-- Útban a kastély felé --

Miután belültünk az autóba, és kihajtottam a parkolóból, azon gondolkodtam, hogyan értessem meg Veronicával, hogy nincs semmi baj alapvetően, de azért nem ártana kicsit másként viszonyulnia a dolgokhoz.
- Én tudom, mi van veled. Régebben, amikor fiatal voltam én is sokszor összezavarodtam. Sőt, megtörtént ez később is. Nincs negyven éve, hogy találkoztam egy lánnyal, akibe belészerettem, és az életpárommá akartam tenni. De annyira elbátortalanodtam a jelenlétében állandóan, hogy képtelen voltam neki megmondani, mi is vagyok valójában. Csak hebegtem, habogtam.
Oldalra pillantok.
- Ezzel nem azt akarom mondani, hogy te belém szerettél, de még gyakorlatlan vagy az ilyesfajta társasági életben, keveset beszéltél a saját fajtáddal, s keveset beszélgettél férfiakkal. De nincsen semmi baj. S ne aggódj, hamar bele lehet ebbe jönni, csak kell egy kis önbizalom hozzá.
A kastélyhoz vezető út egy része éles kanyarokkal tűzdelt szerpentin, most, hogy odaértünk, kicsit több figyelmet szenteltem a vezetésnek, Veronicának meg hagytam, hogy elrágódjon ezen, és megnyugodjon.
Közben azon jár az agyam, hogy valószínűleg híre megy, hogy én hoztam haza a lányt, s hogy nem volt meg a fél cipője. A pletyka a szárnyára vesz minket, akár tetszik, akár nem. Hiába vén, megfontolt vámpírok, az ilyesmitől nem mentesek ők sem. Vagy éppen ezért?

Útközben
Ahogy beültünk továbbra is szótlan voltam. Meredten néztem magam elé , csak akkor fordítottam oldalra a fejemet, amikor hozzám beszélt, de bár ne tettem volna. Olyan dolgot mondott, amitől teljesen ledermedtem, azért szerencsére az állam nem esett le. Végig zongoráztam a dolgot magamban, meg amit mondott,és hát nyeltem egy nagyot. Az nem lehet, hogy én ennyi idő alatt. Oly keveset tudok erről a dologról,de kit kérdezhetnék meg? Nincs senki sem, apámat nem merem. Ilyenkor olyan jól jönne egy nő az életemben, aki elmagyarázza a dolgokat.
- De, ugye nem gondolod , hogy én … - döbbenten néztem rá, kimondani sem mertem, és nem is akartam. Majd amit utána mondott kicsit megnyugtatott. ő már csak tudja, hiszen több száz éves.
Tényleg keveset voltam férfiak körében. Ha egy fényképész, vagy modell, vagy valaki már úgy közelített felém Pierre megjelent és elhajtotta valamilyen módon. Nem hagyta, hogy legyeskedjenek körülöttem.
- Lehet, tényleg ez az oka – válaszoltam neki, bár a szavak könnyű dolgok viszont ,ami jelenleg bennem lezajlódik már nem. Nem tudtam, hogy mi tévő legyek, vagy éppen hogyan tovább. Egy részem folyamatosan a szeretet után vágyik, de a másik fél, hiszen ha kósza csókok el is csattantak egy – egy partin, mást soha nem hagytam. soha nem voltam még szerelmes, szerintem ha az lennék fel sem ismerném igazából az érzést.

A kastély parkolója
Lassan megérkeztünk a kastélyhoz, én pedig ott ültem fél pár cipőben. Ha valaki meglát, így nem tudom mit fogunk mondani.
- Mi lesz, ha meglátnak? Már, mint, hogy pl nincs rajtam cipő, kettesben jöttünk, és együtt. Talán ki kellene valami mesét találni, vagy nem is tudom, nem akarom ,hogy apámnak csalódnia kelljen bennem, vagy hogy rossz hírem legyen. bármennyire is távol állunk egymástól, nem akarok szégyent hozni a fejére – oldalra pillantottam Dánielre kérdőn, hogy most mi legyen. Lehetne, hogy kisegít és mondjuk, felvisz, de ezzel meg gyengének mutatnám magamat, és apám perceken belül nálam teremne, hogy mi történt. Bár ez még másképpen is megeshet.

-- A kastély előtt --

Én közben hálát adok a védőszentjeimnek (már ha vannak ilyenek), hogy én még nem dadogok. De Veronica láttán nem csak a férfi mocorog bennem, hanem apa ösztönök is, amiket eddig nem volt alkalmam kiélni. Szóval sokkal inkább a védelmezés dominál (még), mint a hódítás.
A cipőhiány úgy tűnik őt is aggasztja, s kéne rá valami megfelelő megoldás. A kocsi érkeztére a személyzet egy tagja kilép a bejáraton, hát odaintem.
- Veronica kisasszony cipője sarka letörött. Kérem, hozzon a szobájából egy másik lábbelit!
Nem indoklom, hogy miért kell ez, de ráhatok a szerencsétlenre, hogy ne is gondolkodjon ezen, csak hozza el a cipőt.
- Nos, ezzel a feleslegesen rosszízű pletykákat elkerüljük. - pillantok Verára - De már mondtam, hogy nem szeretnék sumákolni. Találkoztunk, hazahoztalak, és szeretnélek máskor is látni, egyszóval mindenképp jó lenne, ha apád tudomást szerezne rólam. Ha másként nem megy, akkor engedélyt kérek, hogy udvarolhassak neked. Persze csak ha te is szeretnéd.
Na, bumm! Hát ez elég konkrét volt így, de bizony ezt régen így volt szokás. Erre jobb helyeken engedélyt kellett kérni. S mivel a kedves papa is régi vágású vámpír a korosabbak közül, ha jól emlékszem, ezt jobb lesz hagyománytisztelő módon intézni.

Szerencsémre kijött valaki és Dániel elintézte a dolgot gyorsan. Hálásan rámosolyogtam, majd vártunk a cipőre, de addig is beszélgettünk.
- köszönöm, azt hiszem, ez legalább az egyik gondunkat megoldja – hálás voltam neki ezért. Elég lesz a másikat valahogyan elrendezni.
- Jó, jó rendben. Ígérem, szólok apámnak rólad, hogy találkoztunk és beszélgettünk, majd haza hoztál. A minap úgy is hasonlóról volt szó közöttünk. Csak nem tudom, ezt a másik dolgot megmerjem e kérdezni tőle. Nekem nincs senki, akitől megkérdezhetném mi is ez – néztem a cipő nélküli lábamat, majd leesett, hogy talán ezt ő félre érti.
- Ne haragudj, nem veled van a baj, csak tudod régen ott volt a nagymamám, de ő messze van, ahogy Pierre is. Ha valami hasonló zavart dolog volt ők mindig megmagyarázták nekem, és megértették mit is érzek. Most pedig annyira zavaros minden – sóhajtottam fel. Viszont amit ez után mondott teljesen eldöbbentett. Tudom, hogy ez a helyes megoldás, de akkor is. Eddig csak ismerkedésről volt szó, most pedig udvarlásról beszél nekem, sőt kérdez, hogy szeretném e én is. Nyeltem egy nagyot, majd oldalra fordultam a kocsiban, és szótlanul néztem őt egy darabig. Nem eresztettem el a tekintetét, ha a szemembe nézett. Valaki egyszer azt mondta, hogy a szem a lélek tükre, és ez a dolog fogott meg elsőnek is benne, majd jött az – az érzés, hogy megbízhatok benne, és erre hallgattam is. De most tudva azt, hogy esetleg mit érezhetek kicsit elbizonytalanodtam.
- Szeretném – ejtettem ki ezt az egyetlen szót kicsit halkan talán. mivel nincs senki akivel igazán megbeszélhetném ,így magamnak kell felderítenem ezen ismeretlen vizeket. És jól tudom, hogy erre tényleg jobb, ha engedélyt kérünk.

Olyan édes volt, ezzel a bátortalan, bizonytalan jelenlétével! Még Natasa se volt ennyire szégyenlős, és gyakorlatlan.
- Egy nagymama, vagy egy Pierre ... bárki legyen is ő ... megmondhatja, hogy azért fáj a hasad, mert túl sok süteményt ettél, vagy tanácsot adhat, hogy mit vegyél fel. De hogy mit érzel, azt neked kell tudni. - felelem mosolyogva.
Igen becsültem benne, hogy a szemembe nézett, amikor feltettem neki a kérdést. Legszívesebben megcsókoltam volna, de nem akartam megrémíteni, és olyan helyzetbe hozni, ami miatt már mindenképpen szégyenkeznie kell az apja előtt. Ezért csak a kezéért nyúltam, s arra adtam egy apró csókot.
Aztán megjött a cipő. Átadtam Veronicának, és kiszálltam arra az időre, amíg átveszi, s gondoskodtam róla, hogy a fickó azt is elfelejtse, hogy az elébb látott minket, nemhogy a cipőhozási kalandot.
Aztán amikor Vera elkészült, kinyitottam az ajtót neki, kisegítettem a kocsiból, és végre bemehettünk a kastélyba. Tekintve, hogy a tervben úgyis szerepel az udvarlás, így nincs értelme titkolózni, és külön bemenni, sőt, kifejezetten rossz húzás lenne.
- Van kedved még egy kicsit itt a hallban beszélgetni? Vagy felkísérjelek a szobádig?

Kastély bejáró

Pierret említve nem is tudom, hogyan reagált rá. Hiszen már nem először hallotta tőlem, és ha tényleg több időt fogunk együtt tölteni, akkor nem is utoljára. Valamiért úgy éreztem, hogy meg kell magyaráznom neki a dolgot.
- Pierre volt mellettem, amíg modellkedem, ő vigyázott rám. Bárki úgy közelített felém, ahogy nem kellene, ő megjelent, és elkergette az illetőt. Legyen bármennyire is furcsa – kuncogtam. Pierre nem volt se magas, se széles vállú, hogy megijedjenek tőle. De a viselkedése, nem is tudom rá a megfelelő szót igazából.
- Nem az érzéseimet mondanák meg nekem, csak a helyes irányba terelnének, vagy csak elmagyaráznák, hogy mi ez a kuszaság a fejemben – lesütöttem a szememet. Valahogy teljesen tudatlannak éreztem magamat most, és ez zavart. Olyan voltam, mint egy naiv kisgyermek, de teljesen még sem vagyok az. Hiszen érett nő vagyok, aki vágyik arra, hogy valaki szeresse őt tiszta szívből, és ezt ki is mutassa. Azon kívül nem hiszek el mindent, amit mondanak nekem.
Talán tényleg csak butaság, és csak azért érzem ezt, mert vágyom az után az érzés után, amit egy másik személy tud nekem nyújtani legyen az bárki. A szívem mélyén tudom, hogy apám is szeret, de igazából sohase mutatta ki nekem a dolgot.
A kézcsóktól megint csak zavarba jöttem picit. Miért nem tudnak a vámpírok pirulni? Az sokkal könnyebb lenne, és lehetne másra is fogni, de most minden esetben csak lesütöm a szememet pár pillanatra, és ez sokkalta feltűnőbb jelenség.
Közben megérkezett a cipőm, amit gyorsan fel is vettem, Dániel pedig elintézte a segédünket. kinyitotta nekem az ajtót, én pedig kiszálltam.
- Szeretnék, igen, de csak akkor, ha ráérsz, nem szeretnélek feltartani. biztos van fontosabb dolgod is – indultam el a kocsitól a kastély bejárata felé szépen lassan.

- Nincs. - felelem tömören, de aztán kifejtem.
- Azért érkeztem Erdélybe, mert hívtak, a várható defenzor támadás miatt. De amíg nem találkoztam valakivel, aki elmondja, mi lesz a dolgom, addig teljes mértékben ráérek. Persze igyekszem addig is felfrissíteni a tudásomat a vidékkel, és a nyelvvel kapcsolatban, és egyéb módokon felkészülni, de ezek hosszú folyamatok, amiket nem akaszt meg némi társalgás.
Beérünk a kastélyba, s egy alkalmas helyen leülünk beszélgetni. Olyan helyet keresek, ami csendes, és nincs a környékén zavaró forgalom, de szem előtt van. Nem akarok félrevonulni, hogy szó érhesse a ház elejét.
Veronica aranyos. Teljesen meg van kavarodva a saját érzéseitől. Mivel az udvarlásba már beleegyezett, és ennyi ismeretség után ez is egy hatalmas tempó, úgy vélem, ideje kicsit lassítani, és semleges dolgokról társalogni, amíg kicsit megtalálja magát.
- Erdély amúgy gyönyörű vidék, és mindig öröm nekem ide visszatérni. Sok helyen éltem már, de kevés vidéket tudtam ennyire megkedvelni, mint ezt itt.
Persze a tájak majdnem olyan téma, mint az időjárás: biztonságos, de unalmas.
- Én már sok mindent tudok rólad, te kevesebbet rólam. Ha van kérdésed, tedd fel nyugodtan!
Nekem lenne bőven az ő helyében, az biztos. Biztos neki is van, de abból is sok minden kiderülhet, hogy mivel kezdi, és hogyan fogalmaz.

Először, csak tömören és röviden válaszolt nekem. Már épp szóra nyitottam volna a számat, amikor kifejtette nekem a dolgot. A támadás hallatán kicsit kirázott a hideg, már ha egy vámpírt ki tud rázni.
- Nem akarom ezt a harcot, se támadás, semmit sem – szomorodtam el picit, majd megfogtam a kezét.
- Nem szeretném, ha bár kinek is baja esne - aggódva néztem fel rá. Alig ismerem, de még is olyan mintha ismerném, vagy legalább is ilyen rövid időn belül közel férkőzött volna hozzám oly annyira, hogy féltsem őt. De apámat is féltem. Lassan, de biztosan elindultunk egy útón, aminek a végén remélem, egymásra találunk. És most egy ilyen dolgot lehet, megint csak szétzilálná a dolgokat, hiszen a sok feladat mellett nem lesz rám ideje, vagy legalább is alig, és akkor is inkább azzal lesz elfoglalva, hogy biztonságba helyezzen. Részben ez is velem való foglalkozás, de még sem az, ami most indult el közöttük.
Lassan beértünk a kastélyba, és kerestünk egy olyan helyet, ami félre is esik, meg nem is. Elmosolyodtam újra, amikor helyet foglaltunk. Sosem hittem volna, hogy léteznek még ilyen úri emberek. Bár tény, hogy lényegi különbségek vannak az emberek és a vámpírok világában.
- Kis lány koromban jártam itt utoljára azt hiszem, de az régen volt. Azóta számomra teljesen elidegenült a hely, nem tudom otthonomnak érezni. – talán soha nem is volt igazi otthonom. Álcalakásom mindig is volt, de kevés időt töltöttem benne. Vagy utaztam, vagy épp a titkos helyemen voltam, ami a vámpír énemnek lett kialakítva. Pierre szépen kitalált nekem mindent.
- Remélem én is meg fogom kedvelni. Látom rajtad, hogy mennyire szereted. Ahogy beszélsz, és mesélsz róla nekem, nem lehet nem észrevenni - csak ekkor jutott eszembe, hogy még az előbbi dolog miatt még mindig fogtam a kezét, így most szépen lassan elengedtem azt, és ha engedte vissza húztam az ölembe.
- Azt mát tudom, hogy mennyi idős lehet kb. De mi lehet csinálni ilyen hosszú ideig? Én nem tudom, hogyan leszek képes egy idő után eltűnni helyekről, hogy ne tűnjön fel hogy nem öregszem látszólag. Eddig könnyű volt a dolog, mert külsőleg is változom még. De hogy később mi lesz nem tudom. Hogy voltál képes ott hagyni azokat pl , akik közel álltak hozzád? – erről sosem beszélt nekem senki sem, és érdekelt a dolog. Azt tudom, hogy mindenki másképp éli meg ezt a dolgot, és másképp képzeli. De kíváncsi voltam, hogy ő hogyan tette, vagy teszi ezt meg.

Sokban árulkodó, mik a kérdések, melyeket felteszünk, és hogyan fogalmazzuk meg őket.
- Általában úgy jó, ha kevés lényt engedsz a közeledbe, de akit elfogadsz, és ő is elfogad, azt jobb, ha beavatod. -általánosságban feleltem, mert így láttam célszerűnek, de nem feledkeztem meg arról,hogy személyes dolgokat is ígértem. - Majd idővel különbséget tudsz tenni azon kapcsolatok között, melyek kellemesek, de tizenkettő egy tucat közöttük, s ha tovább lépsz, találsz másikat helyette, és azok között, melyek pótolhatatlanok. Engem azzal jutalmazott, vagy vert meg a sors, hogy számomra igazán fontos lényeket ritkán kellett hátrahagynom, vagy jöttek velem, vagy már költözés előtt elvesztettem őket.
Most legszívesebben megfognám a kezét újra, de tiszteletben tartom, hogy elhúzta.
- Volt akit az előtt elvesztettem, hogy enyém lehetett volna. - teszem hozzá szomorúan.
S most itt ez az összecsapás a küszöbön, vagy egyenesen háború. Féltem Veronicát, féltem a fajunkat, és félek, hogy ha megint elveszítek valakit, aki fontos, akkor menthetetlenül jön a sötétség.
- Vannak olyanok az életedben, akik akkor, és abban a helyzetben segítségedre vannak, de nincs rájuk szükséged egész életed folyamán. Őket el kell tudni engedni. Ha amíg együtt vagytok a kooperációból mindkettőtöknek előnye származik, akkor nincs miért lelkiismeret furdalást érezni. Ha viszont úgy érzed, hogy a kapcsolat egyoldalú, és valamelyik fél sokkal többet kap, mint a másik, akkor az úgy nem jó. Akkor sem, ha te kapsz többet, akkor sem, ha te adsz.
Ez korai bölcsesség még neki, én tudom, de ha néha majd eszébe jut, akkor könnyebben fogja megérteni, s nem kell saját magának elbotladoznia a felismerésig.

- Pierre pl tudta mi vagyok, és vele nem is tudnám megszakítani a kapcsolatunkat. Nagyon megkedveltem őt, igazi angyal – meséltem vidáman kicsit. Olybá tűnt, hogy megnyugodtam már kicsit. Nem éreztem legalább is magamat, annyira zavarban. Jó lenne tudni, hogy mért. Mikor engedte, hogy elhúzzam a kezemet ez is segített a dolgon, de pár pillanat múlva valami mintha hiányzott volna. Jó lenne megérteni mi is folyik itt. Még mindig azon jártattam a fejemet, amit mondott, hogy szerelem, és életpár. A szerelmet sosem ismertem , vagy is régen volt valami bizsergő érzés a hasamban, mikor egy srác a közelemben volt, de őt inkább ételnek néztem, és ennek tudtam be a dolgot. De az a bizsergés most meg nincs, vagy is van, de nem olyan. Életpárom még sosem volt, azt sem tudom igazán, hogy alkalmas vagy e annak lenni , hiszen annyira fiatal vagyok még. Nagyrészt tudom mit jelent, mert a nevelőm ezt már elmesélte nekem, de a mesélés sosem olyan, mint az átélés.
- Remélem tényleg így lesz, de azt hiszem erre még van pár évem, hogy megtanuljam kezelni – vidáman belekaroltam, és a fejemet a vállára hajtottam. Az a kusza érzés, ami hiányzott most már nem volt sehol sem, és ez egyre csak szöget ütött a fejemben.
- Neked volt már életpárod? – kérdeztem meg tőle halkan a dolgot. Szerettem volna tudni, és talán ezzel a kérdéssel plusz információkhoz is jutok ezzel a dologgal kapcsolatban. Jó lenne tudni, hogy mi van velem, főleg, ha apámat megkérdezzük, hogy találkozhatok e vele és egyebek. Mert egyre jobban megszeretném őt ismerni, és lassan ahhoz is hozzászokom, hogy itt van mellettem, és nem jövök zavarba, attól amit mond nekem.

Ettől a hirtelen közeledéstől én jövök zavarba egy pillanatra, mert nem számítottam rá, főleg azok után, hogy elhúzta a kezét. Ez kifejezetten bizalmas, és ha az apja meglátna így minket, joggal kiakadna. De ha neki most így kellemes, én nem fogom eltolni.
- Mivel én nem vagyok született vámpír, legalább egynek kellett lennie. - jegyzetem meg óvatosan.
Nem akarom helyreigazítani, vagy kioktatni, de az alapvető tényeket jobb, ha tisztázzuk.
- Valaki kiválasztott egyszer maga mellé, s aztán volt még egy akit én választottam, és nemrég majdnem lett még egy. Sajnos, mind meghaltak már. Néha mázsás tehernek érzem a létet, de mindig van valami, ami új lendületet ad. Néha egy szerelem, néha más indulatok, vagy éppen a tudásvágy, és a kíváncsiság.
Kicsit kényelmesebben elhelyezkedem, s átkarolom a derekát a feléje eső kezemmel, remélem nem riasztom ezzel el. De így kényelmesebb, és közelebb fészkelődhet, ha akar. Ha nem riad meg, akkor egy puszit nyomok a feje búbjára.
- Az első életpárom egy gyönyörű, de fiatal, és eléggé hataloméhes vámpírhölgy volt. Ő inkább megszerzett magának, mint magához emelt. Néha úgy vélem, ez volt utolsó próbálkozása a sötétség ellen, de hiába küzdöttem érte, én sem tudtam számára kellő támaszt nyújtani. A tanácstagok halára ítélték, s meg kell, hogy mondjam, így több száz év távlatából, hogy jogosan. De akkor nagyon fájt. A második egy fiatal lány volt, akibe belészerettem, és ő viszont szeretett. Ez egy nagyon boldog kapcsolat volt, és majd hetven évig tartott. A harmadik lányért jobban meg kellett harcolni, ő már a mai modern kor gyermeke volt, független, és önálló. Sajnos, egy balesetben meghalt, mielőtt egymáséi lehettünk volna. Úgyhogy összességében két életpárom volt eddig.
Így elmondva a történetet, rövid és színtelen, de hogy ezek mögött mennyi minden rejtezett ...

Legalább egynek ismételtem magamban azt , amit mondott. A legalább nem egyet jelent, hanem jelenthet többet is. Mondjuk elég idős hozzá, de mért érdekel ennyire engem, és mért zavar az a tudat, hogy voltak már előttem neki mások. De álljunk meg egy kicsit, mi az hogy előttem.
- hm, értem – szöszmögtem mellette, mert ahogy a keze a derekamra fonódott önkénytelenül is közelebb húzódtam hozzá, hogy kényelmesebb legyen. De valahogy kezdett túl meghitt lenni ez az egész, és az én fejecskémben meg csak kuszálódtak a dolgok még jobban.
Figyelmesen hallgattam, és a hangjára koncentráltam, hogy ne gondolkozzam tovább, mert úgy éreztem annak nem igazán lenne jó vége. Nagyi mindig is mondta, hogy ha valami férfi kerül az életembe, akkor ne gondolkozzak, csak érezzek. De most még is gondolatok százai rohamoztak meg folyton.
- sajnálom, hogy ilyesmiket kellett átélned – mondtam neki szomorúan, majd megöleltem őt.
Kíváncsi lennék, hogy ez az utolsó mikor is volt neki, vagy is mennyi ideje. De már megint mért foglalkozom ilyenekkel. jól jönne most egy hideg zuhany, vagy valami ami felrázna. Azt hiszem apámmal még is csak beszélnem kellene ezekről a dolgokról, mert nincs más , aki elmagyarázhatná. Danitől pedig nem szeretném megkérdezni, ahogy a nagyi mondta, nála csak érezni akarom, mert valami van, abban biztos kezdek lenni. Ha nem így lenne, akkor most nem ülnénk itt összebújva. De mi van akkor, ha ő csak azért teszi, hogy esetleg megnyugtasson, de akkor meg mért kér engedélyt.
~ mért ilyen zavaros minden? ~ - tettem fel magamnak a kérdést.

De rég bújt hozzám valaki! Hestert nagyon szerettem, de ő például nem volt egy bújós fajta. Natasa ... ő igen. De annak már nagyon rég vége. Közben is voltak nők az életemben, de hozzájuk nem akarom Veronicát hasonlítani, mert az nem lenne méltó rá nézve.
- Ezek elmúltak. Nem jó érzés rájuk gondolni, de elmúltak. Inkább a jövőt szoktam fürkészni, s terveket kovácsolni. - feleltem.
De nem ez a pár szó ütött szöget a fejemben, hanem előtte az a "hmm, értem". Ez olyan számadásszerű volt. Mint amikor valaki beilleszti magát egy helyre.
Elmosolyodtam. Ártatlan, naiv, kedves, de a vére, az mocorog.
Most a homlokára nyomtam egy csókot, mert már azt is elértem, s aztán szabad kezemmel elkezdtem megrajzolni az arca vonalait. A szemöldöke ívét, az arca körvonalát, az álla ívét, az ajkai vonalát.
- Az életpár egy csodás támasz. Vele könnyű a létezés, akármennyi terhet is rak rád a sors. - meséltem közben. - Egy megbonthatatlan szövetség az. Az emberek világában szerelmek jönnek, mennek, semmi sem biztos. Az életpárod viszont elkísér, amíg élsz, vagy amíg ő él. Benne mindig biztos lehetsz.
Vagy legalábbis majdnem mindig. Bár Marie is szeretett a maga meglehetősen önző módján, én tudom. Csak valahogy neki nem sikerült megkapaszkodnia, és felülemelkednie a teste és az indulata kelepcéin.

Jó érzés volt itt így ülni. Újra azt éreztem, amit a téren is, amikor megragadta a derekamat. Erős, és biztonságot adó érzés volt ez. Ezt a részét meg tudtam állapítani, de sajnos a másikkal még mindig hadi lábon álltam kicsit, hogy mi is az valójában.
- És mostanában, mint tervezgetsz? – kicsit bizonytalan volt a kérdésem, és talán nem is kellett volna feltennem, hiszen ez az ő dolga, és nem tartozik rám.
Adott a homlokomra egy lágy csókot, amibe kicsit beleborzongtam, de kellemes borzongás volt, a gyomrom pedig liftezni kezdett. Főleg mikor az arcomat kezdte a kezével cirógatni, vizsgálgatni. Felnéztem némán rá, majd lehunyt szemmel élveztem a keze mozdulatait, ajkamon pedig apró mosoly volt, ami jelezhette számár, hogy mennyire is jó nekem az, amit csinál.
- veled minden olyan könnyűnek, természetesnek látszik –csúszott ki a számon ezen pár szó, és hirtelen dermedtem le. A szemem felpattant, és csak akkor ocsúdtam fel, hogy amíg lehunyva volt, és hallgattam őt, élveztem a cirógatását-picit megemelkedtem, és vészjóslóan közel került az arcom az övéhez. Hirtelen nem tudtam mit csináljak. továbbra is dermedt voltam, és nem mozdultam. Nem tudom mit kellene most csinálnom. Vészesen közel került az ajkához, és egy részem kiabál hogy nem kellene, de a másik még is oda irányított.

Lenéztem rá, ahogy lehunyt szemmel élvezte az érintéseimet, s az én vérem is forrongani kezdett, de csendet parancsoltam magamnak odabenn. Olyan bájos volt, ahogy bújt, és egyre közelebb akart lenni hozzám.
Aztán hirtelen ráeszmélt, mit is művel. Az a riadalom, s az a vívódás! Annyira ... nos, az ennivaló nem a legjobb szó a mi köreinkben, de akkor is.
Egy pillanatig lenéztem rá még, eljátszottam a gondolattal, hogy az ajkam az ajkához ér, aztán inkább szelíden orron pöcköltem. Éppen csak a mutatóujjammal megérintettem az orra hegyét.
- Majd akkor kapsz csókot, ha apád megengedte.
Egy könnyű csók persze nem a világ, de a határt valahol meg kell húzni, és itt volt célszerű. Én vagyok a tapasztalt, nekem kell észnél lenni, ő nincs, ez egyértelmű.
- Voltak terveim, de jelenleg félretettem őket. A testvéreim védelmezése, és szolgálata előbbre való minden egyéni érdeknél. - terelem inkább a témát a másik irányba. - De az, hogy találkoztam veled, minden dugába dőlt tervemre megfelelő kárpótlás.
Na, tessék! Én sem vagyok sokkal épeszűbb! Ha én ilyeneket mondok, akkor már nagyon odavagyok. Érzem én, hogy Veronicára tekintettel elnyomom az érzéseimet, hogy ne riasszam meg. Natasával is ezt tettem annak idején, és Hester esetében meg túlzásba is vittem. De úgy tűnik, a helyzet már mondhatni "menthetetlen". Nem mindha meg kéne engem menteni bármitől is ... s őt sem.

Csak néztük egymást szótlanul, én pedig nem mertem mozdulni. Majd nem megcsókolta őt, ha nem eszmélek fel a szavaimra. Egyáltalán nem tudom mi ütött belém. Csak azt érzem, hogy jó és jól esik, amit csinálunk, vagy éppen nem csinálunk.
Figyelmeztetés képpen ő is finoman az orromra koppintott. Csak elmosolyodtam erre, szavai hatására pedig inkább elbújtam gyorsan, és csak motyogtam.
- sajnálom, nem tudom mi ütött belém – magyarázkodtam a vállába bújva.
Egyre több butaságot teszek pillanaton belül, de azért ebben most neki is benne volt a keze. Nagyon jól esett, ahogy az arcomat tanulmányozta a ujjával végig, főleg mikor az ajkamon húzta végig azt.
Rosszabb lett a dolog mikor közölte, hogy most miattam felborultak a tervei. Nem állt szándékomban senki életét sem felborítani, ráadásul nem egy délután alatt. De még is megtörtént, és most nem tudom mi tévő legyek. Mondjam azt, hogy hagyjuk inkább és mindenki megy a maga dolgára? Arra azt hiszem, már képtelen lennék. Szeretnék a végére járni ennek a furcsa és kusza érzésnek, hogy mi is ez, még akkor is ha esetleg a vesztembe rohanok.
- Talán jobb, ha most felmegyünk és megkeressük apámat, vagy a szobámba kísérsz még mielőtt butaságot teszek, vagy mondok – mondtam neki halkan.

~ Aranyos, kedves, ennivaló pici lányka!
Na, én már teljesen meg vagyok buggyanva!
Vettem egy mély levegőt, és hagytam, hogy Vero elbújni. Addig én is kifújtam magam.
- Semmi vész, én sejtem. S bennem is ugyanaz munkál. - feleltem suttogva. - Nincs ezzel semmi baj, csak nem szabad elsietni a dolgokat.
A kedves papa felkeresése most már nagyon is időszerű. Jobb nem tovább halasztani, mert még tényleg valami olyasmit művelünk, amit nem kéne.
- Igen, menjünk apádhoz! - bólintok rá, majd felkelek, és felsegítem őt is.
Vén róka vagyok már, de most nekem is liftezik egy kicsit a gyomrom, egy jó nagy gombóccal a közepén, mert nem tudom, milyen lesz a fogadtatás. Remélem, nem egy mogorva vénség fogad, aki kapásból elutasítja a személyemet. Bár, tekintve, ami itt készülődik, ennek már nem sok értelme lenne. Túl nagy a tét, hogy komolyan foglalkozni merjek a gondolattal, de van egy olyan érzésem, hogy Veronica elrabolta a szívemet, s én nem is akarom visszavenni tőle.
Követem ezt a mindent elseprő tájfunt az emeletre, ahol megkeressük az édesapja lakosztályát, ami nincs is túl messze az enyémtől.

Folyt .Marcus lakosztályában

A tegnapi félresikerült erdei sétát ma érdemes lesz kicsit jobb felszereléssel megismételni. Az én bakancsomat is már kitisztították, megszáradt a múltkori kis erdei vadászat után. Így túrához öltözve jelenek meg másnap kora délelőtt Veronica ajtajnál.
Nem feledtem el, hogy jön majd velünk egy harmadik személy is, akit még nem ismerek, de feltehetőleg árgus szemekkel fog minket figyelni. Nem repesek a helyzetért, de pillanatnyilag el kell fogadnom, és igazából akár még hálás is lehetek érte. A tegnap beszélgetés a hallban a kanapén tisztán megmutatta, hogy igen hamar el tudunk jutni egy olyan szintre, és hangulatba, amivel jobb lenne még várni egy jó pár napot. Veronicának sokkal jobb lesz így, hogy lassabb tempóban közeledünk egymáshoz, még ha ő nem is így érzi.
Halkan bekopogok, s várom, hogy ő vagy a gardedám ajtót nyisson.

Az este folyamán nehezen aludtam el. Ráadásul Adalied is benézett hozzám kicsit beszélgetni. Kicsit célozgattam neki, hogy ha lehet ne vegye annyira szigorúra a dolgokat, de ő csak erre azt felelte , hogy majd meglátja. Vagyis még csak gondolni sem fog a dologra. Azt hiszem bizonyos értelemben hosszú lesz ez a hét. Hiába leszünk egymás mellett, ha még esetleg meg sem ölelhet. Pedig még mindig az arcomon érzem kezének a nyomát.
Tegnap még lefekvés előtt megkaptam az üzenetet, hogy másnap elmegyünk kirándulni, mivel az előző meghiúsult miattam. De talán jobb is volt így, ki tudja mi történt volna, ha az a kanapés dolog kint a magaslesen történt volna meg. Biztos nem léptünk volna át egy bizonyos határt, de valami biztos történt is volna.
Reggel időben elkészültem, és tűkön ülve vártam Danielt. Mikor kopogtak szinte repültem az ajtóhoz, de csak Adaleid volt talpig túrához öltözve. Kicsit csalódottan engedtem be, majd leültem az ablakkal szemben és vártam. Nem is kellett sokáig, mert újra kopogtak. De már Adaleid nyitott ajtót.
- Üdvözlöm fiatal ember, Adaleid vagyok, én leszek a kísérőjük– mondta mosolyogva a vörös hajú Adaleid, aki kb olyan magas mint én. Rövid vörös haja van, zöld szemekkel. Ha nem tudnám mennyi idős elmenne a 30-40 éves emberek között simán, de így hogy még Dani korát is túlteszi, hát nem tudom mi lesz.
- Angyalom gyere – fordult oda hozzám. Igyekeztem leplezni az örömömet, és izgatottságomat, de már akkor felpattantam, ahogy ajtót nyitott.
- Üdvözöllek Dániel – léptem kicsit közelebb és illedelmesen köszöntöttem, ahogy Adaleid tanított. Ha most nem lenne itt , már a nyakában lógnék, hogy megölelhessem.
- Ma felkészültem, látod – mutattam a bakancsra, és utaltam a nadrágra is kicsit. Erre a mondatomra persze kaptam egy elég szúrós tekintetett.

Nem kell sokáig várni, hallom a lépteket odabentről. Az ajtót a gardedám nyitja. Helyes. Ő egyben védelmező is, és nem biztos, hogy az ajtó másik oldalán álló jó szándékú. Neki kell jönnie.
- Adeleide, örülök, hogy megismerhetem! - fordulok feléje, s bizony neki is kijár a kézcsók (ha hagyja). Érzem benne a kort és az erőt, és ez tiszteletet parancsoló.
- Veronica, kedves! - beljebb lépek, és neki is kezet csókolok. Valamivel hosszabban és gyengédebben, s lassan eresztem el a kezét. - Igen, ez a felszerelés már megfelelő lesz. Az idő kellemes, és mára sok napsütést ígérnek. Indulhatunk?
Karomat nyújtom Veronak, és kikísérem a kastélyból az autóhoz, kinyitom neki az ajtót, és besegítem az első ülésre, aztán Adeleidnek is kinyitom a hátsó ajtót. Remélem, nem ő akar mellém ülni. Az nem őrzés lenne, hanem tolakodás.
Ha mindenki elhelyezkedett, indítok, és kihatok a kastély elől az útra. Rámosolyogok Veronicára, és hátrapillantok, hogy a gardedám meg van-e elégedve a helyzettel jelenleg.
- Hogy aludtál Veronica? Minden rendben?

Adeleide engedte, hogy kezet csókoljon neki, és figyelemmel kísérte minden mozdulatát, ahogy nekem is. Én picit lesütöttem a szememet, és nehezen engedtem el a kezét.
- Örülök, hogy sikerült megfelelően felöltöznöm – válaszoltam, majd összeszedtem, ami kellett még, és indulásra készen voltam.
A karnyújtásra Ada láttam, hogy kicsit húzza a száját, de kérlően néztem rá, majd belekaroltam Danibe. Lefelé köszönhetően a lépcsőfordulónak kicsit közelebb tudtam bújni Danihez, de rögtön el is távolodtam mielőtt Ada megszólalna a hátam mögött.
Szerencsére a kocsinál hátra ült be, és nem is húzta érte a száját. Előre ültem, és kicsit oldalra fordultam, hogy láthassam, persze Ada erre elkezdett köhögni kicsit. Nem értem mi volt ezzel a problémája, de szófogadóan vissza fordultam rendesen az ülésben.
- Köszönöm jól, bár kicsit hosszú volt az éjszaka – mosolyodtam el picikét.
- Merre felé megyünk kirándulni? – érdeklődtem a nap további részéről. Kíváncsi voltam, hogy ugyan oda visz e , ahová tegnap is akartunk menni, vagy esetleg most máshová fog elvinni.
- Neked, hogy telt az estéd? –tettem fel én is egy semleges kérdést neki. Végül is személyes dolgokról beszélhetünk, de valahogy az zavarna, ha most megkérdezném tőle vagy ő tőlem, hogy gondolt e rám, vagy én rá, és ilyen dolgok.


VÉGE