, bár korábban hagyta, hogy elvegyem az emlékeit, mégis bebiztosította magát. És ennyire biztos volt benne, hogy rám számíthat? Ennek vajon miért örülök?
- Tehát nem emlékszel rám? Semmire? - puhatolózom kicsit, ezzel is időt nyerve, hogy kitaláljak valamilyen mesét azzal kapcsolatban, hogy honnan is ismerhet.

Igen, sejtettem, hogy ez a "nem emlékszel rám" ez téma lesz. Roppant kínos.
- Tudom, hogy ez elég gáz, mert biztos emlékeznem kellene. És valahogy emlékszem is. Tudom, hogy már halottam a hangodat, de nem tudom hol.
Azt, hogy szerintem megfogtam mára kezét, sőt! (medve anyám!) úgy hiszem, meg is csókoltam, már nem merem említeni.
- Amúgy köszönöm, jobban vagyok.
Igazából azt hiszem, a seb nem komoly, csak nem kellett volna vele futni, árokban bujkálni, és a fél várost átgyalogolni. Nagyon remélem, hogy nem tesz ki az utcára, mert akkor viszont bajban leszek. Nekem most el kéne tűnnöm, mintha a világon se lennék.
- De eléggé fáj, ha megmozdulok. - teszem hát hozzá, hátha ez arra a következtetésre juttatja ezt a gyönyörű nőt, hogy akkor maradnom kell itt, ezen a kanapén, és slussz. Persze ez csak időhúzás, és eljön a holnap, amikor a seb majd gyógyulni kezd, és már nem mondhatom, hogy annyira fáj. Majd meglátjuk. Már az is nyereség, ha egy napot itt dekkolhatok.

Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy magyarázkodni kezd, és szégyenli, hogy nem emlékszik rám. Akkor még sincs semmi gond a képességeimmel. A tudatmódosítást rendesen elvégeztem, csak egy cetlinek köszönhető az, hogy most ismét itt van a lakásomban. Ha tudná, hogy miattam nem emlékszik semmire, biztosan azonnal elmúlna a zavara - erre a gondolatra azonban majdnem elnevetem magam, de mégis sikerül elfojtanom. Még szerencse, hogy amíg aludt, eltakarítottam minden véres dolgot, beleértve a kiürült tasakot is. Nincs kedvem magyarázkodni, a fejébe pedig nem szeretnék állandóan belepiszkálni, mert annak nem lenne jó vége.
- Múlt héten találkoztunk egy szórakozóhelyen, aztán itt kötöttünk ki. Viszont nem csodálom, hogy nem sokra emlékszel... amennyit ittál... - Ezzel remélhetőleg megmagyaráztam a megmaradt emlékfoszlányait is.
- Azért az meglep, hogy felírtad a címem - és most legalább őszinte voltam.
- De ha gondolod, maradj, amíg jobban leszel. Csak annyit árulj el, hogy mégis mi történt veled? Ki intézett el így? - kérdem, és közben az arcát fürkészem a fotelomból, hogy leszűrhessem, ő mikor nem mond igazat. A csuklóján levő apró pontok sem kerülik el a figyelmemet. Az biztos nem én voltam. Nem is tudom megállni, hogy ne kérdezzek rá.
- A csuklóddal mi történt? - szegezem neki kertelés nélkül a kérdést. Bár ha az illető tiszta munkát végzett, akkor arra sem fog emlékezni.

Kicsit még kába vagyok, és Keiko szóáradatát megpróbálom összerakni. Kicsit akadozik a dolog. Nem emlékszem, hogy az elmúlt héten ennyire lerészegedtem volna, mert ugye majd minden este dolgoztam. De előtte ... lehet, csak rosszul emlékszik az időpontra.
Éppen elkezdeném magyarázni, mi is történt, amikor a csuklómról kérdez. Felemelem először az egyiket, aztán a másikat, s megtalálom a pöttyöket.
- Né, ez pont olyan, mintha megharapott volna egy vámpír! - jegyzem meg csodálkozva. Aztán magam is meglepődök a kijelentésen.
~ Én honnan tudom, hogy milyen az, amikor ... egyáltalán vannak vámpírok?
Úgy érzem, van mit megbeszélni magammal, de elébb még a kedves vendéglátóm kérdéseire illik válaszolni.
- Nem tudom, ez hogy került rám, de biztos régebbi, mint az oldalam. Az egészen friss. - sóhajtok egyet. - Szóval az úgy volt, hogy beálltam dolgozni mulatóba mosogatónak. És valahogy elboldogultam, bár a fizetésből csak kajára futotta, szállásra nem. Aztán ma délután, amikor munkába mentem, belefutottam pár régi haveromba. Eljöttek velem a mulatóban, és arra akartak rávenni, hogy lopjak ki nekik kaját a konyháról. Elég részegek voltak. Nem mentem bele, erre balhézni kezdtek odabenn. A pincérek megpróbálták leállítani őket, meg a kidobó, és megjött a tulaj is, és persze amint megtudta mi történt, az első dolga volt, hogy kirúgott. Kipenderítettek a többiekkel együtt, és akkor kések kerültek elő, és valaki megszúrt. Kergetni kezdtek minket, én is futottam, a többiek is, tiszta zűrzavar volt minden. Elbújtam az árokban, mert nem bírtam elfutni a sebem miatt, és akkor láttam, hogy kigyullad az épület. Nem tudom, hogy a konyhában őrizetlenül hagyott tűz miatt volt, vagy valaki a haverok közül felgyújtotta, de engem attól tartok a tulaj emberei ki fognak nyírni, ha megtalálnak.
Mire befejezem a beszámolót, kimerülök, kicsit kóvályog a fejem, és lehunyt szemmel pihenni próbálok egy kicsit.

A vámpros megjegyzésére inkább nem mondok semmit, még a szemem se rebben, de egy pillanatra elsötétül a tekintetem a gondolattól, hogy más is ivott Ioanból. Figyelmesen hallgatom a mondandóját, és nem kerüli el a figyelmemet a sok negatívum mellett sem, ahogyan a sztori is végződik, hogy munkába állt. Igaz, hogy jelen esetben nem járt túl jól, mert valószínűleg zűrös környéken próbálkozott, ráadásul azok a cimborák sem szívelni valók, de a tény, hogy ezúttal megpróbált a saját lábára állni, kézbe venni a saját sorsát, és nem csak tengődni, lógni a semmiben... valamiért örömmel tölt el. Talán az emlékeinek módosítása ellenére is megmaradt benne valami jónak a magja, mert az is biztos, hogy sokat változott, amíg itt volt. Féltem attól, ha elveszem az emlékeit, ismét olyan lesz mint régen, és hagyja magát sodródni az árral, de szerencsére nem így történt. Őszintén szólva nem teljesen értem magam, mert persze kedvelem, de akkor sem kellene érdekelnie, hogy mi van vele. És mégis érdekel. Éppen ezért fogok belepiszkálni a volt főnökének a fejébe is, és ha kell, mindenkiébe, aki fenyegetést jelent rá.
- Hogy hívják a tulajt? - teszem fel a kérdést hirtelen, aztán kicsit korrigálok, mielőtt gyanussá válnék.
- Talán ismerek valakit, aki segíthetne elsimítani a dolgokat... - mondom gyorsan, és remélem, hogy megbízik bennem, és hagyja, hogy intézkedjek. A másik verzió ismét egy kis bűvölés lenne, mert az biztos, hogy ezt nem hagyhatom ennyiben.
- Mindenesetre örömmel hallom, hogy munkába álltál. De talán keresned kellene egy biztonságosabb környéket. Ha gondolod, szívesen segítek valami veszélytelenebb munkát találni... - még saját magamat is megijesztem ezzel a fene nagy kedvességgel. Ioan érdekes hatással van rám.