Karakter teljes neve: Gabrieru Jesse Croft
Becenév: Gab, Jess, vagy ha a rangsorban alattam vagy akkor neked csak Lord Croft
Faj: Vámpír, harcos
Nem: férfi
Kor: 426 éves vagyok
Születés helye és ideje: 1586. Manchester, Anglia, Croft kastély
Foglalkozás: Régiségekkel kereskedek
Különleges képesség: -



Apa: Lord Benjamin Thomas Croft
Anya: Lady Anabelle Emiliana Croft
Testvérek: Volt egy kisöcsém, de őt ötéves korában tüdővész vitte el.

Egyéb hozzátartozók: Mára már senkim sincsen leszámítva, a négy éves Ír farkasagaramat, Castort. Kitűnő vadászkutya, és pompásan teljesíti a parancsokat.



1586. Április. negyedikének hajnalában születtem meg. Azon az éjjelen egy kegyetlen és erős vihar tombolt, a szél a fákat tépte a villámok pedig az égboltot szabdalták. A bába rossz ómennek tartotta az időjárást… De ennek részleteibe ne is menjünk bele…
Egy régi nemesi család sarjaként születtem meg, mint elsőszülött fiú én örököltem volna a Croft birtokot és a kereskedő cégünket is, amit ampám és a nagybátyám vezetett.
De mielőtt elmesélném neked, mire föl a múlt idő, még tennék pár említést a gyerekkoromról, ha már olyan szépen kérted. Nos, nem volt túl bonyolult, magán tanuló voltam, mint abban az időben az összes nemesi család gyermeke. Mindenre megtanítottak, ami ahhoz kell, hogy sikeresen vihessem tovább a családi vállalkozást, és irányíthassam a birtokot is, de a sors gyakran keresztülhúzza az emberek számításait.
20 évesen megnősültem, Elizabeth gyönyörű és bájos teremtés volt, de nem szerelemből kötetett ez a nász, hanem a szüleink döntöttek úgy, hogy ez így lesz a tökéletes, mind a két család számára. Hat évig éltünk egymás mellett, a viszonyunk nem volt rossz, de inkább csak baráti volt mintsem házastársi, ő is mást szeretett, engem is más nő érdekelt…
Ó, igen Cosette… gyönyörű nő volt, majdnem minden férfi megfordult utána, és szinte mindenki őt akarta. Méregzöld szemekkel, és sötétvörös göndör hajjal… valami ok miatt nagyon is vonzódtam hozzá. Néha álmatlanul forgolódtam az ágyamban és azon gondolkoztam, hogyan szerezhetném meg őt magamnak. De e helyett egy viharos éjjelen ő maga jött el hozzám, sötét árnyként surranva be a szobámba… nem akarom részletezni, de igen sok mindent történt ott és akkor. Ami előrevetítette a halálomat is…
Igen, jól sejted az életpárja voltam… Nos, nem untatlak az unalmas részletekkel, mint, hogy megkötetett a mi kettőnk, szövetsége, és én is átléptem az éjjelgyermekeinek világába.
A családom és a feleségem is otthagytam, nem volt már maradásom a köreikben. Apám úgy határozott, hogy elterjeszti, vadász balesetben haláloztam el. A koporsóma egy velem hasonló korú és alkatú lovászlegény került, akinek szétmarták a torkát, mint később kiderült egy elvadult vámpír tette, de ezt az emberek nem tudták, és farkas támadásnak vélték.
A történet csak innentől kezd érdekessé válni, Cosette beavatott mindenbe, amit csak tudnom kellett az új életformámról, a hierarchiába, a politikába, és ami a legfontosabb a harcba, ami a vámpírok és a defenzorok között zajlik. De elsőnek megtanított arra, hogyan küzdjek meg a vérszomjammal, hogyan uraljam önmagam, és a vér iránti vágyamat. Majd ezek után kezdetét vette a kiképzésem. Harcosokra volt szükség otthon Angliában is, ahogy a világ többi pontján. Nem aprózták el a dolgot, az íj volt az alapfegyverem, de tökéletesen meg tanultam használni az egyéb szúró és vágó fegyvereket is. Villámgyorsan és pontosan mozdultam, és használtam a fegyvereket, végül az íj mellette a fattyú pengés kardok lettek a kedvenceim. Úgy képzeld el, mint egy kétkezes pallos és egy egykezes, rövid kard keverékét, és pontosan ezért is nevezik fattyúpengének. Közel négyszáz éven át éltem Angliában vámpír harcosként, aki a faj megvédésére tette fel az életét, még nem nagyjából harminc évvel ezelőtt bekövetkezett a tragédia.
Július harmadika volt, az évre pontosan nem emlékszem, és bevallom, részben el is akarom felejteni, de a lényeg, hogy egy társunk elvadult. Beleőrült a párja elvesztésébe és vele kellett végezzünk. Cosettel az oldalamon indultam neki, hogy pontot tegyünk Rob életének a végére. De nem csak mi kerestük őt, hanem néhány defenzor is a nyomában volt, ők találtak rá előbb és épp a kegyelemdöfést kapta meg szegény flótás egy lefejezés képben mikor mi is befutottunk. Kemény harc bontakozott ki, mi is szereztünk sebeket nem is keveset, és a másik oldal is hullajtotta a vérét elég szépen.
Nem tudom mi történhetett pontosan, hiszen Cosette a hátam mögött volt, - mindig így harcoltunk védve a másik hátát – borzalmas fájdalom hasított belém, és magam mögött hallottam a kedvesem halálsikolyát, de nem volt időm oda fordulni, mert egy a fejem ellen irányzott csapást kellett kivédenem. Nem fordulhattam meg, hogy megnézzem, mi van vele, hiszen ketten is voltak ellenem és igen csak eltökéltek voltak abban, hogy a fejem elválasszák a nyakamtól és azzal tekézhessenek. Megjegyzem ez fordítva történt, de erről majd később.
Újabb halálsikoly hasított a levegőbe, és ez erőt adott ahhoz, hogy mind a két defenzort átküldjem a másvilágra. Nagy elánnal fordultam meg és szinte megdermedtem a látványtól, ami fogadott. Cosette súlyos sebet kapott nem sokkal a szíve alatt, ez lehetett az első sikolya oka, a másodiké pedig az a méretes vágás, ami a hasán futott keresztül, és az, ami miatt megdermedtem, az a csapás volt, ami a fordulásom pillanatában vette a fejét.
A szemem előtt veszett oda a kedvesem, és vele minden reményem… még aznap közölte velem, hogy gyermeket fogant… boldog voltam, megtaláltam a fényt az éjszakában, tartoztam valahova, amit valóban otthonnak éreztem, szerettem egy gyönyörű nőt, aki a harcban olyan volt, mint ezer fúria, de ha velem volt, akkor a legszelídebb teremtés, akit valaha ismertem. Az agyam elborult és őrült mészárlás vette kezdetét, a másik két defenzor is darabokban végezte, és még négy járókelő esett az áldozatomul. Két társam próbált csillapítani. Nem akartak megölni, mert túl jó harcos voltam és vagyok is, így inkább visszavittek nagy nehezen a búvóhelyünkre, és egy sötét cellába zártak még meg nem nyugodtam. Egy hetembe tellett mire újra képes voltam önmagam uralni, és nem akartam mindenkit megölni, aki a közelembe került. Sylvian, rábeszélt arra, hogy engedjek a legfőbb hívásnak, és jöjjek Erdélybe, itt szükség van az olyan erős harcosokra, mint én, és talán a levegőváltozás is jót tenne nekem. Majd csendesen hozzá tette, hogy Cosette sem szeretné azt, ha vérengző fenevadként pusztulnék el annyi év harca után. Hát belegyeztem és most itt vagyok.
Valahol mélyen legbelül reménykedem abban, hogy újra megtalálom a fényt az éjszakában, hogy nem visz el az őrület… közben pedig, igazgatom a vállalkozásom, hiszen szeretem a műkincseket. Igen sokat lehet velük kaszálni, különösen az illegális árveréseken.

A vállalkozásomról, és a műkincsekről még említenék pár szót.
Hajdanában az apám is hasonló dolgokkal kereskedett és engem már gyermekkoromban lenyűgöztek a régi korok alkotásai, némelyik igen csak bámulatos volt. Párat magamnak is megtartottam. Ez egyfajta családi hagyomány, ahogyan az is, hogy a Croft család férfi tagjai mellett egy kitűnő Ír farkas agár is jelen van minden egyes vadászaton. Én a magam ebét, majdnem mindenhova viszem, kivéve, ha éppen a fajunk védelmében járom az utcákat.



Amiket szeret: Vadászat, antiktárgyak, a jóféle skót whisky, egy jó és lebilincselő történelemkönyvet vagy krimit.

Amiket utál: A Defenzorokat szenvedélyesen gyűlölöm. Ezen felül van még pár apróság amik bosszantanak, ilyenek az ostoba emberek, akik nem értik meg, mikor kell elhallgatniuk és felszívódniuk, vagy azok a vámpírok akik elvesztették a fejük és méltóságukat.

Jellem: Hogy milyen voltam, arra már lassan nem is emlékszem, ahogy telnek az évek, úgy leszek egyre mogorvább és magamba zárkózottabb. Egyszer már kisütött rám a nap, de azt elvették tőlem, talán az óta romlott olyan sokat a jellemem. De, hogy kicsit konkretizáljam a dolgot, az előbb említettek mellett, elég nyers a modorom, és nem szoktam kertelni sem, ha úgy gondolom, akkor megmondom a véleményem, és azt, cseppet sem finomkodva teszem. Általában hallgatag vagyok, nem szeretem a felesleges beszédet. Ha bájcsevegni akarsz, akkor nem én vagyok a te vámpírod.
Alaptermészetem ezen felül nyugodt. Bennem még megvan a régi vámpír büszkeségé és a Lordok tartása is. Elvégre a Croft család sarja vagyok.

Külső: 182 centi magasra nőttem, hajam félhosszú és egészen sötétbarna, olykor talán feketének is tűnhet. Szemeim barnák, és a legtöbben úgy jellemezték eddig, hogy olyan bús tekintetem van vagy szomorú. Hát, nem én vagyok a vidámság mintaképe…
Testalkatom arányos, izmos, felesleget nem halmoztam fel, mindig is szerettem a sportot, és a vadászat, íjjal és a lovaglás erős izmos testet kíván.

Avataron: Thomas McDonell

Z