● Név: Zoya Iryna Davorov
● Becenév: Zoya, esetleg Zo, Z
● Nem: nő
● Születési hely és idő: 1987. szeptember 18. ; Moszkva
● Kor: 25
● Faj: defenzor

A család

● Apa: Sergey Davorov, 49 éves, a világ számára egyszerű könyvelő, de valójában az orosz maffia szerves részét alkotja; nem épp kielégítő a viszonya a lányával
● Anya: Yekaterina Davorov, 48 éves, évek óta elmegyógyintézetben kezelik
● Testvérek:
Bátyja: Igor Draganov, meghalt gyerekként
Öccse: Alexey Davorov, 20 éves egyetemi hallgató, egy éve nem találkoztak, nem tartják a kapcsolatot
Húga: Alisa Yelena Davorov, 21 éves, szintén nem látta egy éve
● Egyéb hozzátartozók:

A történetem

Ez a történet kicsivel több mint két évtizeddel ezelőtt kezdődik Moszkvában. Ott születtem én az akkor még Draganov család második csemetéjeként, és egyben első leánygyermekeként. Akkor még Maya Inessa Draganov volt a nevem, de azóta már megváltozott ez is, ahogy minden más.
A gyerekkoromat nem nevezném felhőtlennek, természetesen akadtak kisebb-nagyobb gondok, ahogy minden hétköznapi családban - persze mi valójában sosem voltunk azok, de ezt csak később tudtam meg - de kilenc éves koromig viszonylag boldog és gondtalan életet éltem. Sokat veszekedtem a bátyámmal, Igorral, de ennek ellenére természetesen imádtuk egymást, ahogyan a később Alisát, a húgunkat és Andreyt, az öcsénket is. Aztán pár hét leforgása alatt megváltozott minden. Először is Igor meghalt. Azt mondták, autóbaleset. Akkor még ezt el is hittem... bár felfogni nehezen tudtam. Nem csupán a bátyám volt, hanem a legjobb barátom is. És még alig töltötte be a tizenegyet. De nem maradt időm rendesen elbúcsúzni, vagy meggyászolni őt. Két nappal később már a vonaton ültünk, és apa arról magyarázott, hogy most egy hosszú nyaralásra megyünk Horvátországba, és soha nem térünk vissza szülőhazánkba. Azt mondta, felejtsük el Moszkvát, Oroszországot, eddigi barátainkat, rokonainkat, minden nagybácsit és nagynénit, szomszédot, postást és... az eredeti nevünket is. Én aznap lettem Zoya Iryna Davorov. Sokáig ez nagyon szokatlan volt a számomra, de tulajdonképpen ez volt a legkisebb bajom. Új város, új nyelv, új név, új iskola. Ráadásul anyánk is teljesen megváltozott. Napról napra lett egyre furcsább, lassan beleroppant mindabba, amit mi, gyerekek szerencsére akkor még nem is sejtettünk. Elveszett voltam, magányos és szomorú. És már nem volt Igor, akivel beszélhettem volna az érzéseimről, félelmeimről... Semmit nem értettem az egészből, de kilenc éves létemre ez talán nem is olyan nagy csoda. Csak később kezdtem felfogni a dolgokat, akkor viszont azt kívántam, bárcsak újra elmerülhetnék az édes tudatlanságban.
Nagyjából öt évvel Igor halála után, amikor még csak gyanítottam, hogy van apámnak valami nagy és sötét titka, ismét költözésre adtuk a fejünket. Ezúttal azonban nem mentünk olyan messzire, csak a szomszédba, Szerbiába. A gimnáziumot már ott kezdtem. Ott ismerkedtem meg életem első szerelmével. Ott kaptam az első csókot. Ott szerettem meg a vegytant, és tanultam a főiskolán, Újvidéken. Ott került az anyám idegösszeomlással elmegyógyintézetbe, Kamenicán. Ott cseperedtem felnőtt nővé, és ott tudtam meg a teljes igazságot apám piszkos ügyleteiről, arról, hogy miért kellett menekülnünk, bujkálnunk, és hogy miért halt meg Igor. Akkor tudtam meg, hogy az addigi életem egy nagy, rohadt nagy hazugság volt. És hogy hogy derült fény mindenre?
Egyik éjjel lövöldözés hangjára riadtam fel mély álmomból. Csak azt tudom, hogy nagyon késő volt, és hogy a lövések után - két vagy három durranás lehetett - síri csend borult a házunkra. Tizenhét-nyolc éves körüli lehettem, de nem voltam akkor sem megfontoltabb, mint most, így magamra kaptam egy köntöst, és lélekszakadva rohantam le a lépcsőn. Az utolsó lépcsőfokoknál járhattam, ahonnan már be lehetett látni nappaliba. A látvány, ami elém tárult, elsőre teljesen lesokkolt: apám éppen egy idegen, több sebből vérző, haldokló ember fejének nyomott egy pisztolyt... aztán meghúzta a ravaszt. Sikoltottam. Torkom szakadtából sikoltottam, hosszan kitartva végül zokogásban törtem ki. Közben átjött az egyik szomszédunk, csak úgy betört az ajtón, és oroszul kezdett hablatyolni. Ettől ledöbbentem. Oroszul! Már évek óta nem használhattam ezt a nyelvet. Apa megtiltotta. És most az anyanyelvemen kommunikált a magyarnak hitt szomszéddal, akinek apáéhoz hasonló, csak kicsivel méretesebb fegyverrel a kezében hadonászott. Végül felkísértek a szobámba - már csak azért is, hogy minél messzebb legyek a vértől - kaptam nyugtatót, aztán aludtam. Aludtam, mint a bunda reggelig. Másnap pedig apám színt vallott.
Oroszországban miatta ölték meg Igort, mert a maffia egy központi embere volt, és úgymond, összetűzések történtek az "alvilágban", egy félresikerült drogüzlet miatt, amiben ő volt a hibás. Bosszúból elrabolták Igort, akit végül nem sikerült élve visszakapnia. Az egész család veszélyben volt, ezért menekülnünk kellett. Új személyiséget kaptunk, hogy ne bukkanhassanak a nyomunkra. Anya minderről csak úton Zágráb felé, a vonaton szerzett tudomást. Az idegei pedig nem sokáig bírták a stresszt, hogy bármikor ránk találhatnak, és kivégezhetik az egész családunkat. Pár év múlva ránk is bukkantak, de addigra már elült a drogbotrány okozta vihar, és tulajdonképpen munkát ajánlottak apámnak. Vagy inkább ultimátumot. A papa csak annyit tudott kicsikarni tőlük, hogy ne kelljen újra visszatérnünk Oroszországba. Félt, hogy a rossz emlékek még inkább szétzilálnák a családot. Így végül Szerbiában kötöttünk ki. Apa mára ismét fontos pozíciót tölt be az orosz maffián belül. Drog, fegyverek... ilyesmivel kereskedik. A többibe nem akart beavatni. Jobb is! Az előző éjszaka is egy félresikerült üzlet utózöngéje volt. A szomszéd pedig egy beépített ember volt, eredeti nevén Pyotor Fyodorov, és apám embere. Nem ő az egyedüli. A legtöbb ember, akik a hétköznapokban körülvesznek, mint hozzá tartoznak. Ugyanúgy, ahogy régen, orosz földön a nagybácsiknak hitt testőrök is. Hát tényleg minden hazugság volt?!
Talán mondanom sem kell, mennyire megrázott ez az egész. Alig vártam, hogy befejezzem a gimnáziumot, aztán úgy húztam el otthonról az egyetemre, mint akit üldöztek. Ott viszont, a fiatalok közt, a bulizásban, pasizásban, amikor a saját utamat járhattam, elég hamar megtaláltam önmagam. Megismerkedtem egy sráccal, Alexandar Ivanovich-csal, más néven Sashával, akibe rövid időn belül fülig szerelmes lettem. Kicsit az a rossz fiú típus volt, de ez, a múlt és apám példája ellenére, sem riasztott vissza. Hamarosan már a menyasszonyaként virítottam az oldalán, épp hogy befejeztem a főiskolát. A papa áldását adta kettőnkre, de a feltétele az volt, hogy frissen szerzett vegyészi diplomámmal foglaljam el a jogos helyem a "családi" drogüzeme élén. Természetesen nemet mondtam, és ebből hamarosan őrült nagy vita kerekedett. Az lett a vége, hogy Sacha megszöktetett Romániába, Erdélybe. Kiderült, hogy itt igen szép és jól működő bárjai vannak neki. Az egyikben munkát ajánlott nekem, de házasságról a továbbiakban szó sem esett. Minden éjjel táncoltam... és talán csak a szerencsémen múlott - vagy talán valahol mégis szeretett? - hogy nem kényszerített semmi "extrább" munkára. Egy ideig, amíg a szerelem elvakított, nem is nagyon panaszkodtam. De egy idő után betelt a pohár, és egyre többet veszekedtünk. Együtt éltünk, de nem volt egymáshoz egy kedves szavunk sem. Napról napra kiölt belőlem minden romantikus érzést az irányába. Aztán felbukkant apa. Sikerült megtalálnia, bár ezen nem igazán csodálkozhatok, hisz annyi ember dolgozik neki... Inkább az a meglepő, hogy a keresés három egész hónapjába telt. És itt következett még egy pofon az élettől. Kiderült, hogy eredetileg Sasha is apám embere volt, akinek az volt a dolga, hogy magába bolondítson, esetleg elvegyen, és közben óvjon, akár egy testőr. Csak aztán minden félresiklott, és... miután apám megtudta, hogy megszöktetett, aztán táncosnőként dolgoztatott... Fogalmazzunk úgy, hogy elég dühös lett. Rá akart beszélni, hogy menjek vele haza, de megmakacsoltam magam. Elegem volt mindenből. Családból, pasikból egyaránt. Végül apám annyi engedményt tett, hogy maradhatok, ha tartom vele a kapcsolatot, és nem végzek többé "alantas munkákat". Inkább megvette nekem Sasha egyik bárját - amit azóta sikeresen felvirágoztattam - és egy nagy házat. Aztán visszatért Szerbiába. Pár nappal később Sashát holtan halászták ki egy folyóból. Apa nem ismeri be, pedig esküdni mernék, hogy köze van hozzá. Elég ha felidézem, milyen gyűlölettel beszélt vele legutóbb, és már azt sem tartom kizártnak, hogy saját kezűleg ölte meg. De nem akarok erre gondolni.
Megvallom őszintén, Sasháért nem sok könnyet hullajtottam. Valamikor szerettem, de mára... még egy kis állatot is előbb megsiratnék. Most van egy jól menő szórakozóhelyem, Rock Hearts Pub a neve. Ezenkívül egyedül élek egy nagy házban... illetve nem egyedül, mert velem lakik hűséges labrador retriverem, Kyra is.



Mindig akkor történnek a legnagyobb dolgok, a legváratlanabb események, a legtöbb változás, amikor legkevésbé várnánk, nem igaz? Valahogy mégis átvészeljük mindet, talán csak azért, hogy utólag ilyen módon panaszkodhassunk róla. Volt egy rövid szakasza az életemnek itt Erdélyben, amikor azt hittem, minden jóra fordult, és végre nyugodtan élhetek. Megszabadultam Alexandartól és apám állandóan óvó tekintetétől is. Az üzlet beindult, és bár már szinte betegesen menekültem a munkába, elégedett voltam az életem alakulásával, azzal, hogy milyen jól meg tudok állni a saját lábamon. Közben visszakaptam egy rég elveszett rokonomat, Natashát. Mindig is ő volt a kedvenc kuzinom, sőt annál is több. Gyerekként is legjobb barátnők voltunk, és mára ismét nagyon szoros lett a kapcsolatunk. Alisa és Alex, a testvéreim is csatlakoztak hozzám Kolozsváron, bár az öcsém folytonos kimaradása, piszkos ügyei gyakran adtak okot aggodalomra. Megismertem egy férfit, aki a kezdeti nehézségek, viták ellenére is hamar jó mélyen belopta magát a szívembe. Igen, nagyjából eddig tartott a "boldog szakasz".
Hamarosan megtudtam, hogy Lucas egyáltalán nem az, akinek látszik, illetve nem csak az. Nem szimplán egy udvarias, és dúsgazdag üzletember enyhén régies stílussal. Ő egy vámpír. Méghozzá az összes létező vámpír vezetője. Az egyik legutolsó randinkon a kastélyában megtámadott engem az egyik alattvalója. Biztos vagyok benne, hogy alaposan megbüntette, de a helyzeten már nem sokat javított ez sem. Igen, itt kezdtek bonyolódni a dolgok. Igyekeztem távoltartani magam Lucastól, és nem csak azért, mert némileg ezután tartottam tőle, hanem már nem bíztam benne, mert ezzel az új, világot megrengető információval minden megváltozott bennem. Nyomozni kezdtem a fajuk után, ki akartam deríteni az erősségeiket, gyengeségeiket, és közben ráakadtam az ellenségeikre is. Megtudtam, hogy egy egész seregnyi defenzor él immár a környéken, és minél mélyebbre ástam, annál érdekesebb dolgokra jöttem rá. Régi okmányok sorai között újra és újra felfedezhettem a családom egy-egy tagjának nevét is. Feléledt bennem a remény, hogy esetleg én is egy lehetek közülük, és felvehetem a harcot a vérszívókkal. Oroszországba utaztam családfát kutatni, és hamarosan kiderült, hogy az egyik legerősebb, ma élő defenzor, Vladislav Dragomir a nagybátyám. Már csak annyi dolgom maradt, hogy felkeressem őt, és megkérjem, hogy vegyen a szárnyai alá.

És igen, közben kiderült, hogy én is a védelmezők egyike vagyok, az én ereimben is az ő vérük csordogál. De még nagyon a tanulmányaim elején vagyok, és még nem mertem megosztani ezt az egész infóhalmazt Natival és a testvéreimmel. Tartok attól, hogy megrémíszteném őket, vagy egyszerűen csak nem hisznek nekem. Ezért előbb bizonyítani akarok.

Megjelenés

Jellem

User