Karakter teljes neve: Claire Dicello
Becenév: Claire
Faj: Vámpír
Nem: Nő
Kor: Az eredeti korom 118 év, de 21 évesnek nézek ki.
Születés helye és ideje: 1894.12.13-án születtem Olaszországban, Firenzében és 1915.06.21-én változtam át.
Foglalkozás: újságíró
Különleges képesség: -



Apa: Lorenzo Dicello ácsmester volt, egy vérbeli olasz! Mindig is napbarnított bőre és sűrű fekete haja volt. Nagyon vidám és viccelődő volt, régen nagyon jól ki jöttünk egymással, sokat nevetgéltünk együtt, de a háború nagyon megzavarta kapcsolatunkat, mivel besorozták őt is.
Anya: Camille Benoit varrónő volt. Eredetileg francia nemzetiségű, de miután találkozott apámmal Olaszországba költözött, hogy vele lehessen. Általában sokat dolgozott, így nem igazán beszéltünk. A ruháit nagyon megbecsülték, sokan varrattattak új ruhákat vele.
Testvérek: Chloe Dicello, egy imádnivaló kishúg volt, nagyon szerettem, amíg éltem. Úgy 5 évvel lehetett nálam fiatalabb. Vele tényleg meg tudtam beszélni a gondjaimat.

Egyéb hozzátartozók:-



1894. december 13-án születtem Firenzében egy meglehetősen hideg éjszakán. Anyám, amikor először a kezében tartott meggyötört arcán apró mosoly látszott. Még a könny is kicsordult a szeméből, hiszen látta, hogy teljesen egészséges vagyok. Ettől a naptól kezdődött el az életem. A gyermekkorom nem volt valami mozgalmas, sokat játszottam az utcabeli gyerekekkel és segítettem a szüleimnek. Akkor változott meg az életem, mikor meg tudtam, hogy kishúgom fog születni. Nagyon izgatott voltam, ahogy az anyám is. Sorra készítette a ruhákat a húgomnak én pedig mindig segíteni akartam neki, habár néha csak a lába alatt voltam.
Amikor eljött a nap, végre elmondhattam, hogy nem vagyok végre egyedül. Azonban volt egy kis probléma. Ő 5 évvel fiatalabb volt nálam. Az első két évében csak evett és aludt. Ez már-már bosszantó volt. 14 éves koromban úgy éreztem mindent megtehetek. Már sokkal nőiesebb voltam, mint régen. A divat és fiúk is jobban érdekeltek. Az anyámat mindig azzal terheltem, hogy készítsen nekem új ruhákat, ezért azonban meg kellett dolgoznom. Mivel anya egésznap varrt, nekem kellett a háztartási munkákat megcsinálni. Ebbe bevontam a húgomat is, Chloet. Ő tette rendbe az udvart. Neki ez nem volt olyan rossz dolog, mert ő eleve szerette a növényeket.
18 éves koromban már hivatalosan is felnőtt lettem.. Ebben az évben megismerkedtem egy igazán kedves úriemberrel, Matteo Revelloval. Sokszor találkoztunk, így egyre inkább meg kedveltünk egymást. Matteo sokat utazott az országban, egyszer engem is magával vitt Velencébe. Nagyon élveztem az utazást, mert eddig még soha sem voltam más városban. Az a sok ember és a vízen lévő város…! Ez az utazás nem csak a város miatt volt igazán felejthetetlen, ekkor kérte meg a kezemet. Én persze rögtön igent mondtam. Két év múlva elköltöztem a szüleimtől és összeköltöztem vele. Egy kis városkában, Goriziába költöztünk. A város az Alpok lábánál fekszik, az Isonzó folyó és a Vipava mentén. Itt végre csakis együtt lehettünk. Gyakran mentünk a folyók torkolatához, ahol sétálgattunk.
Sajnos ebben az évben kirobbant az I. világhánorú. Matteot besorozták, én pedig otthon maradtam egyedül. Ezek az évek nagyon veszedelmesek voltak. Sosem tudtam nyugodtan aludni. Féltem, hogy egy nap egy olyan levelet kapok, amiben az áll, hogy megölték a kedvesemet.
Úgy éreztem, hogy nem lehet rosszabb. A szerelmem és az apám a háborúban harcol, én pedig egyedül itthon vagyok. Azonban volt ennél rosszabb is 1915. június 15.- én megtámadtak minket. Megkezdődött az úgynevezett isonzói csata. Katonák érkeztek a városba. A lakókat már evakuálták, csak én maradtam itt. Engem valahogy kifelejtettek. Biztosan azért, amiért mindig zárva volt az ajtó és el volt sötétítve az egész ház. Úgy tűnt mintha nem lakott volna benne senki.
Azon a reggelen lövéseket hallottam. Kinéztem, hogy van-e valaki az utcán, de senkit sem láttam csak fegyveres férfiakat, akik számomra érthetetlenül ordítottak. El kellett menekülnöm innen. Összepakoltam gyorsan egy kis ennivalót, aztán futottam, ahogy csak tudtam. A támadók gyorsan beértek a városba, muszáj volt sietnem. Sokszor visszanéztem, hátha követnek. Nagy szerencsémre nem követett senki. A város mellett közvetlen volt az erdő. Miután úgy éreztem, hogy nem fognak már követni megálltam. Leültem egy ledöntött fa törzsére és az arcomat a kezembe temettem. Nem tudtam, hogy mit tehetnék. A várost körbe vették, én pedig nem tudtam sehova sem menni. Nem volt más választásom, itt kellett maradnom az erdőben. Elhatároztam, hogy beljebb megyek, de lépteket hallottam. Az ereimben megfagyott a vér. Nem tudtam mozdulni. Ők egyre közelebb jöttek, már nem menekülhettem el, az már nagyon feltűnő lett volna. Próbáltam zajtalanul hátrálni, viszont ez egy kicsit nehéz megtenni egy erdőben. Éppen meg akartam fordulni, amikor hirtelen egy férfi termett előttem, ha jól láttam Matteo volt az. Nagyon meglepődtem, hiszen az előbb még nem volt itt. Úgy volt, hogy ő is harcol. Nem tudtam elképzelni, hogy mit kereshet itt. Ő meg fogta a kezemet és leültetett az egyik kidőlt fára és elmondta nekem, hogy ő egy igazi vámpír. Először nem hittem neki, olyan nevetségesnek tűnt. De aztán elmondta, hogy én vagyok az élete értelme, és hogy örökre összeköthetjük egymást egy vérszerződéssel. Én beleegyeztem, hogyha így örökre együtt lehetünk, akkor nekem ez megér ennyit! Először én ittam a véréből, majd végül ő ivott az enyémből.
Nem sokkal a történtek után felébredtem. A földön feküdtem Matteo pedig mellettem ült. Megérintettem azt a helyet, ahol megharapott, azonban nem volt ott semmi. Fel álltam a földről, egyszer csak végtelenül nagy éhséget éreztem. Vérre voltam éhes. Az újdonsült életpárom felajánlotta a vérét, én pedig ittam. Az vér íze a számban leírhatatlan volt, egyszerűen csodálatos! Azt hiszem, nem fogom megunni a vért…
A vámpírrá válásom után sokat utazgattunk. Szinte az egész világot bejártuk és közben sokat tanultam is. Az 1939. szeptember 1.-je után kirobbant II. világháború, viszont eléggé megviselt. Túl sok volt az öldöklés, nem tudtam mindig visszafogni magam. Persze, Matteo mindig próbált megvigasztalni, de nem mindig sikerült neki.
Néha nagyon furcsáltam, hogy túl sokszor utazunk el, és ha elutazunk, akkor meg Matteo ideges. Először nem jöttem rá, hogy miért. De idővel, amikor szemtől-szemben álltam az okozójával, mindent megértettem. Ő a defenzorok elől futott. A defenzor, akivel először találkoztam megölte Matteot. Innentől megértettem, hogy már nem vagyunk biztonságban. Ott helyben megfogadtam, hogy meg fogom bosszulni az életpárom halálát.

* Később, 20 évvel a történtek után 2012-ben *

Az utóbbi időben próbáltam beilleszkedni az emberek közé, hogy ne legyek olyan feltűnő. Próbáltam olyan ruhákat felvenni, mint ők és olyan kütyüket használni, ez viszont igen nagy feladat. A technológia igen nagyot fejlődött.
Még mindig keresem a szerelmem gyilkosát. Most már teljesen felkészültem a találkozásra. A 20 év alatt sok embert öltem meg hidegvérrel. Nem tart vissza egy sikítozó ember. Persze azóta az a defenzor is sokat fejlődhetett és öregedett. Én azonban nem változtam semmit. Ugyanúgy néztem ki, ahogy azelőtt.
Sokat nyomoztam ez után az ember után, hogy ki ő és most megtaláltam. Erdélyben van és teljesen védtelen. Ő egy negyvenes éveiben járó férfi. Úgy terveztem, hogy miután odamegyek, kiirtom az egész családját, hogy érezze, amit én éreztem. Addig amíg nem találom meg újságíróként dolgozok. Ez a munka azért jó, mert követni tudom a világban történő változásokat. Meg persze elég jó a fizetés is, úgy hogy el tudom magam látni.
Ha végre végeztem azzal a gyilkossal új életpárt fogok keresni. Nem szeretném az egész életemet egyedül eltölteni. Szeretnék egy kis figyelmet, olyat amit Matteotól kaptam. Persze őt senki sem pótolhatja igazán, de néha egy ölelés jól esne…






Amiket szeret:Imádok történeteket írni, zenét hallgatni és táncolni. Ó és ki ne hagyjuk a ruhákat! Az összeset szeretem. Bármilyet felveszek. Általában minden héten veszek egy párat. Tudom, kicsit ruhamániás vagyok.
Amiket utál: Nem sok minden van... Talán a gombát utálom a legjobban, mint ételt. Sosem volt valami jó íze. Talán még a golfot, mert nagyon unalmas egy sport.
Jellem: Kicsit szerény és visszahúzódó vagyok. Nem igazán találtam az évek során rendes barátokat, talán egy-kettő van. Ezeket a barátokat, viszont megbecsülöm. Próbálom velük tölteni az időm nagy részét.
Sosem voltam valami magabiztos, általában elég visszahúzódó vagyok. A beszélgetéseket sem én kezdeményezem, félek a visszautasítástól.
Most, hogy vámpír lettem, egy kicsit nehezebb emberek közé mennem. Érzem, hogy a vér folyik az ereikben, és nagyon nagy a kísértés. Volt, hogy elveszítettem a fejem és nem bírtam magammal, erre nem szívesen gondolok vissza.


Külső:
Vállig érő vörös hajú és enyhén zöldes-barna szemű lány vagyok. A hajamat általában leengedve hordom, de néha zavar a hajam és akkor felkötöm lófarokba. Sosem voltam egy óriás, elég kis növésű vagyok, néha azzal cikiztek, hogy milyen kicsi vagyok. A bőröm már születésemtől kezdve fehér volt,(ami Olaszországban elég fura, hiszen ott általában mindig meleg van, az emberek csoki barnák) a vámpírrá válásom óta viszont fehérebb lett.
Régen nagyon szerettem az egyberuhákat, azonban most már az akkori divat szerint kicsit furcsán néznék ki. Általában csőnadrágot és tunnikát hordok, tornacipővel, mert az a legegyszerűbb... Ha mondjuk egy nagyobb eseményre megyek, akkor viszont szeretek kiöltözni.


Avataron: Karen Gillan

Helló Claire!

Először is, üdvözöllek az oldalon. Elolvastam a történeted és ezzel kapcsolatban, írtam neked PM-et. ^^

Lev