Marcus , Dániel

Arra, hogy sejti dani mi folyik itt, csak kérdőn néztem rá, majd elindultunk felfelé. Jó lenne, ha én is értem mi történik körülöttünk, és legfőképpen köztünk.
Aztán megálltam a lépcső fordulóban, és komolyan néztem rá.
- Azt , amit már említettél, hogy szerelmes vagyok, szerinted igaz? - komolyan néztem, komolyan mondtam, és legfőképpen komoly szavakat használtam.
- Szeretném tudni a véleményedet mielőtt bemegyünk apámhoz.
Megvártam a választ, és tovább mentem.


Felértünk arra a folyosóra, amin apám szobája volt. Kicsit féltem, tartottam ettől a beszélgetéstől, de volt egy sanda gyanúm, hogy én nem igen szólhatok majd közbe, max csak akkor, ha kérdeznek engem.
És nem is tudom, hiszen azt mondtam neki, hogy ha valamit nem értek, akkor megkeresem , és megkérdezem tőle. De most meg kész tények elé fogjuk állítani. Csak remélni tudom, hogy ez nem fog felborítani köztünk semmit sem.
Felemeltem a kezemet, majd bekopogtam az ajtaján. Türelmesen vártam míg engedélyt adott arra, hogy belépjek a szobába, majd megtettem.
- Üdvözöllek apám! - mondtam talán kicsit hivatalosan.
- Szeretnénk veled beszélni - ejtettem ezen három szót ki kicsit remegő hangon.

Veronica & Dániel /"Ma fille et le Seigneur"/

-Ez nem lehet igaz!- mordultam fel és az asztal megrázkódott az öklöm súlya alatt. A másik kezemben nyöszörgött a mobil, de még kitartott. Hallottam a vonal túloldalán Ré, emberi nevén Richard hangját, de nem figyeltem.
Ez nem lehet igaz..! És én pont most nem vagyok az országban..! Ez nem igaz!- dühöngtem. Utálom, ha tétlenül kell ülnöm, de a vámpírgyűlés miatt nem mehetek haza...
-Majd később beszélünk!- ezzel becsuktam a telefont. Szegény Richi most biztos kiakad, de tudta mit vállalt, mikor a "jobb kezem" lett. Magam elé húztam egy köteg papírt és elkezdtem tanulmányozni őket.
Aztán kopogtak.
-Igen?- mondtam kissé ingerültebben, mint akartam. A lányom dugta be a résen a fejét. Valahogy mindig tudja, mikor jön a legrosszabbkor. Persze nem ő tehet róla! Talán csak megérzi a rossz kedvem és félreértelmezi...
-Vénusz, ma darling!- néztem fel rá az íróasztal mögül.- Persze kedvesem. Gyere beljebb... Valami baj van?- éreztem meg a hangján a feszültséget.

A lakosztályból kiszűrődő hangok azt mutatják, hogy nem érkezünk a legjobbkor, de most már nem lehet visszakozni. Belépek Veronica mögött, és megjegyzem magamnak, hogy az apja másképp hívta. Ez a név is igencsak találó. Mi több, nekem kifejezetten tetszik.
Végigmérem az apját, s gondolom ő is ugyanezt teszi velem. Igyekszem nyugodtnak mutatkozni, de nem vagyok teljesen az. Ha Marcus most valami dühkitörést produkál, azt én elviselem, de nem szeretném, ha a haragja a lányára szállna.
- Jó napot, uram! - köszönök, de nem mondok most többet, Veronica tiszte, hogy bemutasson egymásnak minket, hiszen ő a közös ismerős.
Érzem rajta is, hogy feszült, tart az apjától, a hangja is remeg, de hát ezeken a dolgokon túl kell esni. Ki kell állnia magáért, és azokért a dolgokért, amiket szeret, vagy meg akar tenni. S kivel szemben kezdje el, ha nem az apjával, akinél leginkább meghallgatásra találhat?

Már a hangjából tudtam, hogy rosszkor jövünk, csak remélni merem, hogy nem olajat fogunk a tűzre önteni, hogy még jobban lángra kapjon.
Ahogy bentebb invitált beléptem az ajtón, majd Dani is mögöttem. Kutató tekintettel néztem rá, hogy mit szól ehhez a dologhoz.
- Nincs semmi baj, csak... csak szeretnék neked valakit bemutatni - mondtam kicsit akadozva. A nincs semmi bajt a fejemben folytattam, hogy remélem, hogy nincs.
- Apám ő itt Arató Dániel, a városban futottunk össze a délután folyamán, és azóta sokat beszélgettünk - a végére lesütöttem a szememet , mert lassan esteledik majd, és így egyértelmű, hogy azóta együtt töltöttük az időt.
- Emlékszel a múltkor azt mondtam, hogy ha valamit nem értek akkor megkérdezem tőled. De azt hiszem, hogy ami van azt nem igazán tudod nekem elmagyarázni, mert nekem kell rájönnöm, hogy mi is folyik bennem, és épp ezért jöttünk - félve néztem rá újra, és nem tudtam hogyan is folytathatnám.

Veronica & Dániel /"Ma fille et le Seigneur"/

Aggódva néztem a lányomra aki láthatóan zavarba volt valami miatt. Végig futtattam az agyamban az elmúlt időszakot és hogy vajon miről maradhattam le. Mostanában kezdett pozitív irányba fordulni a kapcsolatunk, így folyamatosan azon voltam, hogy ez így is maradjon. Mostanában már nem a halott nejemet láttam ahogy rá néztem, hanem az én gyönyörű lányom.
-Ugye tudod, hogy csak egy szavadba kerül és... Kit?- lepődtem meg. Elég sok mindenkit ismertem a kastélyban, így nem értettem mire fel ez a hivatalos hang.
És lám egy ismeretlen vámpír lépett be mögötte. Bár halványan rémlett az arca, de abban biztos voltam, hogy személyesen nem találkoztunk... eddig!
Egy hosszú pillanatig csak szúrós tekintettel néztem az idegent, majd felálltam és megindultam feléjük.
-Ravis de vous rencontrer!- biccentek neki, majd mikor elé érek régimódi kézfogással (alkar szorítással) köszöntöm. A férfi határozottnak és egyenesnek tűnik és a szeméből századokat látok tükröződni. De mit akar az én kislányomtól, akit nemrég még babakocsiba tologattam!?
-Daniel, Tyr vagyok...- mondtam először a vámpírnevem.- ...vagy más néven Marcus de Carte.- aztán ismét a lányomra néztem aki valami érzésekről beszélt, de én le se vettem a szemem a férfiről.
-Szóval... akkor én miben is állhatok a szolgálatotokra?- kérdeztem gyanakodva.

Nos, a régi bevett szokások, és szertartások mindig segítenek. A kézfogást elfogadom, és örömmel viszonzom. Nem is tudom, mitől tartottam, hiszen két testvér találkozik. A nyugalom eláraszt, de azért van egy kis lekiismeret furdalásom. Mért? Mert változást hozok az életébe, mert egy forgószél el fogja kapni a lányát, aki már nem lesz kislány többé. De ez a dolgok rendje, a gyerekek felnőnek, ha a sors elég kegyes hozzájuk.
- Örülök, hogy megismerhetlek. Daniel vagyok.
Én soha nem vettem fel semmilyen különleges vámpírnevet. Életem során sok identitást váltottam, de mindnek Daniel volt a keresztneve, így ez maradt rajtam. Amikor a pártfogóim elhoztak Erdélybe, ők így szólítottak, és ez megfelelt nekem. Viszont valamikor az 1700-as évek végén visszavonultam a vámpír közélettől, amikor Natasa meghalt, azóta nem sokat lehetett rólam hallani.
- Nos, Veronica már nagyrészt elmondta. Találkoztunk, beszélgettünk, és nem tagadom, a lányod elbűvölt. Szeretnék vele jobban megismerkedni, de elmondta, hogy mint apa szigorúan fogod, így nem akartam a hátad mögött tenni bármit is. - foglalom össze egyszerűen és érthetően, mi a helyzet. - Remélem, nincs ellenedre, hogy udvaroljak neki.
Na, akkor most meglátjuk, hogy kell-e Marcusnak szék, pohár víz, vagy bármi más, esetleg menekülőre kell-e fognom. Tudom, kicsit hirtelen jöhet ez, de hát ilyen az élet.

Láttam apámon a döbbenetet. Eleinte a jelek szerint nem gondolt semmi rosszra, de most biztosan fog. Türelmesen vártam, és álltam, amíg ők bemutatkoztak egymásnak. Apám bemutatkozott a másik nevén is, és ez már komolyságra utal, nem is kicsit nála azt hiszem. Nem szokta csak úgy másoknak elmondani. Remélem, hogy nem lesz semmi gond sem. Nem igazán szeretnék egy gyötrelmes hosszú éjszakát.
Nem tudtam mit mondani, de szerencsére Dani kiváltott, és ő szólalt meg. Azt hiszem jobb is, ha ő teszi fel a kérdését, sokkal illendőbb, és bátorságra fog vallani, legalább is az én szememben. Ott álltam mellettük és oda vissza cikázott a szemem köztük.
Ami után Dani kimondta, amit ki kellett és feltette a kérdését oda álltam mellé, és apámra néztem.
- szeretnék vele közelebbről is megismerkedni, és több időt tölteni , de csak ha megengeded - oda léptem apámhoz és megfogtam a kezét.
- Tudod, hogy bármivel fordulhatok hozzád, de az ami most bennem zajlik szerintem nem igazán megmagyarázható, még a nagyi sem tudna rá szavakat szerintem, pedig ő nő, és talán jobban is megértene, de azt hiszem ideje hogy egyedül tapasztaljak meg dolgokat - picit rámosolyogtam, és türelmesen vártam. Tudom, hogy nem egyszerű számára, hiszen csak most kapott vissza, és most lehet el is visznek tőle, vagy ki tudja mi lesz. Nem akarom őt elveszíteni egy ilyen dolog miatt, de Danielt sem szerettem volna.

Veronica & Dániel /"Ma fille et le Seigneur"/

Hát nem tagadom kissé ledöbbentem, bár... sejtettem, de akkor is..!
Arcom érzelem mentes maszkká keményedett, szemem szikrákat szórt, ajkaim összepréseltem.
Mély levegő... kifúj, beszív... ismételgettem magamban. Az én kicsi lányom, akivel csak most kezdtünk közel kerülni, erre máris el akarják rabolni tőlem..?
Mielőtt csúnyát mondok és főleg teszek, sarkon fordultam és az ablak elé álltam. A sötétedő tájat néztem és próbáltam összeszedni a gondolataim.
-Szóval...- kezdtem száraz hangon még mindig a külvilágot nézve.- Szeretne a lányomnak udvarolni?
Nem igazán tudtam mit mondjak. Még sosem voltam ilyen helyzetben, mármint az apa oldaláról nézve. Mit mondhatnék? Valahogy volt egy olyan sejtésem bármit is mondok ez csak egy udvariassági látogatás és a szavam nem sokat számít.
-Remélem nem veszi tolakodásnak, ha megkérdezem...- a vállam felett rávillantottam a tekintetem.- Mióta él már a földön? Mivel foglalkozik? Mikor volt utoljára párja?- figyelmesen vizsgáltam és minden rezdülését mérlegeltem.
A lányom megszeppenve állt és csak nézte a mi kis néma párbajunkat.
-Igazad van lányom, bármikor, bármivel kapcsolatban fordulhatsz hozzám, de kissé gyorsan érzem ezt a tempót...- ez nézőpont kérdése csak, nekem ez rohamlépteknek tűnt!
-Egy ártatlan ismerkedéshez nem kell az én engedélyem... de ha többről van szó...?- lógva hagytam a kérdést.

Nos, nem szólnak még győzelmi harsonák. Láttam Marcus szemében a feltörni készülő haragot, amit elég nehezen gyűrt le. Ha kitört volna, azt is megértem. De álltam a pillantását.
- Igen, a tempó elég gyors, beismerem. - feleltem először az utolsó, kissé vádló mondatra. - Én sem számítottam erre, amikor délelőtt odaköszöntem Veronicának.
Hogy van-e valami több mögötte? Erre most mit mondjak? Hogy majd felfaltuk egmyást a halban, de nem tettünk semmit? Kicsit talán megrázó lenne.
- Még korai lenne bármit is mondani erről. Egyikünk se biztos benne. De vonzódunk egymáshoz.
Talán ez így elég diszkrét és egyenes egyben.
De magamról is beszélnem kell. Mivel Veronica már majdnem mindent tud, amit az apja kérdezett, nincs oka, hogy bármit is elhallgassak. Nincs is mit.
- Nemsokára betöltöm a 470-et. Aki vámpírrá tett, már rég halott. Akit életpáromul fogadtam már kétszáz éve eltávozott mellőlem. Volt nemrég valaki, negyven éve, akit magamhoz emeltem volna, de ő sajnos még előtte meghalt. Jelenleg nincs senkim.
Egyszerű, száraz tények, semmit nem mondanak el az örömről, fájdalomról ami mögöttük van. Nem sugallják a boldog perceket, a kétségbeesést, a dühöt, a megkönnyebbülést. Nem árulnak el szinte semmit. De Marcus ugyanezt az utat járta be, vagy legalábbis hasonlót. Tudja amúgy is. Pontosan tudja azt is, hogy ha mi ketten egymásnak teremtettünk, és ő közénk áll, azzal lassú, kínos pusztulásra ítél vagy engem,v agy a lányát, s a másikat, aki megmarad, is a mély sötétségbe taszíthatja.
- A tempó eddig túl gyors volt, de nem szándékszom a továbbiakat is elsietni. Veronica túl fiatal és tapasztalatlan, időre van szüksége. És én megadom neki. Óvni fogom, és védeni, amíg velem van.
Az apja rám bízza legnagyobb kincsét. Nem tehetem meg, hogy bármi bajt hozzak a fejére.

Láttam, hogy nem rezdül az arca és ettől nem jó érzés fogott el. Féltem megint, főleg mikor megláttam a szemeit, és hogy az ajkát összepréselte. Mérges, és dühös. Megértem őt, és csak remélem, hogy nem fog kitörni.
Szerencsére hátat fordított nekünk, ettől kicsit fellélegeztem, de továbbra is néztem őt. Le sem tudtam venni róla a szememet. Csendesen figyeltem az előttem lezajló eseményeket, és hálát adtam azért, hogy ezeket a kérdéseket már én is feltettem Danielnek, és így nem okozhat nekem igazán meglepetést.
- Tudom, hogy az. Engem is meglepett a dolog – válaszoltam neki őszintén, és picit közelebb léptem hozzá.
- Nem tudom miről van szó, és ezért szeretném az engedélyedet kérni. Teljesen kusza a fejemben minden, egyik pillanatról a másikra, apró ártatlan érintéstől felkavarodott bennem minden. Nem tudom mit érzek, vagy több e mint egy barátság kezdete, én még … nem tudom milyen érzés az ...hogy ... – nem akartam kimondani, hogy még soha se voltam szerelmes, de szerintem ezt ő is tudja. Tudtam mit jelent számára mindez, hiszen éppen csak rátaláltunk egymásra lassacskán, és most lehet kicsit el kell válnunk egymástól.
Dani szépen válaszolt a kérdésekre, én pedig csak álltam tehetetlenül és nem tudom még mit tehetnék.

Veronica & Dániel /"Ma fille et le Seigneur"/

Legszívesebben kivágtam volna az ablakon a fickót, de hogy is tehetném... Milyen jogon?
A lányom a fejemhez vághatná, hogy most kezdek el apáskodni felette, mikor már -emberi mértékkel- nagykorú. Ez nem teljesen jogos, de persze neki nem kell mindent tudni..!
-Ugye!?- fújtam ki mérgesen a levegőt, majd visszafordultam feléjük. Tudtam én hogy gyors. Talán már illetlen helyekre is eljutott ennek a lányrablónak a keze!- fortyogtam magamban.
-Vonzódnak egymáshoz, hát persze...- morogtam. Próbáltam nem túl rapszodikusnak tűnni, de mit tudok a férfiról? Semmit! Lehet őrült, lehet csak az üzleti dolgaim miatt környékezi a lányom...- kezdtem egye sötétebben látni a dolgokat. Aztán rápillantottam Veronica-ra, aki félénken, de csillogó szemekkel néz a férfira.
Jaj... ez nem lehet!- esett le, hogy mi is folyik itt.
-"Nemsokára betöltöm a 470-et. Aki vámpírrá tett, már rég halott. Akit életpáromul fogadtam már kétszáz éve eltávozott mellőlem. Volt nemrég valaki, negyven éve, akit magamhoz emeltem volna, de ő sajnos még előtte meghalt. Jelenleg nincs senkim."- némán hallgatom végig a rövid önéletrajzot, de az egyszer biztos, hogy utána fogok nézni/nézetni.
-Így már más... kevésbé tűnik idegennek.- biccentettem.- És részvétem a veszteségek miatt!- mondtam némiképp együtt érzőbb hangon. Gondolom Ver mesélt valamicskét rólam, így tudhatja, hogy én is átéltem már egyet s mást.
-Hát, ezt ajánlom is!- mondtam, mikor biztosított arról, hogy védeni és óvni fogja a lányom. Veronica is próbált érvekkel hatni rám és értem és fel is fogom de mégis..!
-Rendben!- mondtam végül, miközben összefontam a karjaim a mellkasomon.- Találkozhattok, de...!- itt tartottam némi hatásszünetet.
-Azzal a kikötéssel, ha Veronica társalkodónője is ott lesz!- tudom, tudom régimódi vagyok, meg ciki is, de ebből nem engedek és ez az arcomra is van írva. A lányom egykori vámpírdajkája lojális hozzám, így biztos vagyok benne, hogy mindenről tudni fogok.- De, hogy ne tűnjek szőrösszívűnek... egy hét a minimum. Aztán leülünk együtt és ismét beszélünk. Rendben?

Marcus, vagyis Tyr nem repes a fejlemények miatt, és én továbbra sem hibáztatom. Én is gyanakodnék. Bárcsak ott tartanék, hogy legyen kire gyanakodnom! Lehet, ez sosem adatik meg. Nem tudom.
- Köszönöm! - biccentettem az engedélyre. - Nem fogok kettesben maradni vele.
Innentől már csak türelem kérdése. Ha szeretjük egymást, akkor nincs akadály. Ha meg csak múló fellángolás, akkor amúgy is végzetes hiba lenne bármit elkövetni. Hogy bennem motoszkál valami, az biztos. De Veronica még fiatal, és tényleg lehetnek ezek az első lépései az érzelmek útján, amik persze bizonytalanok.
Egy hét szoros őrizet. Ez semmiség. Egy vámpírnak, aki évszázadokban mér, ennyi meg se kottyan. S lesz miről beszélgetnünk, biztos vagyok, és az egy hét elrepül. Addigra mi is többet tudunk majd.
Rámosolygok Veronicára, és a kezemet nyújtom felé, és ha adja az övét, akkor gyengéden megcsókolom (mármint a kezét!). Remélem, az apját nem üti meg ettől a guta. De tudom, hogy izgul, s meg szeretném nyugtatni.
- Én most nem zavarok tovább. Holnap kereslek akkor. Majd kitalálok valami kellemes programot. - még rámosolyogok, aztán visszafordulok Tyr-hez. - Akkor legkésőbb egy hát múlva, de ha addig is bármi kérdéses, vagy kéréses van, állok szolgálatodra. További kellemes estét!
Még biccentek egyet, aztán elhagyom a lakosztályt. Marcusnak biztos lesz még egy-két kérdése a lányához, de erre már neki kell megfelelnie.

Láttam apámon, hogy már igen csak nehezen fogja vissza magát. És ezt azon is lehetett hallani, ahogy mondta a dolgokat. Ettől kicsit most elbátortalanodtam, és csak ott álltam, mint valami megszeppent kis lány, pedig nem vagyok az. Már idejét sem tudom mikor éreztem magamat így.
Aztán még is enyhülni látszott kicsit, de volt egy sejtésem, hogy még nincs vége a dolognak.
- Köszönöm – mondtam egészen halkan, amikor engedélyezte a dolgot, de aztán jött is a de, és a feltétel, amitől megfagyott bennem a vér is. Van egy sejtésem kire is gondolhat, de ha tényleg Adalenre, akkor Dani nem igen jöhet majd a közelembe, sőt nagyon hozzám se érhet.
Danire néztem, majd apámra, végül bólintottam, hogy rendben van a dolog.
- Rendben, és köszönöm neked – oda léptem, és az arcára egy puszit adtam. Egy hetet csak ki bírok Adalen kíséretében, még ha nehéz is lesz. Az biztos, hogy csak beszélgetni fogunk tudni, semmi mást sem.
Ahogy Dani is rábólintott már tudtam, hogy ez így is lesz. Tehát lőttek, annak ami ma volt, vagy lett volna.
Illedelmesen elköszönt tőlem, visszamosolyogtam, majd csak néztem utána. Valahogy már is hiányoltam, pedig csak most ment el, és tudva azt, hogy holnaptól esélyem sem lesz semmire sem, hát nem is tudom. Szívesen utána rohannék most, hogy legyen alkalmunk még együtt lenni kicsit, de ezzel meg tudom megszegné, amit az előbb ígért meg apámnak.
- Köszönöm tényleg, nagyon hálás vagyok neked ezért, és ígérem nem fogok csalódást okozni – odaléptem, hogy még egy puszit adjak neki, majd végül megöleltem őt.
- most hagylak dolgozni, látom sok dolgod van még. Ha este szeretnél, nyugodtan néz be hozzám –adtam újabb puszit neki, majd kiviharzottam a szobából.

Veronica & Dániel /"Ma fille et le Seigneur"/

Még mindig annyira bizarr volt, hogy az én kicsi lányom talán rátalált az életpárjára... Persze örültem is, hisz tudom mekkora boldogság az, de tudom mekkora fájdalom is tud lenni. Szerettem volna, ha a lányom boldog lesz, de nem akartam, hogy szenvedjen!
És ha ez a fickó fájdalmat okoz neki... hát azt nem köszöni meg amit tőlem kap!!!
-Csak figyeljen az illő viselkedésre és akkor nem lesz gond monsieur!- mondtam határozott hangon. Tudom, hogy egyiküknek sem tetszik a helyzet és már nem abban a korban élünk, amelyben én születtem, de azért némely hagyománynak megvoltak a maga előnyei. Minimum az, hogy a lányom társalkodónője lehet a szemem és a fülem.
-Bonne durée de vie, Daniel.(Jó lét, Daniel).- köszöntem el a vámpírtól, aki úriemberhez méltón elköszönt a lányomtól, majd eltűnt a folyosó sötét gyomrában.
Tudom, kissé nyers voltam a szerelmesekkel -már, ha nevezhetem őket annak-, de tényleg csak a lányom javát akarom..!
-Ugye tudod, hogy nem akarok neked rosszat?!- néztem a lányomra, miközben ő megölelt.
-Ha Adaleid mellett kibírjátok azt az egy hetet... zöld utat kaptok. De szeretném, ha nem hamarkodnál el semmit Darling!- adtam egy puszit a feje búbjára.
-Rendben menj csak... nekem tényleg van még dolgom. Rêve de belles choses!(Álmodj szépeket!)- mondtam gyengéden, majd kiléptem én is a folyosóra Veronica után és tekintetemmel követtem a szobájáig, majd visszatértem az íróasztalomhoz és kusza gondolatok kíséretében megpróbáltam az üzletre koncentrálni ismét...

-Vége!-