Alexey & Nádja

Gondolataimat hiába próbálnom a lehető legmesszebbre terelni, azonban egyáltalán nem voltam erre képes, hiszen újra és újra felötlött a fejemben a kérdés, hogy vajon mibe keveredett az én édes bátyusom, de igyekezetem kiverni mindenféle kérdést a fejemből, hiszen az itt jelenlévő nem valószínű, hogy bármelyikre is válaszol, Lev pedig... fogalmazzunk úgy, hogy minden bizonnyal most is a bajt keveri magának, így nem elérhető – most már biztos vagyok benne, hogy meg fogom fojtani előbb vagy utóbb, ráadásul ha rajtam múlik lassú halála lesz, de csak az után, miután így vagy úgy, de mindent kiszedek belőle, ismerem őt – bár ebben most elbizonytalanodtam –, de ettől függetlenül is tudom, hogy mik a gyengéi.
– Elhiheted, hogy én sem, igencsak meglepődtem, amikor fogtál és berángattál a bokorba – jelentem ki kissé megrovó hangon, bár... ez a hangsúly a kijelentéssel együtt minden bizonnyal inkább hatott valamilyen rossz viccnek, végtér is semelyik emberrabló sem jelenti be, hogy valakit el akar rabolni... Az aztán szép lenne! Na meg... Ezt különben sem igazán lehet emberrablásnak lenni, végtére is nem kötözték össze a kezem, lábam és a számat sem ragasztotta be semmivel –, amire még oka is lett volna.
– Mintha lenne esélyem trükközni – sóhajtok fel kissé nyúzottan, azonban nem hajolok el tőle, mert sajnos, mint ahogyan a legtöbb magamfajta buta libákat, valamilyen szinten engem is a rossz fiúk vonzanak inkább – hatalmas bánatomra és még több csalódásomra, mert sajnos már estem bele jó párszor hatalmas hibába, először a vagány, bevállalós stílus, aztán pedig vagy a helyes mosoly tett keresztbe vagy pedig a két szép szem – menjen a pokolba mind!
– Semmi, semmi, nem fontos, csak beszélek itt hülyeségeket – arcomra halvány mosolyt varázsolva az arcomra próbálom vele elhitetni a hazugságot, azonban ez soha nem tartozott az erősségeim közé, talán azért, mert utáltam hazudni és csak nagyon ritka esetekben tettem, akkor is olyan átlátszósággal, hogy már valósággal hihetőnek bizonyult, legalább is a legtöbb alkalommal eddig mindenképpen így volt...
Kihúzva az ágy alatt lévő dobozokat, kutatni kezdtem bennük remélve, hogy mihamarabb meglelem azt, amire szüksége van, ezek után pedig minden bizonnyal kiírom az életemből, és többet nem ütöm bele az orrom az ő dolgaiba, máséba sem, aki ilyen téren dolgozik – persze, tudom, hogy ez csak magamnak tett teljesen fölösleges ígéret, hiszen nem gyakorta tanulok a hibáimból, sokszor újra és újra elkövetem őket.
– Öhm... mennyire leszel dühös, ha most azt mondom, hogy nem találom? – kérdezem, szinte néma kétségbeeséssel a hangomban, ugyanis hamar úrrá lett rajtam a pánik, miután kétszer is átnéztem a dobozt, azonban nem volt sehol, ahol lennie kellett volna, márpedig a megjelenő számokat mindig egy helyre teszem, méghozzá ide... ahol most nincsen. – Meg vannak, csak éppen nem tudom, hogy pontosan hol is... – belököm a dobozt, majd az íróasztalt kezdem feltúrni.

Alexey & Nádja

Igazából kedvem lett volna felnevetni, amikor meghallom kimért hangját.Méghogy én legyek hálás? Akaratlanul is felhorkantok, így hangot adva nem tetszésemnek, azonban azt már nem tettem szóvá, hogy azért ő sem valószínű, hogy egy esetleges ejnye-bejnyével megússza a csúnya gonosz rendőrbácsiktól –, bár ki tudja, hogy hány beépített embere van ott, hogy így is védje a csinos kis popsiját, hiába böki a csőrömet ezzel a fölényes és lekezelő viselkedésével.
– Ha már itt tartunk... – kezdek bele, miközben felpillantok rá – honnan tudtad meg, hogy éppen a te szennyesedet akartam kiteregetni a nagyvilág elé? Amúgy pedig, fel is foghattad volna úgy, mintha csak egy irkász lennék, aki ezzel akarja emelni az újság kiadási példányszámát. Csak nem közel jártam velemihez? – Utolsó kérdésemet voltaképpen megint csak magamban akartam tartani, de csak kicsúszott, bár persze nem tartottam valószínűnek, hogy esetleg bármit is elárulna azzal kapcsolatban, végtére is... a) nem vagyok benne a kis bulijaiban, b) végtére is firkász vagyok, akinek ha úgy vesszük, semmi sem szent –, na nem mintha olcsó pletykamagazinnak dolgoznék, ami kiteregeti "bárki magánéletét".
– Úgy látom arról nem informáltak téged, hogy tanultam baseball-ozni, ergo nekem sem egészen utolsók a reflexeim ha arról van szó, a fejed pedig azért nagyobb egy labdánál és a váza sem olyan kicsi. – Hozzáhasonlóképpen én is megengedek magamnak egy mosolyt, voltaképpen, ha nagyon akarnám, tényleg leüthetném, illetve inkább megpróbálhatnám, azonban nem látom értelmét, hiszen jelen pillanatban nem igazán érzem magam veszélyben, lehet – nyilván – bölcsebb lenne, ha így tennék, de valahogy nem visz rá a lélek, ha kikötözve hurcolna végig a saját lakásomon, akkor pánikolnék vagy ha pisztolyt fogna a fejemhez. – Különben pedig, bárkit ki lehet cselezni, legyen akármilyen megbízható az embered. – Jegyzem meg csak úgy mellékesen.
Reakciójára csak megforgatom a szemeimet, most inkább úgy érzem magam, mintha egy gyerekhez beszélnék, nem pedig egy felnőtt érettnek mondható pasihoz.
Megpróbálok kicsit arrébb húzódni, ahogy az arcomba ordibál, szinte úgy érzem, hogy bereped a dobhártyám a hangjától, ha pedig lett volna kutyám, most nyilván akcióba lépett volna – nem, nem egy ilyen palota pincsi féle.
– Nem, nem tud, nem engedte volna, hogy ilyenekbe ássam magam – igyekszem valamilyen szinten higgadságot erőltetni az arcomra, de tényleg nem tudom, hogy vajon mi történhetett. – Nem, sehogy! Értsd már meg! És igen, halál biztos, hogy ide tettem, mert mindent itt tartok – szabad kezemmel a papírok felé mutattam, amik kiválóan mutatták, hogy minden cikkem, amit írtam itt van.
Kezemmel akaratlanul is megtámasztom magam a mellkasán, hogy ne kelljen még ennél is közelebbi fizikai kontextusba kerülni – mondhatni, így védtem meg magam tőle vagy legalább is így tartottam meg a még kényelmes távolságot.
– Csak nem arra gyanakodsz, hogy valaki elvihette? – Akaratlanul is valamilyen nyom után kezdek keresni, szinte minden ugyan úgy volt elhelyezve, ahogy hagytam, szinte...

Alexey & Nádja

Ha csak egy kicsit is őszinte akarnék lenni – nem mintha eddig nem lettem volna az, az pedig előfordul az emberrel, hogy mégis csak becsúszik egy-két aprócska füllentés bizonyos helyzetekben – mindennek ellenére szívesen töröltem volna le az arcáról azt a fajta elégedettséget, amit ugyan ő lehet, hogy nem vett észre –, persze, hogy nem, elvégre én vagyok jelen pillanatban megszorongatva nem pedig ő – legnagyobb bánatomra, azonban még is inkább úgy döntöttem, hogy jelen helyzetben az a legjobb, ha tétlen maradok és nem azon agyalok, hogy miként tudnék bepancsolni neki – az már megint csak más kérdés, hogy a fejemben már ezer meg ezer ehhez hasonló kép lejátszódott, szimplán csak azért, mert nem tetszett a viselkedése, noha olykor még talán jogos is volt, ezt azonban neki akkor sem lennék hajlandó bevallani, ha válogatott kínzó módszerekkel akarná kiszedni belőlem, bár abban sem lennék biztos, hogy ő végezné ezt a nemes feladatot, talán inkább az egyik embere, akikből jóval több van, mint ahogyan én azt gondoltam, ezzel pedig csak újra borsot tört az orrom alá.
Türelmesen, nem fészkelődve füleltem, hátha valamit kihallok a telefonbeszélgetésből, de ez nem így lett, egyáltalán nem hallottam semmit, néhány szócskát sikerült elcsípnem, azonban ezekből nem tudtam teljesen összerakni a képet, hogy miről lehet szó pontosan, de gondolom a papírokkal kapcsolatban... Igen. Meglettek.
Összehúzott szemekkel néztem rá.
– Ez gyors volt – morogtam az orrom alatt, egyáltalán nem tetszett, hogy ennyire hamar megtalálták a papírt – voltaképpen igazán kétségbe ejtett, hogy alig pár perce – na jó, kicsit több – szólt az embereinek, most pedig már el is kapták... Számomra is elég hamar világos lett, hogy valóban gyorsan dolgoznak... – De igen, igenis aggódom! Eddig úgy tudtam, hogy egész használható a biztonsági rendszer, de nem – fakadtam ki bosszankodva, ugyanis egyáltalán nem derített jó kedvre a tudat, hogy aki egy kicsit is profibb az kedvére mászkálhat a házamba. Akár ő is. Mielőtt ezt az ötletet feldobhatom neki, számba harapok, nem kellene csak úgy jártatnom a számat, mint holmi üresfejű buta liba... Pedig egyelőre nagyon is úgy éreztem magam, pedig kikérem magamnak, hogy az volnék.
– Micsoda? – Kérdeztem kicsit több éllel a hangomban, mint ahogyan azt szerettem volna, azonban – természetesen – mielőtt válaszolt volna a falnak tolt, majd halkan a fülembe suttogott. – Úgy tűnik lennének ötleteid, így gondolom a kérdés pusztán költői. – Legalább is az eddigieket leszűrve, minden bizonnyal az, végül is úgy lesz ahogy ő akarja –, amibe azért nekem is lesz némi beleszólásom. – De szívem szerint, miután elmentél, én elmennék lezuhanyozni, aztán pedig bedőlni az ágyba – egyik kezemmel az ágy felé mutattam, kérlelően néztem rá, szinte könyörögve, erre csak nem mondhat nemet. – Vagy ha, innál vodkát van a hűtőben. – Vetem fel az ötletet, szinte meg sem várva a válaszát surranok ki a kezei közül, majd a konyha felé veszem az irányt.