Alisa Yelena Davorov Karakter teljes neve: Alisa Yelena Davorov
Becenév: Alisa, Ali, Lisa, Lis, Yelena
Faj: ember
Nem: lány
Kor: 21 év
Születés helye és ideje: 1990, május 24. Moszkva
Foglalkozás: A Főnix Akadémián tanul, mellette néha kisegít nővére pubjában
Különleges képesség: nincs
*** Apa: Sergey Davorov, 49 éves
Anya: Yekaterina Davorov, 48 éves, évek óta elmegyógyintézetben kezelik
Testvérek: Igor Draganov; meghalt, mielőtt megismertem volna
Zoya Iryna Davorov; 23 éves, egy pub tulajdonosa
Alexey Davorov, 20 éves, egyetemista
Egyéb hozzátartozók:*** Natasha Lena Draganov balettáncos szeretett volna lenni. Alig volt pár éves, amikor látta a Giselle című balettet a moszkvai Operaházban. Úgy érezte, hogy annyira szép, hogy neki is ilyen kell. Aztán a kislány bátyja, Igor meghalt. Nem volt róla sok emléke, de ami mégis, azok szeretetteljesek voltak, mindig valami kedves cselekedetet tudott a bátyjának. Hiába volt neki ott a két másik testvére, Maya és Andrej, valami örökre összetört benne.
Emlékszem, a vonaton, a kislány csak bámult ki az ablakon és arról töprengett, mit is ér az élet valójában. Emlékszem, mert ez a kislány én voltam.
Oda se figyeltem a magyarázkodásokra, hisz egyik se tudta nekem visszahozni azt a mosolygós "nagyfiút", aki mindig kedveskedett nekem, még cukrot is hozott, ha tudott.
Viszont minden megváltozott, az a kislány megszűnt, helyette az Alisa Yelena Davorov nevet kellett viselnem. Nem bántam, ez volt a legkevesebb, amit személyem irányában elkövettek. Megtanultam az ország nyelvét, ahova mentünk, jó jegyeket vittem haza és próbáltam meghúzni magam. Anyu megváltozott, már nem mertem az ölébe ülni és minden éjjel álomba sírtam magam. A testvéreim, akik szintén új neveket kaptak, vígasztaltak. Illetve, közösen vígasztaltuk egymást. A legjobban az bántott, hogy már nem akartam táncolni. Nem éreztem azt a szépséget, amit még Moszkvában láttam. Mintha kihalt volna belőlem az a rész.
Már épp kezdtem megszokni az új életet, és csendesen beletörődni, de ez nem volt elég nekik, újra kiugrasztották a nyuszit a bokorból. Elköltöztünk, újabb darabot szakítva ki a lelkemből.
Egy csöppet se tetszett az új környék. Túl szürke, én meg színeket és érzéseket akartam látni magam körül. Az egyetlen érzés amit kaptam az a "maradj csöndben és úgy minden jó lesz" típusú leszólásokkal jött. Anya egyre kétségbeejtőbben nézett ki, és végül idegösszeroppanással kórházba vitték. Nekem csak azt mondták, hogy jobban lesz, de hiába reménykedtem, jártam be hozzá, még csak rám se nézett. Egy idő után már nem is bírtam bemenni, nem bírtam elviselni, ahogy elfordítja rólam a szemét, amikor belépek és süketnek tetteti magát, amikor szólok egy szót.
Bánatommal csak a testvéreimhez tudtam fordulni, mert a papa folyton dolgozott. Fura, nagydarab fickók jártak a házba, akik elől rendszeresen el is bújtam. Persze, nem ez a legmegfelelőbb viselkedés egy kishölgytől, ahogy ő fogalmazott, de még mindig kiráz a hideg, ha azokra mogorva muksókra gondolok. Viszont a testvéreim is kezdték a saját életüket élni. Zoya elkezdte a gimit és egyre kevesebb ideje jutott rám, Alexey meg akkor olyan... fiú volt. Mondjuk még mindig több időt töltöttem vele, mint nővérkémmel. Ahogy én is középiskolás lettem, bekerültem egy
jó kis társaságba. Ez eleinte nem tűnt fel senkinek, ám amikor későig kint maradtam és nem szóltam haza, akkor már kezdett feltűnni nekik. Minden héten más fiúval jártam haza és minden buliba hivatalos voltam a környéken. Azt hiszem, ez csak a figyelemfelkeltés eszköze volt, de hatásos. Apának mindenesetre feltűnt, és amikor nem Zoyával veszekedett, akkor velem.
Nem ütöttem bele az orromat az ő dolgukba, ám amikor Zo lelépett a pasijával, akkor muszáj volt faggatóznom. Akkor a papa elmondta, hogy mit
dolgozik....
Nem hittem el, hogy egy maffia család gyereke vagyok, és még csak észre se vettem! Már megértettem, mitől tört össze anya annyira. Az egyik hajnali kettőig tartó veszekedés után, bedobáltam a ruháimat egy táskába és húztam Zoya után, Erdélybe.
Beiratkoztam a főiskolára, mert nem akartam beszállni a családi bizniszbe, inkább valami értelmesebbet dolgozni. Bevallom, sose adtam fel az álmomat igazán, hogy táncos legyek, illetve, a tánccal való viszonyom nem változott, de most már nem akartam annyira rivaldafényben lenni. A világ előtt viszonylag visszafogottan, a pasik előtt hivalkodóan, a család előtt pedig makacsul viselkedtem. De már megtanultam vigyázni magamra és az érzéseimre, most már senki nem törhet össze belül, mert egy láthatatlan páncélt növesztettem magamra, ami megóv mindenféle támadástól. Félreértés ne essék, szeretem a családomat, de inkább csak a testvéreimhez érzem közel magam.
*** Amiket szeret: bulik, pasik, könyvek, tánc, mindenféle művészet, a nevetés és ha izgalmas dolgok történnek
Amiket utál: veszekedés, sírás, egyedüllét, ha nem figyelnek rá
Jellem: Eleinte bájos kislány voltam, nagy álmokkal. Ez megváltozott, én megváltoztam. Nem keresem a balhét, de valahogy mégis mindig sikerül rámakadnia. Szeretem ha a figyelem középpontjában lehetek és ha sok ember vesz körül. Imádom a színeket, a művészeteket és ha éppen nem bulizok vagy tanulok, akkor szívesen látogatok múzeumokat, galériákat. A testvéreim között talán én vagyok a csöppet sem meggondolt, bár ezt a jelzőt egyikőnkre se használnám. Csökönyös vagyok, ha valamit a fejembe veszek, az vagy úgy lesz, vagy közben mást vettem a fejembe!
Külső: Hosszú barna hajam a nővéremére emlékeztet, ám nekem a szemeim különlegesek. Az egyik kék, a másik zöld. Távolról ez a különbség nem szembetűnő, csak egész közelről látszik. Átlagos, 167centiméteremmel nem tűnök ki a tömegből, ezért ezt csinos, mélyen dekoltált és rövid, lábmutogatós ruhákkal kompenzálom. Többnyire, bár ez inkább hangulattól függ nálam.