És tényleg nem érti, hogy mire célzok. Ettől pedig kezdek zavarba jönni. Azt sem tudom, hogy mit válaszoljak erre. Ahhoz még túl bizonytalan és zavart vagyok, hogy az igazat mondjam. Nem megy.
- Mindegy... semmi - lépek el tőle, és az ablakhoz sétálok. Elhúzom a függönyt, és kinézek rajta, de igazából nem is látom, hogy mi van odakint. A gondolataim, a hallottak, ezek az új infók mind-mind zavaros összevisszaságban kavarognak a fejemben. Nem is tudom, hogy mit akarok. Mindent... és semmit. Mármint egy részem, a kevésbé józan, amelyik már elcsábult, Alfiet akarja. Egy újabb csókot, és még ki tudja hányat. A másik felem aggódik és dühös és zavart, és úgy érzi, hogy ezt nem lenne szabad.
Lassan visszafordulok, hátamat a párkánynak döntöm, és elmerengve nézek Alfiera.
- Mesélsz nekem magadról? Az emberi életedről... - kérdem bizonytalanul. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy ez helyes-e, de szeretném jobban megismerni.

Pontosan. Éppen ezért. Mert ellenségek vagyunk. Ezért semmi. Nem számít, hogy mit akarok, nem számít, hogy azt szeretném, csókolj meg újra. Bárcsak lehetne. De nem kérhetem ezt tőled. Nem tehetem.
- Csak azt szerettem volna, hogy... csókolj meg újra! - Te jó ég, kimondtam. Magamat győzködöm percek óta ennek a helytelenségéről, és most mégis határozottan kimondom. Visszaszívni pedig már késő. Akkor nézne csak tényleg teljesen bolondnak.
Próbálnám egy újabb kéréssel terelni a szót, de Alfie nem akar mesélni magáról, így pedig nincs értelme. Csak tehetetlenül, tanácstalanul harapok az alsó ajkamba, és próbálom eldönteni, hogy most mi legyen.

Csak némán figyelem, ahogy idesétál elém, egészen közel, és az arcomon simít végig, közben a gondolatok csak úgy cikáznak a fejemben, a szívem meg a torkomban dobog, és még csak nem is halkan. Félő, hogy meghallja, és ez egyáltalán nem kizárt, hiszen ő egy vámpír, sokkal élesebb a hallása, mint egy embernek. Nem tudok megszólalni, teljesen elnémít a közelsége és a zavartságom, pedig talán mondani kellene valamit, mielőtt tovaszáll a pillanat. És már késő is. Nem csókolt meg, és már el is távolodik, aztán inkább mégis magáról mesél. Halkan sóhajtok, és a mondandóját figyelem. Örülnöm kéne, hogy kicsit megnyílik, de én még a meg nem történt csókot próbálom megemészteni.
- London? Ott is nőttél fel? Szeretem azt a várost... - Egy ilyen szerencsétlen megjegyzéssel próbálkozom, mert egy kicsit úgy tűnik, a szülei emlegetése elszomorítja. Ez talán érthető is, ha például vámpírrá válása után el kellett hagynia őket. Közben igyekszem a lehető legtávolabb kerülni Alfietól, ezért átmegyek a szoba másik felébe, és túrkálni kezdek az egyik ruhásfiókomban, de igazából nem is látom, ami az orrom előtt van. Csak annyi a lényeg, hogy ne legyek túl közel hozzá, mert az a félő, ha nem csókol meg ő, akkor megteszem én. És mint erre már ő is rávilágított, ezt nem szabad. Elküldeni mégsem akarom. Képtelen lennék rá.

- Teljesen igazad van. Legalább egyikünk tud józanul gondolkodni. Ez megnyugtató, nem igaz? Nem tudom, én... nem tudom, mi ütött belém, hisz ez nem helyes. És ne haragudj... azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most elmész... - a végét szinte suttogom, és majd' megszakad közben a szívem. Hogy lehet az élet ennyire igazságtalan? Életemben először kezdek el igazán vonzódni valakihez, és kiderül, hogy az esküdt ellenségem, akit nem csak hogy nem lenne szabad szeretnem, de meg is kellene ölnöm. Erre természetesen képtelen vagyok. Ölelném, csókolnám, de azt meg nem szabad. És ezért az lesz a legjobb, ha eltűnik, nem is látom soha többé... mielőtt még valami őrültséget csinálnánk, amit végül mindketten megbánunk.
Jelezve, hogy én a magam részéről végeztem vele, az ablakhoz sétálok, és megállok háttal neki. Jobb is, ha nem látom távolodni. Erősnek kell maradnom, legalább amíg elmegy.

- Nem, dehogy is. Eszem ágában sincs bántani téged. Épp ezért kérlek, hogy menj el - próbálok erősnek tűnni, de ez nem fog menni nekem.
- Miért nem? Miért nem akarsz elmenni? Nem akarsz megcsókolni, mert ellenségek vagyunk. Mégsem mész el. Maradsz az épségedet is kockáztatva? Tudod mennyire nincs ennek semmi értelme?! - fordulok felé, és már nem is tudom, hogy mit higgyek, vagy mit gondoljak. Mit kellene tennem? Én sem akarom, hogy elmenjen. De vajon megéri a kockázatot ez a kis bimbózó románc? A tanáraim és a szüleim ki fognak nyírni, ha megtudják, hogy összeszűrtem a levet egy vámpírral.
Hirtelen oda lépek hozzá, és jó erősen meglököm az egyik vállát. Mivel mágiát nem használok, ezzel nem sokat árthatok neki, az én fizikai erőm minden edzés ellenére sem vetekedhet az övével. Kicsi vagyok és nő, ő pedig erős vámpír. De nem is az volt a cél, hogy bántsam, inkább csak egy utolsó figyelmeztetésnek szánom.
- El... kell... menned... - minden szóra egy újabbat bökök rajta. - Különben... én tényleg... - Tényleg mi? Fogalmam sincs, hogy mi lenne a mondat vége. Maximum annyi, hogy...
Előre lépek, és hirtelen megcsókolom. Nem érdekel senki és semmi, csak az, ahogyan az ajkaink találkoznak, puhán és édesen.

Komolyan mondom, egyre jobban összezavar. H*lye vámpír! Ha nem tudja, hogy mit akar, akkor én vajon hogy találhatnám ki helyette? Egyszer azt mondja, hogy nem csókol meg, nem akar közelíteni felém. Mégsem akar elmenni, még mindig itt van a szobámban, itt téblábol körülöttem, hiába küldeném el. Aztán arról magyaráz, hogy de mégis meg akar csókolni, mert nem akarja elszalasztani a lehetőséget, és egyébként sincs hová mennie. Meg ez is... Mi az, hogy nincs hová mennie?! Hiszen jönnie kellett valahonnan. Akkor is volt valahol, mielőtt engem megismert. Na ugyanoda visszamehetne. Miért akar teljesen összezavarni, megőrjíteni. Már azt sem tudom, mit csinálok, csak magam mögött hagyok minden észérvet, amikor előre lépek, és megcsókolom. Na és mi a vége? Már megint eltolt, le akar állítani. Nem vagyok kicsi lány, és nem akarok lassítani! És lám, megint ellenmondásba kerül saját magával, amikor most ismét ő kezdeményez, és csókol meg. Kész őrület ez az este!
Ajkaink puha játékából hamar szenvedélyes csókcsata lesz, ujjait érzem az arcomon, magam alatt pedig az ágyat. Olyan gyorsan sodródtunk a párnáim közé, hogy szinte észre se vettem. Viszonozom a hevességét, és átfonom a nyakát. Hmm... azt hiszem, most kezd csak igazán őrületessé válni ez az este.
- Tudod mi vagy te?! Egy örült, dilis vámpír - húzódok el egy pillanatra, hogy szemrehányón kimondhassam ezeket a szavakat, aztán ismét szorosan hozzábújok, és folytatom, amit elkezdtünk. Egy dilis vámpír, de most ebbe nem akarok igazán belegondolni, se abba, hogy én mi vagyok. Így lesz a legjobb.

Csók közben is megérzem a változást Alfie arcán, a fogain, melyek kicsit megnyúlnak, de nem sértik meg az ajkam, mint legutóbb. Azonban ettől függetlenül is elég fura érzés ébred bennem, ami egyszerre jó és borzongató. Végigsimítok Alfie mellkasán, ez a mozdulatsor szinte ösztönösen jön a heves csókokkal. Ekkor azonban ismerős zajokat hallok a folyosóról. Anyám felébredt. Gondolom megint nem tud aludni, és minden bizonnyal megszomjazott. A legtöbb esetben csak iszik egy pohár tejet ilyenkor, és visszafekszik, de most van egy olyan megérzésem, hogy be fog nézni a szobámba.
- Várj, várj, vár... - suttogom elhalón Alfie ajkaiba, majd kicsusszanok alóla, és szinte felrántom az ágyról. - El kell bújnod! - Ha anyám megtudja, hogy egy vámpírral hempergek az ágyban, tuti kinyír. Aztán Alfiet is. Vagy fordítva. Betuszkolom szegény srácot a szekrényembe, még ellenkezni sincs ideje, épp abban a pillanatban, amikor anyám benyit.
- Hát te még ébren vagy? Láttam, hogy ég a villany. Azt hittem, épp eléggé kifárasztott a bál ahhoz, hogy már rég az mélyen aludj - magyaráz, és nagy nyugodtan besétál, majd leül az ágyamra, mintha csak egy kis délutáni csevegésre jött volna.
- Ami azt illeti, épp készültem lefeküdni. Csak... - na most mit találjak ki. - ... olvastam egy kicsit. - Remélem, nem túl átlátszó.
- Hogy tetszett a bál? - próbál tovább cseverészni, közben a takaróm ráncait simítgatja el, függetlenül attól, hogy épp most akarok belebújni.
- Szép volt, de nem beszélgethetnénk róla inkább holnap? Éjjel két óra van, fáradt vagyok, neked is aludnod kellene már - mondom, és szélesre tárom neki a szobám ajtaját. Lassan végignéz rajtam, aztán mint aki ráébred, hogy mi is van, feláll, odasétál hozzám, egy puszit nyom a homlokomra, majd szó nélkül tovább megy.
- Neked is szép álmokat! - szólok utána halkan egy kisebb vállvonással, majd becsukom az ajtót, és a szekrényhez sietek.
- Ne haragudj, de... - Azt hiszem, nincs ezen mit magyarázni, így is elég egyértelmű, biztos vagyok benne, hogy mindent hallott odabentről is. - Csak anyám...

Kiszagol? Ezen muszáj elmosolyodnom. A vámpírok híresek az érzékeny szaglásukról, meg érzékeikről, nem mi. Az más lenne, ha átváltozott volna, vagy használná valamilyen kutya orrát, de azt hiszem, anyának idehaza ilyesmi eszébe sem jutna. Végighallgatom a további mondandóját, de attól tartok, ez az este már nem fog olyan véget érni, amiben reménykedik. És valljuk be, én sem bánnám túlságosan a dolgot. De túl kockázatos.
- Anya tényleg sokkal képzettem nálam. De mivel nem hinném, hogy bármire is gyanakodna, nem fog kiszagolni. Ettől függetlenül... - sóhajtok, majd megfogom a kezét, és visszahúzom az ágyra. Mellék ülök, az ujjaival kezdek el babrálni, ahelyett, hogy a szemébe néznék.
- Nem szívesen mondom ezt, hidd el, de... azt hiszem... tényleg jobb lenne, ha most elmennél. Nem biztonságos. Egyikünknek sem... Viszont ez nem azt jelenti, hogy lemondanék rólad. - Szinte suttogom a szavakat, de biztosra akarok menni, hogy tényleg csak ő hallja.
- Megadom a számom, és... jó lenne, ha találkoznánk még, biztonságosabb körülmények között... - felállok, otthagyom egy pillanatra, hogy tollat és papírt keressek. De csak az előbbit találom, használható papír hirtelen sehol sincs. Így ismét a kezét fogom meg, és a tenyerébe írom a számom.
- Remélem nem bánod. Majd lekopik. De ezen elérsz. Csak hát itthon... nem a legjobb ötlet... - nézek fel a szemébe szomorúan, majd várom a reakcióját.