Nem tudom. Egyszerűen nem értem. Képtelen vagyok napirendre térni Alfie tettei felett. Olyan csodálatosan alakult az este. Annyit nevettünk, jól szórakoztunk, a vége pedig egész romantikusra sikeredett. Az egész olyan volt, akár egy mesében. Boszorkánynak öltöztem, mégis hercegnőnek éreztem magam. És az eseményeket megkoronázandó elcsattant egy csók is. Ott azonban elveszítettem a fonalat. Véletlenül megharapott. Azt még talán értem, ha emiatt zavarba jött. De ahogy eltűnt, szinte szó nélkül. Elrohant. Ez már annyira valótlan és értelmetlen. És az a harapás... Bárhogy is szeretném, nem tudom kizárni annak a lehetőségét, hogy Alfie egy vámpír lenne. Egy valódi vámpír. Nem akarom ezt elhinni, de csak így lenne értelme ennek az egésznek. Máshogy nem tudom megmagyarázni a dolgokat. Bárcsak ne lenne igazam!
Egész úton hazafelé csak kavarognak a gondolatok a fejemben. Végig az az érzésem, mintha követnének, de biztos csak paranoiás vagyok a történtek után. Mégis amint hazaérek, bezárkózom, és miután megszabadultam a jelmezemtől, magamra öltöttem a cuki, rózsaszín, kis elefántos pizsamámat, ágyba bújok. Ez most pont illik az alkalomhoz. Egy álomvilágban élő kislánynak érzem magam, aki fél attól, hogy túl közel van az ébredés. Magamra húzom a paplant, és a szuszogásom hamarosan egyenletessé válik. De a gondolataim álmomban sem hagynak békén. Sőt! Egészen eltorzulnak az emlékeim az estéről, és arra ébredek fel riadtan, hogy Alfie a véremet akarja, meg akar ölni.
- Csak egy álom volt - motyogom magam elé, de akkor mozgást érzékelek a sarokból. Felkattintom az éjjeli lámpámat, és...
- Te... te... mit csinálsz itt? - kérdem rémült, kikerekedett szemekkel.

Összezavarodva, értetlenül, kócosan és álmosan meredek rá. Próbálom felfogni a szavai értelmét, magyarázatot találni a helyzetre, az egész estére, arra, hogy betört hozzám, és itt áll. De elvicceli a dolgot. És amit azt illeti, tényleg vicces. Nevetséges és képtelen helyzet. Pár pillanatnyi bambulás után kitör belőlem a röhögés.
- Te nem vagy komplett - hanyatt vágom magam az ágyban, rádőlök a pihe puha párnáimra, és csak nevetek. Talán máshogy kéne reagálnom, és lehet, hogy mást is várt tőlem. Félnem kéne, vagy legalább haragudnom rá, amiért beosont. De ez tényleg olyan, mintha nem tudná levetkőzni Edward Cullen szerepét.
- De most komolyan... mit keresel itt? Követtél? - kérdem, amint túl vagyok a nevetőgörcsön. - És... - kelek ki az ágyból, és lépkedek hozzá közelebb a cuki pizsimben - ... miért rohantál úgy el? És hogy jöttél be? - Nem vagyok dühös most sem. Inkább csak kíváncsi és zavart.

- Szóval tényleg követtél... - Most dühösnek kéne lennem, ugye? Reális lenne. Sokkal ésszerűbb, mint hogy itt állok, és csak vállvonogatva bámulok rá. Nem igazán zaklat fel. Hisz legalább bevallja... és a magyarázatára én is kíváncsi vagyok. Talán tényleg tud mondani valamit, ami megnyugtatóbb és kevésbé kiakasztó, mint a képzelgéseim.
- Rendben, Alfie. Magyarázd meg kérlek! Szeretném hallani - mondom, majd megfogom a kezét, és az ágyhoz húzom, hogy leüljünk rá. Úgy mégis csak kényelmesebb, és nyugodtabban tudunk beszélgetni.
- Mi történt korábban? Miért rohantál el? Azért mert megharaptál? - kérdem a szemeibe pillantva. De az a harapás... bárcsak arra is tudna egy jó magyarázatot adni. Defenzor vagyok, nem szerethetek bele egy vámpírba! Szerelem?! Ki beszél itt szerelemről? De kedvelem, ez biztos. És nagyon el lenne cs*szve az egész már a kezdetektől, ha kiderülne, hogy a félelmem nem alaptalan.
Megrázom a fejemet, hogy jelképesen kirázzam belőle a buta gondolatokat, és csak Alfie szavaira figyelek.

Várom, csak várom, hogy mondjon valamit. Bármit. Bármit értelmeset, valami megnyugtatót. Nem. Nem hinném, hogy tudna ilyet. Amíg a szavakkal küzd, a kezemet előrecsúsztatom az ágyon, és ismét a kezeibe csúsztatom, majd kicsit meg is szorítom biztatásképpen. Tényleg nagyon kedvelem őt. Nem tudom, hogy lehetséges ez ilyen rövid idő alatt, de... fontos nekem. És magamban még mindig azt remélem, hogy nem az, hogy nem vérszívó.
- Edward Cullen... - ismétlem utána. Megint ez a név, de most nem tud nevetésre késztetni. - Tehát... - istenem, de nehéz kimondani. - ... vámpír vagy... - nézek a szemeibe, majd lassan elhúzom a kezimet.

- Röviden szólva... - ismétlem megint utána a szavait, mintha átkapcsoltam volna papagályüzemmódra. De egyelőre lebénít a sokk, a rémület, a kétségbeesés. Bekövetkezett az, amitől tartottam.
- Vámpír vagy. Ezt nem lehet másként magyarázni - rázom a fejem, és hagyom, hogy eltávolodjon tőlem.
- Bántani? - sóhajtok. - Látod, ez a baj, hogy fogalmad sincs... - én is felállok az ágyról, mert egyelőre képtelen vagyok egy helyben maradni. Fel alá járkálok előtte, és azon töröm az agyam, hogyan is fejezhetném be a félbe maradt mondatomat.
- Nem félek tőled. Tudom, hogy nem bántanál. Nem is tudnál. Meg tudom védeni magam. Éppen ez az. Nekünk nem lett volna szabad ilyen közel kerülnünk egymáshoz. Nem lett volna szabad megkedvelnem téged - mondom, majd úgy döntök, hogy megmutatom, miről is beszélek. Felemelem a kezem, és közben elmormolok magamba egy varázsigét, mire kisebb forgószél kerekedik körülöttünk a szobában, ami fel kap egy-két itt maradt papírt, újságot, meglebegteti a függönyököket.
- Defenzor vagyok, Alfie - nézek a szemébe, majd leengedem a pizsomás kezeimet, és azonnal elül a minivihar is.

Kérdésére kikerekednek a szemeim. Ez most komoly? Nem tudja, mi az a defenzor? De hiszen vámpír. Tudnia kéne. Nem igaz, hogy nem hallott róla. Mégis hány éves lehet? Ah, így nehezebb dolgom lesz vele, mint gondoltam.
- Még soha nem hallottál a defenzorokról? - kérdem hitetlenkedve, és figyelem, ahogy leül. Egy pillanatig én is átfontolom, hogy kövessem a példáját. De nem. Most nem tudnék ilyen nyugodtan ücsörögni. Türelmetlenül járkálni kezdek előtte, míg a szavakat keresem, majd megállok, és szembe fordulok vele.
- A defenzorok a vámpírok ellenségei - szögezem le egyszerűen, hogy rögtön egyértelművé tegyem a dolgot. - Félig harcosok vagyunk, félig boszorkányok. Nekem mindkét szülőm defenzor, ők neveltek ki, de van külön iskolánk is, ahol felkészítenek bennünket a harcra. Legjobb esetben is kiközösítenének, ha kiderülne, hogy összebarátkoztam egy vámpírral... - Hát még ha kiderülne, hogy csók is volt! De ezt csak magamban teszem hozzá.
- Mégis mennyi ideje vagy vámpír? Gondolom nem annak születtél... - tippelek, mivel úgy több esélye lehet annak, hogy még nem hallott rólunk.

Apró fintorba húzom a számat, amikor azt mondja magáról, hogy jobb' szeret megfeledkezni arról, hogy mi is ő valójában. Nem igazán tudok erre mit mondani. Engem úgy tanítottak, hogy a vámpírok mind kegyetlen, lelketlen vérszopók, akiket a vér iránti vágyuk vezérel, ezért megbízhatatlanok. Aflie mégsem tűnik ilyennek. Nagyon is érzőnek és érzékenynek tűnik, aki mindeközben kedves és humoros és udvarias és... ah! De megharapott! Az ösztöneit ő sem vetkőzheti le.
- Tessék?! Hogy megölnélek? Ugyan, dehogy... Illetve... Mármint... - sóhajtok, majd mély levegőt veszek, és remélem, hogy ezúttal értelmesebben tudok fogalmazni. - Az lenne a dolgom, igen. Hogy megöljelek. De tudod, még soha nem találkoztam korábban egy vámpírral sem. Nem hogy megöljek egyet is. És bevallom, nem így képzeltem a Nagy Első Találkozást - Olyan kis szerencsétlennek tűnik, ahogy magába roskadva ücsörög, amiért megtudta, hogy ellenségek vagyunk. De ha ez kívülről nem is látszik, én is ugyanezt érzem.
- Huszonhárom? Akkor... nagyjából kétszer annyi idős lehetsz, mint én... - gyors fejszámolás, bár matekból sosem voltam erős. Ennyit azonban persze még én is be tudok saccolni. Nem mintha sokat számítana a korkülönbség most, hogy kiderült, semmi közünk nem lehet egymáshoz.
- Nem tudom, mit mondhatnék... Meg kéne öljelek, ha a törvényeinket követem, de arra természetesen képtelen vagyok. A szívem teljesen mást súg - ülök le vele szemben az ágyam szélére.

- Alfie! - szólok rá, kicsit kezd kihozni a béketűrésemből. - Már most is szánalmas vagy. Minden vámpír ilyen... gyámoltalan?! Egyáltalán nem így képzeltem ezt a vámpírvadászosdit - sóhajtok, és ismét felállok, hogy járkáljak egy sort, hátha attól lehiggadok. Miért ilyen szerencsétlen? Miért fogja vissza magát?! Ha rám támadna, akár csak szóban is, vagy tenne bármit ez a kesergés helyett... az sokkal inkább az lenne, amit egy vámpírtól várnék, és talán tudnék is rá reagálni valahogy. Talán tudnék dühös lenni, önvédelmet gyakorolni. De igazából nem akarom bántani, nem akarok vele veszekedni sem. Fogalmam sincs, hogy mit kezdjek vele.
Odalépek elé a székhez, majd letérdelek, hogy az arcunk egy vonalban legyen, és a szemébe nézhessek.
- Én is sajnálom... hidd el... - mondom szomorkás hangon, és megfogom az egyik kezét. - Rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy így fog végződni ez az este. De nem akarlak megölni... nem is tudnálak bántani, hiába minden tudásom és a neveltetésem. Egyszerűen képtelen lennék rá, úgyhogy szükségtelen könyörögnöd - jelentem komolyan. Ezzel most talán én adtam az életemet a kezébe, hogy így elárultam magam. De ez az igazság. Attól félek, akkor sem tudnám bántani őt, ha az életem múlna rajta... Ennyi. Végem.

- Sajnálom... - nézek Alfiera bocsánatkérőn. De hát tényleg annyira gyámoltalan. Könyörögni akar nekem az életéért, mintha valami kegyetlen, gyilkos szörnyeteg lennék. Pedig kettőnk közül inkább ő lenne az... Illetve... egyáltalán nem tűnik veszélyesnek. Ettől függetlenül azonban... nem én élek mások vérén.
- Nem ismersz már vámpírokat? Akkor gondolom valaha te is ember voltál. És az életpárod? - Tudok egyet mást a vámpírokról, hisz tanuló defenzor vagyok. Vagy születnek, de ez esetben kellene, hogy ismerjen másokat is, vagy legalább a szüleit. Viszont ha emberként született, és bizonyára annak, mert a korábban elejtett szavaiből is ezt lehet levenni, minimum az életpárja ott van neki. Ez a gondolat azonban különös, szorító érzést eredményez a mellkasomban.
- Hogy érted, hogy kezdjük újra az ismerkedést? - kérdezem a szemeibe nézve kíváncsian, és még mindig a kezét szorongatom... őszintén szólva fogalmam sincs miért. Mintha vígasztalni szeretném amiatt, hogy ellenséges csapatban játszunk...

- Oh... - lehet erre ennél értelmesebben válaszolni? Na jó, talán igen.
- Sajnálom - mondom elhalkulva, és őszintén is gondolom. Nem ismertem a nőt, de tudom, hogy milyen nagy jelentőséggel bír vámpíroknál az életpár. És azt is, hogy akiknek van, némileg megbízhatóbbak, kevésbé szeszélyesek. Viszont ha nem is tudnám már mindezt, Alfie arcáról akkor is leolvashatom a veszteség érzését.
- És ez mikor történt? Mióta vagy egyedül? - érdeklődöm, bár talán nem kéne. Egyrészt... valószínűleg érzékenyebb pontra tapintok ezzel a témával nála, másrészt a magam részéről sem kéne tovább kérdezősködnöm, és ezzel kockáztatni, hogy jobban megismerem és még fontosabb lesz ő nekem. De hát kíváncsi vagyok. Szeretném tudni, hogy mi a helyzet vele. Talán... talán nem minden igaz, amit a vámpírokról mondanak, és talán nem teljes képtelenség, hogy jóban legyünk. Bár... attól tartok, az nekem kevés lenne...
- Nem is tudom, hogy lenne-e bármi értelme... De rendben. Kezdjük előröl tiszta lappal - mosolyodom el, és felállok, majd a kezemet nyújtom egy második bemutatkozásra.
- Szia! A nevem Virginia Parker, orvostanhallgató, és mellesleg vámpírvadász defenzor vagy. És te? - Na jó, ez így elég vicces. Nem is tudom megállni, hogy ne kuncogjam el a végét.

- Egy éve? Az... az azért nem olyan régen volt... - jegyzem meg halkan, és már látom is a tekintetében a sóvárgást, ahogy elmereng. Egyértelmű, hogy még hiányzik neki, és ez nem is csoda. Egyrészt egy év tényleg nem sok, másrészt azt hiszem, ez a vámpíroknál jóval erősebb dolog, mint az emberi kötelékek. Talán nem is léphetnék annak a lánynak a helyébe soha. Szóval már alapból veszett ügy volt ez. Talán csak vigasztalódni próbált velem.
- Alexandr Witwicky? - kerekednek el a szemeim a meglepettségtől.
- Hogy hogy? Hát nem Alfie Tindle a neved? - kérdezem meg megfeledkezve a kis színjátékról, miszerint újrakezdjük az ismerkedést. De ezek szerint legalább a kórboncnoki dolog igaz volt. Mármint nem mintha hazudozással vádolnám... csak ez a vámpírság dolog megváltoztat alapjaiban pár dolgot.

Egyre inkább kezdek rájönni, hogy vámpír vagy sem, Alfienak is vannak érzései, nem is kevés, és az ő élete sem lehetett fenékig tejfel. Meghaltak a szülei, aztán az életpárja is, és teljesen egyedül maradt a halhatatlan életével. Bárhogy szeretném, nem tudom őt gyűlölni, ahogy azt nekem tanították, amiért vérszívó. Nem tehet róla, nem akar ez lenni. Alfie nem egy kegyetlen gyilkos, és... talán túlzás lenne azt mondani, hogy pontosan olyan, amilyennek megismertem, de azt leszámítva, hogy az ellenségeim sorait bővíti... én még mindig kedvelem őt.
- Értem - bólintok kicsit zavartan a meséjére, és megeresztek egy kisebb mosolyt. - Sajnálom a szüleidet. Belátom, neked sem lehetett könnyű. Valahogy nem pont így képzeltem el egy vámpírt. Az egész vérszívókkal kapcsolatos elképzelése és tudásom az alapjaiban remegett meg. De őszintén szólva, annak legalább örülhetek, hogy nem vagy egy kegyetlen, szívtelen gyilkos... - Mert abban biztos vagyok, hogy nem az. Pontosítok: nem tudnám elképzelni őt, amint másokat gyilkolászik puszta kedvtelésből. Talán az a kis harapás is... ott a bálon... csak egy baleset volt. Még akár emberek között is megeshet.
- Alfie... megismételnéd újra...? - kérdem kicsit bizonytalanul, és nem biztos, hogy érti a célzást, de a csókra gondolok. Csak még nem gyűjtöttem elég bátorságot ahhoz, hogy ennél konkrétabban kérjem meg, vagy akár én lépjek.