● Név:Joan Dembrock
● Becenév:Jo
● Nem:nő
● Születési hely és idő:Anglia;1988-április-9
● Kor:24
● Faj: Defenzor

A család

A történetem

Egy szép tavaszi napon láttam meg a napvilágot, egy angliai jómódú család második gyermekeként. Azt mondják, hogy mindig a kisebb élvezi a család figyelmét, és kimagasló szeretetét, de ez nálunk nem így alakult. Mindig is nekem kellett pedáloznom azért, hogy elismerést kapjak.
Anyám szemében én voltam a kis angyal. Fény az éjszaka csillagos egén, ám ez a tündöklő pompám, midőn Édesanyám egyetlen imádott gyermeke lehettem, nem adatott meg nekem. Alig lehettem 4 és fél éves, mikor Őt Nagymamám szerint, új otthonba költöztették az angyalok. Azt mondta, most Isten mellett kell lennie, és neki kell segítenie.
Akkor még nem értettem annyira az ilyenekhez, de pár kérdésem azért nekem is akadt mindenhez, mint általában minden kisgyereknek. Valamiért tisztán emlékszem szavaimra. Mintha beleégtek volna elmém legelrejtettebb zugába.
„Istenke mért az Én Anyukámat vette el? Mért nem keresett magának más Anyukát? Az én anyukámra nekem van szükségem! Most ki fog vigyázni rám?... Ő az enyém, és vissza akarom kapni!!”
Az évek onnantól kezdve nem voltak a legrózsásabbak számomra. Minden ellenem volt. Ha eltörtem valamit, nem vigasztaltak, nem mondták hogy nincs semmi baj. Kiabálások hada fogadott odahaza, és apa új felesége, ki anya halála után pár hónappal költözött hozzánk, valóságos démon volt, így hamar eljutottam arra a szintre, bármit is teszek, az nem megfelelő, és sírásnak nincs helye.
12 éves lehettem, mikor végre nem csak a nagyim látogatott meg engem, hanem én magam is elmehettem hozzá végre! Alig vártam ezt a pillanatot, hiszen nagymamám mindennél fontosabb nekem. Végre elmehettem oda, ahol anyukám nevelkedett. Oda,ahol mindig olyan szép a táj, és hol a bánatom nem ér majd el.
És persze, ezen a nyáron talált rám, azaz éktelen fejfájás is. Azt hittem mentem szétrobban a fejem.
Olyan képek villantak be elém, melyekről nem tudtam mik is lehetnek. Csak feküdtem könnyeim áradatában szobámban, miközben végig kellett néznem valaki halálát. Borzalmas élmény volt, ám mégsem mondtam el senkinek sem.
Nagymamám nem kérdezősködött, hiszen mindig vidáman szaladtam oda hozzá, öleltem magamhoz, s egy teljes nyár elég volt ahhoz, hogy Erdélyt s a magas Kárpátokat érezzem otthonomnak, s nem pedig Anglia esős, zsúfolt térségét.
Az évek lassan vánszorogtak, mintha csiga vontatta szánnal teltek volna a pillanatai, és ezeket a terhes pillanatokat még a fokozódó látomások sem könnyítették meg.
Az iskolaéveim alatt, nem sok barátot szereztem magam mellé, hiszen odahaza a Nagyi mellett, mindig voltak barátaim, kik számítottak rá, s kiknek még akkor is fontos voltam, mikor apámnak, és feleségének nem feleltem meg.
Hiába tettem bármit is, hiába lettem első a versenyeken, hiába dicsértek meg az iskolában, hiába kaptam bármit is, nekik sosem voltam elég jó. De még is, valamiért sosem törtem le. Tudtam, Édesanyám büszke lenne rám. De nekem nem volt elég. Néha azt kívántam, bárcsak anya még élne, és itt lenne mellettem. Néha úgy éreztem, legszívesebben elkóborolnék, hogy senki se tudja merre járok. Pont mint egy kutya, ki csak azért szökik meg gazdáitól, mert nem bánnak jól vele. Nos, én is hasonlóképpen éreztem magam.
Ám sosem szabadott feladnom, és a várva várt menekülés nem adatott meg olyan könnyen.
Viszont onnantól kezdve, minden egyes nyáron, míg nem végeztem az iskolával, engem a nagyim minden nyáron Hazavárt. S ott sosem zavartak defektusaim.
És most hogy 24 éves vagyok, eljött a pillanat, hogy apámat, és az Ő családját végre magára hagyhatom. Semmi kedvem nem volt Amerikába menni. Hiszen az még egyszer olyan messze van a Nagyitól! Így aztán, most végre itt vagyok. A nagymamámnál, a titkolt látomásaimmal, az eszelős fájdalmakkal, mik olykor-olykor törnek rám.
Vajon elmúlnak ezek egyszer? Vajon lesz erőm valamikor felkeresni a látomásokban feltűnő alakokat, és elmondani nekik mi vár rájuk? Nem tudhatom... De talán egyszer majd jön valaki, kinek elmerem mondani ezen defektuomat, és akkor talán minden megoldódik majd. Talán...

Megjelenés

Jellem

User