Karakter teljes neve: Patrick Redford
Becenév: Rick
Faj: Vámpír
Nem: Férfi
Kor: 17 évesnek néz ki, de valójában 226 éves.
Születés helye és ideje: Anglia - 1786.02.23 - majd 1803. 12. 14.
Foglalkozás: Egy vámpírnak foglalkozás? Esélytelen.
Különleges képesség: -



Apa: Ted Redford; 58 éves volt, mikor utoljára láttam. Viszonyunk meglehetősen jó volt, bár mindig szigorúan nevelt.
Anya: Lisbeth Redford; 55 éves volt, akkor láttam utoljára. Mindig is közel állt hozzám, de az idő fogytán eltávolodtunk egymástól.
Testvérek: Eric Redford; 23 éves korában elhagyta Angliát, azóta semmit sem tudok róla. Mivel Eric volt az öregebb, mindig csipkelődtünk egymással. Na meg persze mindenben versenyeztünk.

Egyéb hozzátartozók: Katherine Elphee; 21 évesnek nézett ki, mikor megismertem, bár valójában már az ötvenet is meghaladta. Ő az a nő, aki végett vámpírrá lettem, életem első és legnagyobb szerelme.



Hogyan lett egy emberből vérengző szörnyeteg?
Csak figyelj és megtudod!

1786. február 23: Ritka, hogy Angliában hó esik, de akkor mikor megszülettem, selymes fehér hó takarta a tájat, pont olyan lehetett akár csak egy festményen bár, akkor ezt nem láthattam. Anyám keserves kínok között hozott a világra, alaposan megszenvedett velem. Így lettem én a Redford család második gyermeke. Bevallom nem emlékszek annyira a gyerekkoromra, csak azt tudom, hogy már elég korán besegítettem szüleimnek a munkában. Szüleim csak közönséges szolgák voltak. Ezért, elég korán megtanultam, hogy hol a helyem a világban. Bár mindig irigyelve néztem, azokra, akik feljebb valók voltak, mint jómagam. Még mindig elevenen él bennem az a parasztház, amiben laktunk. Szabadidőmben mindig a ház előtt ültem és csodáltam a nem túl távoli kastélyt, amiben az urak laktak. Olyan közel volt, de mégis oly távolinak tűnt. Mindig próbáltam a rám kiosztott feladatot tökéletesen elvégezni, hátha így közelebb juthatok ahhoz a csodálatos helyhez. Bátyámra irigykedtem, hisz neki volt az a feladata, hogy szállítsa a kastélyba a zöldséget. Nem túl nagy feladat volt, mindig is át akartam venni a helyét, de túl önző volt és én meg még túl fiatal. Ritka volt, mikor megláttattam egy-két személyt a kastély népei közül. Olyan tizenkettő éves lehettem, mikor elsétált előttem az úrnő. Olyan hozzá hasonló szépséget még soha életemben nem láttam. Egyszerűen elkápráztatott szépségével. Azt hiszem nem túlzás, de abban a pillanatban, ahogy elsétált előttem belé szerettem. Volt benne valami vonzó és egyben titokzatos is. Rettentően ritkán hagyta el a kastélyt és akkor is inkább ködös időben. A szolgák mondtak ezt-azt róla és férjéről. Legtöbben azt állították, hogy nem e világiak. De engem annyira elvakított a szerelem, hogy nem akartam nekik hinni. Minden egyes percben csak arra vártam, hogy újból felbukkanjon és bearanyozza napjaimat, de ez inkább csak szenvedő sóvárgás volt. Aztán talán úgy fél év eltelt, míg nem láttam, de egy nap sem volt, hogy ne gondoltam volna rá. Majd minden attól volt hangos, hogy az úrnő férje tragikus módon elhunyt. Tudom elég kárörvendő dolog, de ennek csak örülni tudtam. Hogy végre szabad az a nő, aki annyira szeretek. De hát talán nem is tud létezésemről. Elvégre ki vagyok én, hogy észre vegyen? Csak egy itt szolgáló család sarja. Aztán újabb kínzó hónapok teltek el, úgy hogy nem láthattam szívem választottját. Pletykákból értesültem arról, hogy mély depresszióba esett és már a szobáját sem hagyja el. Legszívesebben berontottam volna a szobájába és elmondtam volna neki mindent, hogy mit is érzek iránta. De túlságosan féltem a visszautasítástól. Aztán elmúlt a borús tél és felváltotta az esős tavasz. Ekkor éreztem, hogy vissza jött életemben az a maradék remény is. Aztán egyik nap, mikor a kastély mellett szorgoskodtam megpillantottam az ablakban álló, Katherinet, aki olyan szemekkel meredt rám, minta szellemet látott volna. Akaratlanul is kizártam a külvilágot, úgy bámultam rá. Egyszerűen még mindig olyan szép volt, mint ahogyan emlékeztem rá, sőt talán még szebb is. Csak ámultam és gyönyörködtem szépségében. Aztán hirtelen eltűnt. A következő napokban párszor eljátszottuk ezt, csak néztük egymást az ablakon keresztül, még is olyan boldog voltam már ettől, mint soha semmitől. Aztán egyre többet találkoztam vele a birtokon, bár sosem voltam elég közel hozzá, de tekintetünk mindig találkozott, azt hiszem nem túlzás, ha azt mondom, hogy szikrázott köztünk a levegő. De nem mertem egy ilyen elegáns nőt leszólítani, tudván, hogy én csak egy szolga vagyok. Nem akartam bele ringatni magam ebbe az álom világba, de egyre jobban vágytam Katherine-re. Mikor napok teltek el, hogy nem láthattam, szinte fizikai fájdalmat éreztem. Ilyen erős vonzalmat még soha sem tápláltam senki iránt sem. Persze akadtak körülöttem hasonló rangú lányok, de egyik sem tudta annyira felkelteni figyelmemet úgy, mint Katherine. Nem tudom mit tehetett velem, de elrabolta szívemet. Aztán szerencsémre úgy alakult, hogy bátyám messzi rokonokhoz ment és nekem kell átvennem a helyét, ezáltal szabad járásom lesz a kastélyba, és pont ez az, amire már oly rég óta esz a fene. Már több napja szállítom a kastélyba a zöldségeket, de Őt még egyszer sem pillantottam meg, már majdnem alább kezdett fagyni lelkesedésem, mikor egy szokatlanul esős napon megpillantottam. Meglepetten néztem, de Katherine csak nevetett és táncolt az esőben. Bátortalanul megközelítettem, majd oda jött hozzám és meg fogta a kezemet és táncolni kezdtünk. Ez volt életem legcsodálatosabb pillanata. Aztán csak hagytam magam sodródni az árral és arra eszméltem fel, hogy az úrnőm szobájában vagyok. Sőt, mi több az ágyában fekszek csurom vizes ruhában és Katherine pedig mellettem. Mindig is erre vágytam, ekkor úgy éreztem, hogy végre van értelme élnem. Ekkor viszonyba kezdtünk, ami persze titkos volt. Ennek ellenére szinte minden este találkoztunk és órákig együtt voltunk. Még egy nap, fény derült mindenre. Elmondta, hogy a pletykáknak van valóság tartalma és, hogy nem kell tőle félnem, de még is csak egy vámpír. Nem rémültem meg, túlságosan is szerettem ahhoz, hogy ez miatt vége legyen mindennek közöttünk. De így már megértettem, hogy miért volt oly titokzatos mind idáig. Persze titka felfedésével nem váltóztak meg gyengéd érzelmeim iránta. Majd egyre többet találkoztunk és azzá szerettem volna válni, ami Ő, hogy örökké együtt legyünk.
Aztán eljött az a bizonyos nap, ami bele égett emlékezetembe; 1803. december 14-e, este volt és immár megint a hálójában találtam magam. Gyengéden belém harapott, először fájt, de elég gyorsan hozzá szoktam. Majd minden olyan homályossá vált aztán. Kósza emlékeim vannak, hogy megitatott vérével, aztán össze eshettem, csupán egy pillanatra keltem fel, akkor is ölelő karjaiban voltam és úgy éreztem, hogy mindennek vége van és az addigi életemben is. Majd szemeim újból lecsukódtak, olyan volt, mint egy kínzó álom, aminek soha sem lesz vége. Ezek után felkeltem, teljesen átszellemülve. Kínzó éhséget éreztem, azonban nem táplálékra vágytam, hanem egészen másra. Minden egyes porcikám vágyott a vér ízére, én meg hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a vérszomj. Majd Katherine behívatta egyik cselédjét és mondta, hogy ha élni akarok, akkor táplálkozzak belőle. Szó szerint rávetettem magam az ijedt lányra és minden csepp vért kiszipolyoztam belőle. Furcsa és egyben különös érzés is kezdett el bennem keringeni. Semmi bűntudatom sem volt, amiért kiontottam egy életet, sőt még élveztem is. Az átváltoztatásom után éreztem csak azt, igazán, hogy tényleg össze tartozok Katherine-val. Pár napra rá megszöktünk, hogy örökké együtt lehessünk.

1704: Münchenben kötöttünk ki. Felszabadulva élveztük az életet, és együtt hálóztuk be áldozatainkat. Olyanok voltunk együtt, mint két vérengző vadállat. Nem érdekelt minket semmit, csak a vadászás és az egymás iránt érezett szerelmünk. Szerelmesebb voltam, mint valaha, ha pár óráig, vagy akár percig nem láttam, frusztrálva éreztem magam, kellett a közelsége a látványa, na meg a szépsége. Nem is kell mondanom, hogy elszakíthatatlanok lettünk. Pénzünk mindig volt, hisz elég könnyen kelepcébe csaltunk mindenkit és ily módon feltörekedtünk az ott uralkodó ranglistán. Ezért megannyi bálon és múltságon vettünk rész. Általában ott cserkésztük be áldozatainkat. Akik szó szerint a karjainkba rohantak. Minél fiatalabb volt egy áldozat, annál inkább ízlett a vére. Idő közben észre sem vettem, hogy milyen hidegvérű gyilkossá váltam. Akkor már nem számított senki és semmi, csak egy személy, akiért még az életemet is feláldoztam volna.

1734: Franciaország. Mivel nem öregedtünk, ezért pár évente új lakóhely után kellett néznünk. Nem akartunk lebukni, se feltűnést kelteni. Úgy éltünk, mint egy pár, csak azt leszámítva, hogy esténként, szinte vérben fürdöttünk. Különös, hogy akár hová mentünk, mindenhol beloptuk magunkat az emberek szívébe. Biztosan nem lett volna így, ha tudják rólunk a csúf igazságot, sőt megmerem kockáztatni, hogy karokkal kezdek volna el üldözni minket. De amit nem tudnak, az nem fáj. Nekünk meg végképp nem fájt. Csupán élveztük az életet. Ekkora már megannyi áldozatunk volt. Eleinte számoltam, de már úgy elragadtattuk magunkat, hogy még számon tartani sem tudom.

1766: Havanna-ban kötöttünk ki. Bár fogalmam sincs, hogy hogyan, csupán vágytunk valami újra, valami vérpezsdítő élményre. Megannyi éj élménben volt részünk, szinte mindig megrészegültem a vér ízétől. Különös, hogy annyi év eltelt már, s nem is érdekelt, hogy a meglévő rokonaim élne-e még, csupán két dolog volt fontos. Az első Kath, a második pedig a vér imádata. Már egyáltalán nem vágytam régi életemre, a megmaradt emberség az évek folyamán távozott belőlem.
Aztán az évek csak úgy szálltak felettünk. Észre sem vettem, hogy már mióta is vagyunk együtt. Az egész olyan volt, mint egy álom, amiből sosem fogok felkelni, de őszintén nem is akartam. Majd ismét költöznünk kellett.

1804: Száz év leforgása után ismét vissza jöttünk Angliába. Az évek során annyi minden megváltozott. Nem is akartunk hinni a szemünknek. Egy kis otthonos panzióban szálltunk meg. Fáradt voltam az utazástól és lepihentem. Mire felkeltem Kath már sehol sem volt. Olyan pánik szerű érzésem támadt, mint még soha máskor. Valami miatt, minden bajjós előérzetem eluralkodott rajtam, pedig már nem egyszer ment nélkülem vadászni, de ez még is csak más volt. Talán órákig bolyongtam a városban, hogy megtaláljam, de sehol sem leltem rá. Ekkor vissza mentem a panzióba remélve, hogy már Ő is ott lesz, de nem. Ezután, ami következett, olyat még nem éreztem. Elgyengültek lábaim és élettelenül rogytam a földre, akár csak egy rongybaba. Nehezen kaptam levegőt, szinte már fuldoklottam. Majd megkaptam a kegyelemdöfést. Szívemben oly fájdalmat éreztem, mint még soha. Kegyetlenül fájt, és nem tudtam semmit sem tenni ellene. Ekkor éreztem, hogy az a nő, már nincs köztünk akit szerettem. Persze Kath felkészített erre a lehetőségre is, de nem hittem, hogy ilyen gyorsan véget ér minden. Órákig vagy akár napokig is ott feküdtem a földön összeroskadva.
Aztán össze szedtem magam. Többé nem akartam Kathre gondolni, mert még az emlékezése is fájt, de nem tudtam parancsolni magamnak, minden percben Ő járt a fejemben. Néha talán még annyira is vágytam rá, hogy olykor mintha láttam volna, bár tudom, hogy csak saját elmém zavarodott meg.

1823: Már oly sok éve, hogy a hőn szeretett nő már nincs velem. De még mindig elevenen él bennem minden egyes mozdulata, kecses járása és fülmelengető édes kacaja. Olykor még álmaimban és látom, hogy a nagy birtokon táncol az esőben és csak kacag. De mindig csak egy pillanatra, aztán felkelek és ráeszmélek a csúf valóságra. Nem is kell mondanom, hogy elvesztése miatt teljesen megváltoztam, minden érzelmet kiűztem életemből és már csak a gyilkolás érdekelt. Persze éreztem azt az űrt, amit Kath hiánya okozott és megpróbáltam keresni valakit, aki pótolhatná. De elég hamar rá kellett jönnöm, hogy Őt nem lehet pótolni. Vagy csak én voltam túl elfogult, hogy mindenkiben azt kerestem, ami benne is megvolt. Sok hasonló lánnyal volt dolgom, de senkiben sem volt meg az az elragadó személyiség. Inkább csak könnyűvérűnek mondanám őket. Akik nem méltók arra, hogy mellettem éljenek örök életet. Mikor már minden reményemet feladtam, úgy döntöttem, hogy akkor végleg egyedül fogok maradni.

1856 – 1938: Meglepő, de ezekben az években nem tettem semmi említésre méltót, csupán szórakoztam, öltem és ön marcangoltam magamat. Mert minden áldott nap felmerült bennem, hogy mi lett volna, ha... De ezt már sosem tudom meg. Az évek folyamán megfordultam: Nem Yorkban, Amszterdamban, Brüsszelben és még számtalan helyen, ahol a kedvenc hobbimat űzhettem. Mindig figyelnem kellett magamra, ezért nevemet úgy válogattam, mint áldozataimat. Persze, megannyi természeti katasztrófának voltam szemtanúja, nem is beszélve az embereket megtizedelő betegségekről, a háborúkról és a forradalmakról.

1939: Bécs. Az évek során nagy zenekedvelő lettem és előszeretettel jártam el olyan helyekre, ahol hangversenyek vannak. De még is Bécs felkeltette a figyelmemet. Persze szórakozásomat elrontotta a második világháború. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Bár mindennek meg volt a jó oldala. Nem kellett eltüntetnem a holttesteket, és nem is keltetem nagy feltűnést, hisz az emberek úgy potyogtak, mintha leprások lennének. Egészen hat évig szórakoztam így, mikor legnagyobb sajnálatomra vége lett a háborúnak, és ezért ismét új hely után néztem.

1945: Washington. Ismételten vissza vágytam Amerikába. Bár ez a világ elég elvont volt számomra. Talán csak az új találmányok miatt, ugyebár mindenhez hozzá kellett szoknom. Bár vagy fél évtizedet eltöltöttem Amerika különböző városaiban na meg persze lebujaiban. Talán csak a boldogságot kutattam, de tudatában voltam, hogy sosem lehetek ismét olyan felhőtlenül boldog, mint akkor voltam, mikor még kedvesem élt. Hiába voltam halhatatlan, ha elkeseredésem megkeserítette mindennapjaimat.

2009: Mindig is vonzottak az új helyek és az új lehetőségek. Na meg persze valami újdonságra is vágytam, ezért Erdélybe száműztetem magam. Valahogy olyan misztikus volt számomra ez a hely. Talán csak a sok legenda miatt, amit olvastam róla. De úgy hiszem, hogy még soha nem volt szerencsém találkozni egy hozzám hasonlóval és már vágytam rá, hogy találkozzák egy vámpírral. Egyre erősebb volt a kísértés, hogy találjak egy hozzám hasonlót, hogy tudjam, hogy nem csak egyedül élek ezzel a vérszomjammal.

Napjainkban: Lassan már három éve élek Erdélyben. Talán a véletlennek köszönhetően, vagy csak az alapos kutatómunkáim folyamán megfigyeltem pár érdekes embert. De még semmi különöst nem láttam, de hiszem, hogy ők is olyanok, mint én. Olyan közel vagyok már hozzá, hogy meggyőződjek arról, hogy vannak még hozzám hasonlóak, de még is egyre inkább távolinak érzem. Időközben felbukkant egy nő az életemben. Kiderült róla, hogy megszállott vámpír fanatikus és minden vágya, hogy közéjük tartozzon. Persze mindig azt hangoztatom neki, hogy csak ez egy mese és vámpírok nem is léteznek. Ám több, mint száz éve, hogy Kath-et elveszítettem és egyre jobban halványodik emléke elmémben. De ez a lány Lisa sok mindenben hasonlít rá. Mindössze tüzesebb vérmérsékletű és világos haja van, ennek ellenére a többi dolog stimmel. Talán önző dolog tőlem, de nem akarom megölni, inkább mellettem tartom és olykor lecsapolom a vérét. Persze úgy, hogy megidézem és az egészből semmire sem emlékszik. Nem akarom átváltoztatni, hisz Kath az évek folyamán mindent elmondott és tudatában vagyok, hogy azzal csak megölném. Inkább csak játékszerként kezelem. Nem árt, ha van egy kis szórakozás életemben, hisz halhatatlan vagyok, akkor már élvezzem ki az élet által adott minden lehetőséget.


Amiket szeret: mások kínzása, vér, ölés, szenvedés, klasszikus zene, régi filmek, olvasni, szórakozni.

Amiket utál: Irigység, önámítás, féltékenység, könnyűvérűség, hisztériák, kudarcok.

Jellem: Talán régen képes voltam szeretni, de ahogy vámpírrá lettem minden gyengéd érzelmemet elvesztettem. Persze a kegyelemdöfés, Kath halála volt. Onnantól kezdve már csak az ön marcangolás maradt nekem és mások kínzása teljesen érzelem mentesen. Önző vagyok, nem akarom, hogy másoknak jó legyen, miközben én belül szenvedek. Sok év leforgása alatt mindig ragadt rám valami. Egyre arrogánsabbá és cinikusabbá váltam. Gyakran esek önámításba. Túl sok rossz dolgot tettem már, de nem bánom, hisz lelkiismeret hiányban szenvedek. Sok dolog írható a rovásomra és sok mindennek lehetne nevezni főleg gonosznak. Számító vagyok és mindennek megvan a miértje, amit teszek. Stílusomat inkább bunkónak mondanám, mint hízelgőnek. Nem szokásom senkinek sem behódolni, mivel a magam ura vagyok.

Külső: Bár az idő egyre csak halad felettem, de nem hat rám az idő zord vasfoga. Több, mint 200 éves vagyok és még is egy 17 éves testbe vagyok zárva. Hajam színe sötétbarna, már majdnem fekete, igéző szempáromban pedig a zöld és a szürke egyvelege található. Arcom igazán karakteres, arccsontomnak köszönhetően. Arcomat általában nem csúfítsa borosta. Orrom kissé széles, ajkaim pedig íveltek. Bőröm fehér. Széles, igazán férfia vállam van, emellett úgy 182 centi magas vagyok és úgy 84 kiló. Szeretek kifinomult ruhákban járni. Igazi kaméleonnak mondanám magam. Hisz sok sok éve, még szmokingban és cilinderben pompáztam, most pedig inkább farmert és valami sötétebb inget aggatok magamra egy bőrkabát kíséretében. Hiába maradok ugyan az, ha körülöttem minden váltózik, ezért nekem is alkalmazódnom kellett.

Zoya