Vannak különös éjszakák, mikor az emberek csak árnyak, míg az árnyak talán emberek.
Welcome to Sherbrooke!
Welcome!
Lassan fél éve annak, hogy az erdélyi vámpírok és a rájuk vadászó defenzorok között kirobbant a háború. A veszteség nagyobb volt, mint bárki gondolta volna, és az egyetlen megoldás a menekvés maradt. Lucas, a vámpírok vezére, a túlélőket a kanadai birtokára menekítette, de a régi gondok helyébe újak léptek, a defenzorokon kívül már új ellenségek is vadásznak rájuk.
A legtöbb felhasználó (35 fő) Szer. Okt. 03, 2012 5:33 pm-kor volt itt.
ChitChat
Breaking News
• Figyelem! A karaktered kettő, max három tagból álló nevével regisztrálj! A helytelen névvel regisztráltakat azonnal töröljük.
• Mielőtt regisztrálnál, mindenképpen olvasd el a Korlátozások részt! Ezzel elkerülheted, hogy akár hetekig kelljen várakoznod karaktered elfogadására.
• Elfogadott avatarméret: 200x320 px. És mellőzzük az igénytelen képeket!
• Az oldalon több változás is történt, a Staff felállása is módosult, a Hírfal mindenki számára kötelező olvasmány!
• Mindenki vegye figyelembe, hogy az új szabályzat értelmében a reagoknak minimum 250 szóból kell állnia. Törekedjünk rá, hogy igényes munkák kerüljenek ki a kezeink alól! Ellenőrizni fogjuk a hozzászólásokat!
Legutóbbi témák
» Love Bites by Vendég Hétf. Jan. 05, 2015 11:29 pm
» Trouble Life by Vendég Hétf. Feb. 10, 2014 11:04 am
Sherbrooke egész területén erős havazás várható az elkövetkezendő egy hétre. A nappali középhőmérséklet pont megfelelő lesz egy kis sétára a téli hóesésben. Az éjszakák nem lesznek túl hidegek, de minusz fok alatt lesz a hőmérséklet. Helyenként esőzések és viharok zavarhatják meg a látogatók szabadidejét. Az idő enyhülni fog a következő héten, de addig zord körülmények uralják a város éghajlatát.
Figyelem! Az oldalon található képek, kódok és leírások mind a Vampires' Night tulajdonát képezik. A Staff kemény munkáját tükrözik, nem szeretnénk semmit máshol viszont látni, mert annak következményei lesznek!
A reptérről egyenesen a házamig taxiztam. A cég, akitől a zsét kapok elég csinos kecót adott nekem, itt aztán majd pezseghet az élet. Kiszálltam a kocsiból, kifizettem az utat és két bőrönddel elundultam a bejárat felé. Beléptem, és rögtön csináltam egy képet. Leraktam a gépet az ebédlő asztalra, majd felmentem az emeletre, lerakni a cuccaimat. Mindent összevetve, elégedett vagyok ezzel a házzal, bár nem tudom, meddig maradok, örökre biztos nem, addig meg jó ez. Elég nagy, de nem akkora, hogy eltévedjek a szobák labirintusában. Nem bánnám, ha egy kicsit sötétebb lenne az egész, de ez is megteszi. Elővettem egy térképet, amit még a reptéren vettem és kihajtogattam, miközben kivettem egy sört a hűtőből. Ah, szóval egy bejáró nőm is van, aki bevásárol nekem. A legjobbnak a legjobb jár, ez tagadhatatlan. Az órámra néztem. Még három óra van napnyugtáig, aztán irány valami buli. Ki kell ismernem a környéket. Eldöntöttem, hova menjek először aztán ledőltem kicsit pihenni, kapcsolgattam a TV-t.
Ahogy leszállt a gép, taxit fogtam és a lefirkantott helyre irányítottam. Amint megérkeztem kifizettem a furikázást, majd kivettem piros bőröndömet. Egy pár percig csak álltam a ház előtt, mert nem vitt rá a lélek, hogy bár egy lépést is tegyek feléje. És mi van, ha elzavar, vagy nem hisz nekem? Ezernyi megválaszolásra váró kérdés rohangált eszeveszetten az agyamban. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy bármi lesz, máris többet értem vele, mint eddig. Gondoltam, hogy Ezra nem tud a létezésemről, s féltem a reakciójától, de meg kellett tennem. Utána kellett jönnöm. Valakik üldöznek, és mivel ő is Vandervoort volt, fekete listára kerülhetett. Reméltem együtt többre megyünk! Félénken odalépdeltem hát a nem éppen szegényesnek mondható ház ajtajához. Bekopogtam, de senki sem nyitott ajtót. Akkor vettem észre a csengőt, s abban a szempillantásban ujjam rá is tapadt. Nem játszottam le előre a fejemben, hogy mit fogok mondani, ezért féltem attól, hogy nem tudom majd kinyögni, amiért idejöttem. A bőröndöt magam mellé állítottam, s idegesen tördelni kezdtem az ujjaimat. Soha nem izgultam ennyire. Nem szándékoztam sokáig itt maradni, már foglaltattam is egy szobát nem messze innen, egy hotelben. De reméltem legalább meghallgat, és azt is, hogy itthon van, mert eléggé hideg volt már itt kint. Minden gondolatom elszállt, amikor kinyílt az ajtó, s ikertestvérem kívácsian meredt rám. - Szia! - köszöntem nagyot nyelve. - Fédra Vandervoort vagyok!
Elnyomhatott az álom, mert amikor felébredtem valami telejós nyomta a rizsát a tévében a csakrákról. Ezt tuti, hogy én nem akartam nézni! Keresgéltem a táviránító után, amikor kopogást hallottam. Megráztam a fejem, és a félálomban úgy döntöttem, hogy csak behaluztam az egészet. Viszont fel kéne kelni, mert aztán nem kapok zsét és húzhatom vissza a belemet Amerikába. Ezt most úgy mondom, mintha valami rosszról lenne szó, pedig nem, csak... unalmas. Mindig ugyanazok a kaliberű emberek, bulik, helyek. Változásra van szükségem. Ekkor csöngettek és ezt már nem tudtam bemagyarázni magamnak, hogy csak képzeltem. Feltápászkodtam a fotelből, de a csöngés csak nem szűnt meg, így kikiabáltam: - Jövök már! Ki a franc kereshet ilyenkor?! Csak nem a bejárónő jön takarítani? Odaslattyogtam az ajtóhoz és kelletlenül kinyitottam. A várt nyanya helyett egy törékeny lány állt kint. A bemutatkozására csak elképedt arcot és az ajtót vágtam rá. Két pillanat kellett, hogy az agyam felfogja a hangzottakat. Ez Meg Ki A B.üdös Élet? Első gondolatom, hogy defenzor, és így akar ideférkőzni, vagy valami defenzor küldte ember. Egy másodpercig hallgatóztam, és meggyőződtem róla, hogy nem hallok semmilyen szívverést. Csak távolabbról, az talán az utca másik felén valaki. Szóval vámpír. Vagy csak vastag az ajtó. Újból kinyitottam az ajtót. - Khm, boccs. Gyere be!- invitálom be a még mindig tébláboló lányt az ajtóm elől. Lehet, hogy most a biztos halált hívtam meg, de valahogy nem tudok félni egy... lánytól. Becsukom utána az ajtót és a kanapék felé mutattam, ahol tudunk beszélni. Szembe ültem vele. - Szóval... micsoda?!- vártam a magyarázatát, hogy egszerűen csak így megjelenik itt, az én vezetéknevemet használva, és ráadásul még vámpír is! Ja és rögtön bőrönddel jött. Mi az, van valami rokonságom, amiről eddig nem tudtam, és most kiesz a vagyonomból, ami nem is az enyém? Ez érdekes kezdet.
Nem is tudom, mire számítottam! Persze, hogy becsapja előttem az ajtót. Én is ezt tettem volna ebben a helyzetben! Lehetnék akár pont az, aki üldöz minket! Csak annyi a külömbség, hogy én be tudom bizonyítani az ellenkezőjét. Ekkor újra kinyílt az ajtó, és beengedett. - Ne haragudj, hogy ilyen váratlanul betoppantam, de nem nagyon van hová mennem! - próbáltam magyarázkodni, de látszólag nem nagyon hitt nekem. A ház belülről fényűzőbb volt, mint kívülről. Félre állítottam a bőröndöt, majd elsétáltam oda ahová mutatott. Leültem az egyik kanapéra és kézitáskámból elővettem a nehéz bőrkötéses könyvet. - Ez Marlene Ada Vandervoort naplója! A nagyanyánké! Szerintem ismerted! - mondtam és kinyitottam a cetlivel bejegyzett oldalra. Kezemmel közelebb intettem a srácot, hogy láthassa nem a hasamból beszélek. Mikor mellém állt elkezdtem olvasni.
1952. augusztus 29.
Hajnalban fiam, Richard neje egy ikerpárnak adott életet St Luis-ban. 20 perc külömbséggel született meg Ezra Richard és Fédra Beverly Vandervoort. Mindnyájan tudjuk, hogy a jelenlegi állapot miatt, csupán egyikük felnevelése valósítható meg. Menyem, Eileen kérésére úgy döntöttünk, hogy egyiküket én nevelem fel, úgy, hogy ne tudjon róluk. Három hónap múlva tehát magamhoz veszem Fédrát, amíg Ezra a szülei mellett marad. Reméljük jól döntöttünk!
Felnéztem Ezrára, hogy lássam hogyan reagál az olvasottakra. - Én is nemrég tudtam meg, miután Ada nagyit meggyilkolták! - tettem hozzá színte suttogva. Féltem további felcetlizett oldalakat felolvasni. Nekem is kellett tíz év, amíg megemésztettem. - Tizenegy éve próbáltam a nyomodra bukkanni! De csak most sikerült...
Szóval beengedtem a vadidegen vámpírt, akit úgy tűnik lenyűgöz a házam. Halványan elmosolyodok. Tény, ami tény, egész jó kecót kaptam. Ezek után már kétségeim sincsenek afelől, hogy remek helyszín lesz ez egy kis bulizásnak. Már csak az ismerettségek kellenek. Nem fogom megnyugtatni, hogy semmi gond, mert igen is van, ha csak így betoppan és megpróbálja felfordítani az életemet. - Nagyanyánk?! - kérdezek vissza hitetlenkedve. Igaz, egyszer kétszer hallottam már ezt a nevet, ahogy a szüleim emlegetik, de sose találkoztam vele. Nem igazán érdekelt egy öreg "hölgy", aki a nagymamámnak nevezné magát, és mégis olyan fiatalnak néz ki, mint az anyám. Nem illett volna bele az akkori képembe, amit a világról alkottam. Próbáltam mindent kizárni a vámpíri létből, kizárólag a vért nem. Annélkül megszűnnék létezni. Figyeltem, ahogy olvas. Hitetlenkedésem kétkedésbe csapott át. - Ezt bárki írhatta!- mondom határozottan karba font kézzel. Nem vagyok én olyan mulya, hogy csak úgy bevegyek egy légből kapott sztorit, hogy ezzel kisegítsek egy bajbajutott vámpír lányzót. Talán ha az igazsággal jött volna ide... - Sajnálom. - közöltem egyszerűen arra, hogy meghalt a nagyanyja. Felálltam és a konyhához sétáltam, a hallottakon gondolkodva. Mégse rakhatok ki egy lányt csak úgy az utcára, főleg, hogy most halt meg valakije, és még - igen, bevallom, megfordult a fejemben- az is lehet, hogy igazat mond! - Kérsz valamit?- kérdeztem, miközben kinyitottam a hűtőt.- Kávét, teát, vért vagy valami erősebbet? Én az utolsónál maradtam. Előhúztam egy üveg jó kis ír whiskeyt és visszamentem hozzá, odaadva neki, amit kért. Furcsa, hogy pont akkor talál meg, amikor helyet változtatok, de talán pont ebben van a megoldás. Valahogy a repülőnél vagy a cégnél jobban kellett volna vigyáznom. - Figyelj,- kezdek bele.- van elég szobám, ha gondolod maradhatsz... Bár azt le kell szögeznünk, hogy nem igazán hiszem, hogy ikertestvérek lennénk...
Nem akart hinni nekem! Nem is vártam más reakciót. Én sem hittem először. Bár nekem könyebb volt, mert ismertem Adat és a kézírását is. - Igazad van! Bárki írhatta! De én emellett a nő mellett nőttem fel és ez biztosan az ő kézírása! - húztam végig az ujamat az elnyűtt sorokon. Aztán Ezra megkínált. - Vért! - mondtam, s másodpercek alatt kézbe is kaptam. - Köszönöm! - Már lefoglaltam egy szobát, egy hotelben. Arra is felkészültem, hogy lehet, nem engedsz be! Hidd el, hogy már ez is nagy lépés! - mondtam és vállat vonva kortyolgattam az íncsiklandó vért. - Ide figyelj! Mindketten 59 éve elünk itt, és eddig is jól megvoltunk az egymásról tudás nélkül is, de üldöznek! Ugye nem akarsz meghalni? - kérdeztem. - Én is simán főzőcskézhettem volna Párizsban, míg a világ, de a nyomodba eredtem! Mert tudtam, hogy bajban vagy! - magyaráztam majdnem kétségbeesetten. - Nem várom el, hogy elhidd nekem, hogy ikertestvérek vagyunk, de engedd meg, hogy a közeledben maradhassak. Lehet, hogy te nem, de én félek! A Vandervoortok veszélyben vannak! Tudtommal rajtunk kívül már senki sem maradt a vérvonalban! - sóhajtottam egyet.
1969. május 12.
Félek! De nem magamat féltem, hanem Fédrát! Most kaptam a hírt, hogy Richard és Eileen otthonát porrá égették. Tudom, hogy szándékos volt. bármit is állítanak az emberek! Benne égtek mindketten! Elvesztettem a fiamat és a menyemet. Szerencsére értesülést kaptam arról, hogy Ezra nem tartózkodott otthon akkor. Legalább az unokám megmenekült! Nem tudom hová ment, nem tudtam kideríteni. Remélem azok sem, akik ezt tették! Érzem, hogy ezzel még nincs vége! Minden Vandervoort halálát akarják!
Olvastam fel azt a részt, amiről tudtam, ismerős neki. Magam sem értettem, miért kínlódom még mindig azon, hogy higyjen nekem. - Mindenkit megöltek! Csak mi maradtunk! - mondtam és felálltam. - A naplót itt hagyom, nézz bele, ha akarsz! Csak arra kérlek vigyázz rá! Semmi többem nem maradt Ada-tól! Miután megölték... elmenekültem! - mondtam és az előszobába sétáltam a bőröndömhöz. Nem bírnék egy házban maradni egy olyannal, aki nem bízik bennem. Az is lehet, hogy ellenségnek tekint, és megöl. Na az aztán szép lenne! Egyel kevesebb gondjuk akadna azoknak, akik amúgy is ezen ütyködnek!
Odavittem neki egy pohár vért. De még mindig nem tudtam teljesen elhinni neki, amit bizonygatott. Egyszerűen túl abszurd az egész. Erről mégiscsak tudnom kellene, ha tényleg úgy történt, ahogy mondja. Ennyire nem lehettek jó titoktartók. Figyeltem, mit mond és egyre jobban kezdtem hinni, hisz miért mondaná mind ezt, ilyen meggyőződéssel?! Ugyanakkor... teljesen elképzelhetetlennek tartom az egész ötletet. Kezembe fogtam fejemet, ami kezdett sajogni. Az biztos, hogy ha nem is igaz a történet, remekül utánam kutatott. Nem vagyok olyan nagy szenzáció, nem értem, miért tenné ezt egy átkozott vámpír is!... - Oké, tegyül fel, hogy igazad van.- egyeztem bele.- Miért gondolod, hogy ha együtt vagyunk, akkor sokkal kisebb esély van rá, hogy a defenzorok megtaláljanak? - tettem fel az ésszerű kérdést. Egész életem második felében menekülnöm kellett, bújkálni, hamis nevekkel élni. Nem tudom, ez miért lenne egyszerűbb kettőnknek. - Persze, hogy nem akarok meghalni, de elég jól felkészítettek, hogy meg tudjam óvni magam...- mondom egyszerűen. Demonstrálás képpen egy hirtelen mozdulattal előkaptam a kést a cipőmből. Igen, ez az amerikai szokás, mi szerint a házban is cipőben mászkálunk, erősen rámragadt. Megint felolvasott egy részt, közben ujjaimmal a késen játszadoztam. Halványan elmosolyodtam az emléken, hogy "miért is nem tartózkodtam otthon". Szép gyerekkorom emlékei... Már amennyire szépnek lehet nevezni a szüleim halálát. Kisétált a szobából, de én még mindig egyhelyben ültem. A hallottakon gondolkodtam. Felrémlett anyu arca és önkéntelenül is összehasonlítottam Fédráéval. Felpattantam és a már ajtóban álló lány után szaladtam. - Ne menj el!- kértem. - Nekem ez így most sok egyszerre, kis idő kell, hogy feldolgozzam, de nem engedhetem meg, hogy szállodába menj!- mondtam határozpottan. Azt hiszem, anyu helyeselné a döntésemet. Apa véleményében már nem voltam ennyire biztos. - Van vagy öt hálószoba odafent, szóval nekem... hogy is mondjam?... Enyhén nagy ez a ház. - mosolyodtam el először teljesen. Ha tényleg a húgom, akkor semmiképp sem engedhetem el, ha meg nem az, akkor megdugom és így is úgy is jól járok...
Nem voltam biztos benne, de úgy vettem észre, kezd hinni nekem. Ennek nagyrészt örültem is. Jó tudni, hogy nem kell egyedül lennem. Elmosolyodtam, amikor előkapott a cipőjáből egy kést. - Nem biztos, hogy defenzorok üldöznek minket! Irányukba is kutakodtam, de nem volt olyan szerencsém, mint veled. Alkalom adtán modellkedem. Párizsban éppen az egyik fényképész cég keresett lányokat. Amikor jelentkeztem nagy ujjongással fogadtak. Mindenki azt kérdezte rokonod vagyok-e! Tőlük kaptam meg a címedet... - mondtam. És ekkor láttam elérkezettnek az időt, hogy elmenjek. Ezra nem jött utánam, ezért kinyitottam az ajtót. Éppen kiléptem volna, amikor ott termett és marasztalt. - Megértem! - bólintottam, majd beadtam a derekamat. - Rendben! De tényleg nem akarok zavarni! - mondtam és becsuktam magam mögött az ajtót. Felvezetett az emeletre és kinyitotta az egyik szoba ajtaját. Nagyon tetszett az egész ház, a kifinomultság és a modern stílus ötvözete volt. - Köszönöm! - mosolyogtam a bátyámra. Ő kiment és én egyedül maradtam. Legelső dolgom az volt, hogy letusoltam és átváltottam a ruhámat valami kényelmesebbre. A biztonság kedvéjért nem pakoltam ki a bőröndből. Lehet, ha végiggondolja a hallottakat és nem éppen úgy áll hozzá a dolgokhoz, ahogy elképzeltem, holnap kiteszi a szűrömet. Mindez kb 15 percig tartott. Lassan ballagtam lefelé, Ezrát keresve. Persze nem halasztottam el a lakás feltérképezését sem. Úgy terveztem, ha a bátyus is benne van, készítek egy finom vacsorát. Az efféle kiengesztelés eddig minden pasinál bejött. Gondolatban már el is terveztem mit készítsek. Boldogsággal töltött el, hogy végre akadt kiről gondoskodnom. - Ezra! - kiáltottam el magam, mivel sehol sem találtam. A srác másodpercek alatt a hátam mögött termett. Megfordultam és a szemébe néztem. - Hálám jeléül endedd meg, hogy vacsorát készítsek! - édes mosolyom kérlelő is volt egyben. - Ne izgulj, a világ legjobb séfjeinek kezei közt tanultam!
Nem kellett sokáig győzködni, könnyen itt maradt. Elvégre ezzel a szándékkal is jött... - A szüleimet, bocs, a szüleinket defenzorok ölték meg. Ebben biztos vagyok. Nem akartam megmondani, honnan is, mert Arthurnak az említése máris rossz érzetet keltett bennem. Talán őt is elkapták. De miért nem bírnak leszállni rólunk?! Nem is bántottam őket, amíg ők minket nem. Vagy az egész erről szól? A végtelenségig visszamenő családi perpatvarról, mint a Rómeó és Júliában? Kész vicc az egész. Nem értem, hogy felnőtt emberek, hogy lehetnek ilyen bolondok, hogy csak úgy gyilkolgatnak... Mintha én lennék az erény példaképe, úgy mondom ezt, de én is ugyanolyan rossz vagyok, mint ezek... Jól esett a párizsi visszhang a munkámról, úgy látszik nem hiába gürizek ennyit. - Gyere, megmutatom a szobádat! Elindultam az emeletre, ő meg követett. Az egyik, én szobámmal szomszédos, ajtónál megálltam és kinyitottam neki.- Remélem, ez jó lesz! Magára hagytam, és a saját szobámba vonultam. Visszanyomtam a kést a helyére és eldőltem az ágyon, kezeimet a fejem alá rakva, a gondolataimba merülve. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy miért nem voltak a szüleim olyan kedvesek beavatni ebbe az.. ügybe. Felpattantam és az egyik komódhoz mentem, kutakodva benne, apa végrendeletét keresve. Noha sokat utaztam is, ezt mindig magammal cipeltem. Részben, hogy velem legyen valami, amit ő írt, részben, mert egyes részeket a mai napig nem sikerült megfejtenem. Egy idő után félre raktam és nem foglalkoztam vele, de most mégis, mintha valami rémlene, ami nem hagy nyugodni. Á, meg is van!
"..továbbá fiamra, Ezra Richard Vandervoortra hagyom a zsebkésemet, amit csak a mi ügyünk védelmében használhat, megvédve azokat, akik nem szolgáltak rá az ellenkezőjére, így a családját és a barátait, akik..."
Vajon ezzel azt akarta kifejezni, hogy a család sokkal nagyobb, mint amennyire én tudtam? Vagy csak félt, hogy ő előbb hal meg, mint anya. Egyik gondolat se volt túl megnyugtató. Meghallottam Fédra kiáltását lentről. Gondosan visszahelyeztem az iratot a helyére és leszáguldottam hozzá. - Rendben.- bólintottam. - Csak siess, mert nemsokára dolgoznom kell menni...- néztem a falon lévő nagy órára, ami fél 10et mutatott. - A konyhához nem nyúltam, mióta megjöttem, úgyhogy azt ezennel díszes keretek között átnyújtom, a te jogod részét képezve. - vigyorodtam el, nem tagadva, hogy mit sem konyítok az egészhez. Általában rendelek egy pizzát és le van tudva a vacsora. Ellenben remekül keverek koktélokat! Az is valami. Leültem a konyhapulthoz és figyeltem, ahogy ténykedik. Árulkodó jelekre vadásztam, amik összeköthetik anyával, mert őt is sokat láttam a konyhában sertepertélni.
Én azon a véleményen voltam, hogy nem defenzorok állhatnak a gyilkosságok mögött, de nem szálltam vitába vele. Még csak az kellett volna. Akármi is üldöz minket, a halálunkra vágyik, és ez esetben tök mindegy, hogy milyen fajba tartozik. - Nekem is munkát kéne találnom! Nem szertek a máson élősködni! - mondtam és a konyhába libbentem. A konyha észrevehetően érintetlen volt, mire elnevettem magamat. Sejtettem, hogy így lesz! - Köszönöm! Hidd el, nem fogod megbánni! - nevettem és bekukkantottam a szekrényekbe, hogy lássam milyen műszerei vannak. Olyat is találtam, hogy elképedtem. Biztos voltam benne, hogy még a felének sem tudja a nevét, nem hogy a létezését. A hűtő feltérképezése következett. Jó sok mindennel volt megtömve. - Azt hinné az ember, hogy női kéz is van a dologban! - mondtam és kivettem az alapanyagokat. Ezrára mosolyogtam, aki a bárpult mellé telepedett és engem figyelt. Elővettem egy lapitót, gyorsan tésztamasszát készítettem és kinyújtottam. - Remélem szereted az olasz konyhát! - szóltam oda Ezrának, miközben ketté vágtam a kilapított masszát és darálthússal megtöltött batyut készítettem belőle. Mindig is szerettem a gasztronómia által kínált kreativitás kiélését, s ezúttal is éltem vele. Szív alakúra formáztam a két batyut, majd pálmaolajban megsütöttem őket. - Mesélj valamit a munkádról! Azt tudom, hogy fényképész vagy, és hogy jó vagy a szakmádban! - kértem, hogy ne legyen ennyire nagy a csend. Próbáltam elérni, hogy megnyíljon nekem, mert ha már itt vagyok, szeretném megismerni! 59 év alatt jó sok minden történhetett, emiről én talán sosem fogok tudomást szerezni. A hűtőből előkotorásztam még vért is. Vámpíros vacsorát készítek neki. A vért összekevertem még egy kis hússal, majd újabb néhány hozzávalóval elértem, hogy szósszá álljon össze. Gyakorlatilag már készen voltam, amikor a közepére helyeztem a szívecske batyut, de nem voltam megelégedve vele. Közben hallgattam amit Ezra mond. - Oregano! - kiáltottam fel, amikor rájöttem a megoldásra. - Oregano kell nekem! - nyúltam az említett növény felé. - Bocs, nagyon belejöttem! - mosolyogtam szégyenlősen Ezrára. Rászórtam a fűszernövényt a művemre és az egyik tálat Ezra elé tettem a pultra, egy kés, meg egy villa kíséretében. - Bon appetit! - mondtam és leültem a srác mellé. Magamhoz vettem a másik tálat és enni kezdtem. Igazán finomra sikerült. Ezúttal is meg voltam elégedve magammal, s reméltem a bátyámnak is ízlik.
- Ha gondolod, te is nézz szét a városban este, hátha akad valami!- ajánlottam. Ez korrektnek tűnik. Kételyeim egyre inkább kezdtek szerteoszlani, ahogy figyeltem az ügyködését. Csak egy ártatlan kislányt láttam benne, nem valami vérengző fenevadat, aki az életemre tör. Bár mondjuk, van egy pár nő, akikről elöször nem is gondolnám, mekkora sárkány rejtőzik benne. Először mindent átvizsgált, és meggyanusított, hogy ezt nem én szereztem be mind. - Jól van!- emeltem fel a kezeimet.- Van egy bejárónőm, bár még nem találkoztam vele...- vigyorogtam. Olasz kaja? Még is csak pizza lesz, tudtam én! Bár akkor feleslegesen strapálja magát, van egy hosszú listám éttermekről a közelben. Rendelni meg tényleg még könnyebb. Bár ennyire frissen sültet ritkán eszik az ember, azért becsülöm érte. - Szeretem, bár az olasz lányokkal több a tapasztalatom.- vigyorogtam rá. Ha már a testvérem, nem árt tudnia, hogy nem mindig leszünk csak kettesben ebben a házban. Reményeim szerint jó pár női kacsót melengethet az ágyacskám. Amikor nem úgy alakultak a pizzák, mint ahogy azt vártam, csak kérdőn figyeltem, mit is csinál akkor. Még jó, hogy látom, mit tesz bele, mert a végén még megmérgez! Bár kétlem, hogy a drága kedves bejáró néni mérgeket hozott volna, de ki tudja?! Sose bízz egy nőben, akinek kés van a kezében! Akkor se, ha az vajazó kés! - Hát mit is mondhatnék...- vontam meg a vállam. - Nagyjából ezzel mindent elmondtál. Szeretem csinálni, sok új kapcsolatot hoz. - mosolyogtam hamiskásan. Most nem fogom neki ecsetelni, hány nő terpesztette szét nekem a lábait, hogy készüljön róluk egy kis portfólió... Érdeklődve néztem, hogy még vért is rak a kajába. Na jó, visszavonom előző feltételezéseimet, ilyet tényleg nem adnak az éttermekben! Lerakta elém az egyik tálat, és nekiláttunk. - Ez nagyon jól néz ki!- dícsértem- Hmmm..és még finom is!- mondtam az első falat után. Evés közben nem is hallatszott semmi, csak a halk rágásunk és nyelésünk. Miután befejeztük, megtöröltem a számat és megfogtam a két üres tányért. Elvittem őket a mosogatógéphez, hogy lássa, azért valamennyit én is konyítok a házimunkához. - Köszönöm, ez igazán jó volt!- majd a nyakamba akasztottam a fényképező gépemet, ami eddig a konyhaasztal közepén pihent. Már kezdett is hiányozni a csöppségem. - Szóval- fordultam Fédra felé.-, jössz akkor?
- Talán találok egy vendéglőt, vagy szállodát ahová felvesznek! - vontam vállat. Nem akarok senkit kitúrni a helyéről, de nem hinném, hogy csak a festményeimből megélhetnék. - Raviolinak hívják! - mondtam a művemre célozva, amikor kifelyezte tetszését. Örültem, hogy ízlett neki. Kezdtem egyre inkább megnyugodni, mivel látszott, hogy ha nem is hisz nekem, legalább nem próbál eltüntetni az életéből... egyelőre. - Ha húzamosabb ideig itt leszek, nem lesz szükséged bejárónőre! - mondtam és figyeltem, ahogyan beteszi a mosogatógéppe az üres tányérainkat. Összeszedtem a főzéstől bepiszkolt dolgokat is és betettem a tányérok mellé, ami pedig nem fért be, azt kézzel gyorsan elmostam. Ezra felkapta a fényképezőgépét és felém fordult. - Hát... - mondtam elgondolkodva. Ami azt illeti eléggé fáradt voltam, de nem akartam egyedül maradni. Az utóbbi 20 évben magányosan éltem a világ külömböző tájain, de most, hogy rátaláltam a bátyámra, megpróbálok minél több időt tölteni megyek. - Igen, megyek! - mosolyodtam el. Az előszobába mentem Ezra után és felvettem a piros vászonkabátomat, és feltettem a barett sapkámat is. - Mehetünk is! - mondtam felkapva a kézi táskámat. - Mág nem jártam itt! Ugye vannak művészellátók? Semmit festéshez való cuccot nem hoztam magammal! Még az eddigi műveimet sem... - mondtam és sétáltam Ezra mellett tovább. - Mesélj valamit a szüleinkről! Én sosem találkozhattam velük. Ada mindig azt mondta, hogy születésem után pár hónappal meghaltak egy balesetben. Ha kérdeztem felőlük, mindig leszídott és minden dolgot eltüntetett, ami hozzájuk kapcsolódott! - magyaráztam. - Még egy fényképet sem láttam róluk! Ők az egyik fekete juk az életemben. - mondtam. Boldogan vizslattam a kivilágított várost. Igazán szépnek találtam!
Szóval ravioli, ezt is megtanultam. Minden nap egyre többet és többet, bár inkább fókuszálnám a tudásom a harcművészetekre, mint a gasztronómiára, azzal talán többre mennék. - Dehogynem kell az a bejárómő!- állítottam le.- Ha a húgom vagy, nem engedem, hogy olyan felesleges dolgokkal üsd el az időd, mint a takarítás! Egy vámpírhoz nem is illik, erre tökéletesen megfelelnek az emberek, mi többre hivatottunk, és több időnk is van bevégezni azt, ez tagadhatatlan, de ezt az időt mi valahogy mintha jobban töltenénk ki. Legalábbis én... Felkaptam a bőrdzsekimet és bezártam Fédre után az ajtót. Ha a defenzorok be akarnak törni, úgy is betudnak, de ettől én még nem könnyítem meg a dolgukat. Legalább az ajtó álljon a mi oldalunkon! - Sajnálom, fogalmam sincs.- mondtam az igazságot.- Egyrész nem régóta vagyok itt, másrész, ez az a kérdés, ami igazából egyáltalán nem foglalkoztatott idáig.- vigyorogtam. Már csak a fényképeimet se kell előhívnom, mert a legtöbb megrendelésemet online kell elküldenem, főleg honlapoknak. - Szóval akkor te ilyen művész-féle vagy?- csípkelődtem, mintha tényleg testvérek lennénk. Bár nemtudom, idáig sose volt testvérem! A szüleinkről kérdezett. Ez az a téma, amiről nem szívesen beszélek senkinek. Mégis, neki megvan a joga hozzá, hogy tudjon róluk mindent, még ha ehhez fel is kell idéznem a fájó emléküket. - Hát...- kezdtem bele.- Anyu nagyon szép nő volt! Apu pedig határozott, igazi vezető egyéniség. De már tizenéves voltam, amikor meghaltak. - néztem a lányra, fixírozva őt, hogy csak most találja-e ki, amiket mond. Nem úgy tűnik. Valószínűleg őt is beetették, mint engem, azzal, hogy nem is mondtak semmit. Mérges lettem. De vajon lehetek haragos olyanokra, akik már meghaltak?! - Otthon van egy kép róluk, majd megmutatom!- mondtam kedvesen. Egy elágazáshoz értünk, ahol az egyik út a város belsejébe vezetett, a másik pedig az egyik szórakozóhelyre, ahova mennem kéne fotózni. - Nézz körül a városban, hátha találsz olyan izét, ami kell, én elmegyek dolgozni, aztán majd otthon találkozunk! Kulcs a lábtörlő alatt!- kacsintottam rá. Elindultam a klubb felé, majd visszafordultam és intettem a lánynak.
Nem tartottam a takarítást felesleges dolognak, de ráhagytam. Engem mindig megnyugtatott, ha egy kicsit magányosan porplgathattam a ház értékeit nézegetve. Még akkor is, ha vámpír vagyok. Nem tartom az embereket kevesebbre a saját fajomnál, mint ahogyan egyesek teszik. Úgy alakult, hogy művészelltót is kutatnom kellett. Éreztem, hogy Ezra nem szokott ilyen helyekre járni, de azért megkérdeztem. - Rendben, majd utánanézek! - mosolyogtam. - Igen, van néhány festményem, grafikám, ilyesmik! Aztán mesélni kezdett. Nem mondott túl sokat. Fájt neki az emlék, bármennyire is régen volt már. Nem akartam, hogy szenvedjen miattam, de tudnom kellett valamit a családomról, ahová tartoznom kellett volna, és nem titokban. - Köszönöm! Nagyon sokat segítesz! - mondtam, s küszködtem a könnyeimmel. Nem szerettem mások előtt sírni. Hálát adtam az Istennek, amikor egy útkereszteződéshez értünk. Mindketten tudtuk, hogy két felé kell válnunk. - Rendben! Viszlát otthon! - bólintottam és néztem, ahogyan távolodik. Hü/yén éreztem magamat, amiért úgy tűnt elveszíthetem azzal, hogy eltünik a szemem elől. Ezra mintha megérezte volna, hogy még mindig őt nézem visszafordult és intett nekem. Félénken intettem vissza és hátat fordítva neki indultam el, amíg még képes voltam rá. Mély lélegzetekkel visszafolytott könnyeim egy apró töredékét szabadjára engedtem. Egyedül sétáltam az úton, s mire a forgalmasabb részhez értem, arcomon újra a megszokott, vidám álca uralkodott. Megprobáltam úgy élvezni az új "otthonom" varázsát, hogy tudtam, többé nem kell egyedül lennem.
Miközben kifelé sétálok a raktárból, azon tűnődöm, hogy mennyire morális volt így elintézni ezt az egészet. Igaz, fiatalabb koromban még gyengébb is volt a képességem, de semmi bűntudat nélkül használtam, gátlástalanul kihasználva másokat. Főleg lányokat és tanárokat... Akkor most nem értem, mit keres itt bennem a bűntudat enyhe verziója, amikor ezek ráadásul még bűnözők is. Az a gondolat ette be magát a fejembe, hogy esetleg kezdek felnőni... Így 59 év után lassan ideje is lenne, de még annyira nem akarok! Nehéz elengedni a gyerekkort, az fix. Csak hát kérdéses, nem vesztettem-e el az összes gyermekiességemet, amikor megölték a szüleimet? Gondolataimból a Brigitte-hez való visszaérés vet véget. Erősködnöm se kell, ő se akarja megvárni a zsarukat. Színtiszta nyert ügy. - Akkor ezt eldöntöttük!- biztatom egy mosollyal, hogy helyesen döntött. Én biztos nem mernék csak úgy beállítani a saját házamba, ha egy nő lennék, és ismerném magam, de a lány már bizonyított odabent, nem kell félteni. Kérdése mondhatni váratlanul ér, nem készültem semmi magyarázattal, úgyhogy gyorsan ki kell találnom valamit. Végül is a nem a teljes igazság, de nem is akkora hazugság mellett döntöm. - Nyugi, nem jön utánunk, elintéztem. - aztán rájövök, hogy ez így egy csöppet félelmetesen hangozhat, úgyhogy hozzáteszem.- Jobb belátásra bírtam arról, hogy jobban teszi, ha hallgat. Szóval az egészet olyan fénybe állítottam, mintha megfenyegettem volna. Nos, ez sem tesz bátor hőssé, de jobb a semminél, vagy az igazságnál. A sziréna erősödik, úgyhoy jobb lenne sietősebbre venni a tempót. Beülök újra az anyósülésre és már indul is a kocsi. - Külváros felé.- adom meg a helyes irányt, és miután kicsit is ismerős környékre érünk, máris mutatom, hol forduljon be, merre menjen. - Megérkeztünk!- jelentem ki, ahogy a fehér ház elé gördülünk. Szerencsére elég távol van a raktár negyedtől, ide már biztos nem ér el se a maffia keze, de a rendőrségé. Nem mintha egyiktől is félni kéne... Kiszállunk, és kinyitom neki a bejárati ajtót, megvárom, hogy bemenjen, majd bezárom magunk mögött a bejáratot. Üdvözlet az oroszlán barlangjában! Vagy ha jobban tetszik, innen már nincs menekvés... A konyha felé veszem az irányt, de közben visszaszólok neki. - Helyezd csak kényelembe magad!- és azért lesem, hogy tetszik neki a hely. - A cégtől kaptam, akiknek party fotókat kell online eljuttatnom.- magyarázom. Felteszem a vizet forralni, és kis keresgélés után megtalálom az instant kávét az egyik felső polcon. Vajon a bejárónő, vagy Fédra rakta oda? A húgomról eszembe jut, hogy nincs itt, ami fura, de gondolom biztos valahol a városban vásárolgat, vagy ki tudja, mit csinál... - Remélem nem baj, de csak ilyen van.- emelem fel az instant porral teli üveget.
Egyszer jobbra, aztán balra, aztán megint jobbra. Most csak egyenesen. Folyamatosan követem az utazásait, hogy merre találjuk meg a lakását, és megnyugtat a dolog, hogy végül mondhatni a lehető legmesszebb kerülünk a raktárépületektől, meg a mindenre elszánt orosz fegyveresektől. A szirénák hangja rég elhalkult már, és nekem csak egyetlen mondat visszhangzik minduntalan a fejemben: "Jobb belátásra bírtam arról, hogy jobban teszi, ha hallgat." Akarom én azt tudni, hogy bírta jobb belátásra? Minden bizonnyal megfenyegette. Csak kérdés, hogy mivel. Odabent sem tűnt egy ijedt nyuszinak, ahogy leszerelte az első fickót, majd a fegyverüket is elvette. Biztos volt már hasonló veszélyes helyzetekben. Ahogy én is. Gondolom fényképészként is bele lehet keveredni ilyesmibe, ahogy ez most is történt vele, de az is lehet, hogy teljesen másról van szó. Hmm... mindenkinek megvannak a maga kis titkai. - Te itt laksz? - Nagyot nézek, ahogy bekanyarodok a felhajtójára. Csinos "kis" ház, annyi szent. - Köszi - eresztek meg Ezra felé egy apró mosolyt, amikor azt mondja, helyezzem csak magam kényelembe. A kabátomat le is veszem, és a fogasra akasztom, de miközben ő feltehetőleg a konyha felé veszi az irányt, én egyelőre nem szándékozom leülni. Lassan körbe sétálom a nappalit kisebb-nagyobb emlékek, személyes jellegű tárgyak után bámészkodva, remélve, hogy így kicsit jobban megismerhetem ezt a férfit. Hisz mi lenne árulkodóbb egy családi fotónál, egy bekeretezett, falra akasztott diplománál, vagy mondjuk valami faragott mini szobornál, amit akár a nagyapja csinálhatott. A könyvekről, melyek az érdeklődését megmutathatják, már nem is beszélve. De nem sok ilyesmit találok. Gondolom mert nem rég költözött ide. Talán ha eljönnék pár hét múlva... - Menő cég lehet, ha ilyen lakást tudtak neked biztosítani - jegyzem meg lassan körbeérve. Végül mégis csak helyet foglalok, és közben még csak meg sem fordul a fejemben, hogy veszélyben lehetek itt, vagy hogy nem kellett volna feljönnöm Ezra lakására. Először is: tulajdonképpen az imént megmentette az életemet. Az a ribi akár simán le is lőhetett volna, ha ő nem lép közbe. Aztán... azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy most igazából kollégák vagyunk, legalábbis valamiféle munkakapcsolat van köztünk, és ha megbíztam benne annyira, hogy munkát ajánlottam neki, aztán egy kocsiban furikáztam vele a veszélyes külvárosban, ez itt már csak természetes. Egyébként meg ne felejtsük el, hogy defenzor vagyok. Lehet, hogy nem az egyik legtapasztaltabb, de ha nagyon muszáj, meg tudom védeni magam. - Nekem az is tökéletes lesz. Nem válogatok - nyugtatom meg egy újabb mosollyal. - Egyébként... egyedül élsz itt? - kérdezem meg. Gondolom igen, hiszen nem sok ismerőse lehet itt, ha csak most érkezett. De sosem tudhatom. - Hogy van a sebed? Akarod, hogy bekötözzem? Tanultam elsősegélyt, segíthetek, ha szeretnéd - ajánlom, mert korábban rendesen átvérzett az inge, és nem hiszem, hogy egyedül rendesen el tudná látni.
A kocsiban az utasításaimon kívül néma csönd van, és szinte hallom az agykerekeinek a kattogását. Biztos, hogy azt találgatja, hogy hogy intéztem el őket bent... Addig nyugodt vagyok, amíg rá nem kérdez, de jó lenne kitalálni valami sztorit tényleg. Rögtönzés lesz ebből is... csak a rendőr ismerőse ne hívja fel! Bár ha defenzor, úgy is levágja a szitut és ez estben valószínűleg nem említi a lánynak. Jobb lesz vigyázni, mindenesetre. Ennyit arról, hogy nem kell félni a rendőröktől... Mosolygok az arckifejezésén, amit a ház látványára vág. - Nem, hanem ott abban a budiban!- mutattam a 10méterrel arrébb lévő toitoi-ra, viccesen. - De valahogy én is így reagáltam először, amikor megláttam. - ami nem is volt olyan rég, ami azt illeti. Nem is tudom, meddig maradok, úgyhogy egyenlőre még a kipakolást hanyagoltam. Illetve, amit hoztam, azzal meg vagyok, de a két bőrönd bepakolásánál nem a kényelem játszott elsősorban szerepet. Ha viszont minden klappol itt, akkor egy hónap múlva átszállítatok pár bútort, dekorációt. Csak olyan minimális mennyiséget, amennyim tényleg van. A legtöbb emékem elégett a tűzben, ahol a szüleim meghaltak. - Hát igazából az egész világot behálózza a rendszerük, a szórakoztató ipar színe-java kötődik valamilyen szinten hozzájuk, úgyhogy igen, elég menő.- élek a szavaival, egy rövid mosollyal toldva meg a mondandómat. Két bögrét rakok elé, beléjük szórom a port, meg a forralt vizet. Előveszek egy doboz tejet és cukrot, na meg kiskanalakat, ha akar, majd ő rak magának bele az ízlése szerint. Én csak egy kis tejet öntök hozzá. - Nem, a húgommal.- mondom egyszerűen. Nincs sok mindent mesélni róla...- Egyszerűen csak beállított és nagyjából közölte, hogy itt fog lakni.- na jó, most már tényleg nincs. Nem részletezem, hogy még most sem vagyok száz százalékig biztos a történetében. Főleg nem azt, hogy ő is vámpír és egészen múlt hétig nem is tudtam a létezéséről... Megkeverem a kávét és fölemelem koccintásra. - A jövőbeli cikk sikerességére! Kérdésére önkéntelenül is a karomra nézek. Valószínűleg már csak egy rózsaszín csík virít rajta, vagy még az sem. Nem lenne tanácsos megmutatni neki, úgyhogy csak megrázom a fejem. - Jól van, csak egy karcolás volt.- remélem a férfias önfejűségemnek tudja be, és nem kezdi el erőltetni. - De köszi. Talán ha átcserélném, és nem látszódna rajta ez a vérfolt, sokkal nyugodtabb lenne, már csak a látványtól is. Meg aztán, fent van a laptop is, ha képeket akarunk nézegetni, arra az a legmegfelelőbb. - Egy pillanat és jövök!- mondom, és felmegyek az emeletre, magára hagyva Brigittet a kávéjával. Kihámozom magamat a ruhából és megszemlélem a sebet. Ahogy sejtettem, rózsaszín csík. Nyomok rá egy ragtapaszt és belebújok egy másik, fekete ingbe. Felmarkolom a gépet és már megyek is lefelé, a lépcsőn. - Hogy ízlik?- kérdezem csibészes mosollyal a kávéra célozva. Szerintem bűnrossz, bár én alapból nem igazán vagyok az a nagy koffein függő, engem a vér jobban feldob. Lerakom a laptopot a nappaliban lévő dohányzóasztalra, felnyitom és bekapcsolom.
Megeresztek egy apró vigyort a budis poénkodására, de inkább nem kommentálom. Helyette a ház méreteiben és szépségében gyönyörködöm. Nem mintha nekem nem adatott volna meg az efféle kényelem. Sőt. Az egyetem idején az számított felüdülésnek, hogy leléphettem a fényűző otthonunkból, és egy New York-i kis lakásban éldegélhettem békésen egyedül. Bár apám ezt sem nézte jó szemmel, és volt is belőle pár vitánk. De ez már a messzi messzi múlt. Az események pedig gyerekkorom óta folyton csak sodornak engem magukkal. Ha regényt írnék az életemből, attól tartok csak több kötetbe férne bele. Minimum háromba. Na de eltértem a tárgytól. Csupán azért lepett meg ennyire Ezra házának látványa, mert a fotósokat úgy képzeltem el, mint az írókat, festőket, és az összes többi művészt. Mind bohém életet élnek, és semmit sem mennyiségben, sokkal inkább minőségben néznek. Egy kis lakásban, műanyag kávés poharak között, kicsit rendezetlen, mégis hangulatos környezetben. Ezzel szemben ez a ház... első látásra úgy tűnik, nem nélkülözi az alapvető dolgokon túlmenő luxust sem. Azért megmosolyogtat kicsit, amikor Ezra bevallja, hogy elsőre ő is meg volt lepve. Aztán elmagyarázza, milyen cégnek is dolgozik. Így már azért érthetőbb. Igazából itt nem is művészetről van szó, csak a pénzről, reklámokról, marketingről. Tehát nem csoda, ha pénzelik rendesen a jó munkaerőt. És így már csak az a meglepő, hogy ha Ezrának ennél a cégnél ilyen dolga van, egyáltalán miért vállalta el az általam felkínált, nem titkoltan veszélyes plusz melót. - Akkor nem csoda, hogy szereted a munkádat. Egy "az egész világot behálózó a rendszer", gondolom lehetőségetek van utazgatni is... - Számomra ilyesmi lehet egy igazi állomállás. Persze ha újságírás nem létezne, mert azért azzal is lehet mozgalmas és izgalmas életet élni. - Nincs is rá szükséged, hogy ilyesfajta plusz melókat vállalj, mint ma - jegyzem meg mint úgy mellékesen, kicsit halkabban. - A húgod nagyon ragaszkodhat hozzád - vonom le a következtetést a rövid magyarázatából. Gondolom jó testvéri viszony van közöttük, ha a húga képes volt idáig követni, csak hogy együtt maradjanak. - Köszönöm - fogadom el az instant kávét, és én is koccintásra emelem a bögrémet, bár ilyet kávéval még nem csináltam. Enyhén megemelem a szemöldökömet, amikor azt mondja, csak egy karcolás, ami a vállán van. Hát persze! Tipikus pasiból van ez is, keménynek akarja mutatni magát, miközben a fél válla vöröslik a vértől. De ki vagyok én, hogy rá erőltessem magamat?! Ha nem kér az segítségemből, oldja meg maga. Azt hiszem, ő is így gondolhatja, mert fogja magát, és elvonul az emeletre. - Ha nem gond, megkeresném a mosdót! - szólok utána. Ha már ő elmehet ápolgatni magát, én is rendbe szedném magam egy kicsit. A mai délután után azt hiszem rám fér egy mosdás, haj- és smink igazítás. Bár sosem voltam túlzottan hiú, és most sem vagyok, egyszerűen csak emberien akarok kinézni. Még ha nem is egészen vagyok az, illetve valamivel több annál. Elég hamar meg is találom a mosdót, és gyorsan felfrissítem magam. Úgy döntök, a hajamnak az a legjobb, ha egyszerűen összefogom, aztán egy kis szájfény. Kész is. Éppen egyszerre érünk vissza a nappaliba, és Ezra már készíti is a laptopot, hogy megmutathassa a készült képeket. Kíváncsian figyelem, miközben mellé ülök.
Kezdőlap
Tárgy: Ezra Vandervoort lakása 
