Karakter teljes neve: Nerina Kartusev
Becenév: Nina, Rina
Faj: Vámpír
Nem: Nő
Kor: 19 évesnek néz ki, de 25 éves.
Születés helye és ideje: 1987. 01. 17. - U.S.A. - Chicago; majd 2006. 07. 15. - Erdély
Foglalkozás: Naplopó
Különleges képesség: -



Apa: Oliver Kartusev; 47 évesen hunyt el; üzletember, megrögzött történelem imádó. - Még élet jó viszont ápoltam vele. Tudom nem helyes de őt hibáztatom azért, ami lettem, mivel az ő ötlete volt, hogy ide jöjjünk.
Anya: Olivia Kartusev; 43 évesen távozott a túlvilágra; háztartásbeli. - Kegyetlenül hiányzik, olyan volt, mintha nem is az anyám lenne, hanem a barátnőm, sosem parancsolgatott, inkább átsegített a nehéz időszakokon.
Testvérek: -

Egyéb hozzátartozók:
Jenny és Jessie Boterel; mindketten 19 évesek, és ikrek. - Akármennyire is egyformák voltak, sok dologban különböztek, de mégis abban egyet értettek, hogy örökre elválaszthatatlan barátnők leszünk - vagyis idáig így volt.



Ennyi idő elteltével sem tudom még teljesen elhinni a történteket, oh, hogy milyen szkeptikus voltam. Egyszerűen nem akartam elhinni a vámpírok létezését, pedig mélyen belül tudtam, hogy léteznek, csak nem akartam kimondani, mert akkor olyan valósnak tűnt volna. Már tudom, hogy miért nem akartam hinni bennük, egyszerűen féltem tőlük és kegyetlenségüktől és én is épp olyan kegyeltlenné váltam, pedig nem hittem, hogy képes leszek rá, pedig megtörtént, csak úgy. Nem fájt annyira, mint hittem volna, csak megtörtént és más lettem. Nem volt bennem már félelem se rettegés, csak vágy. Vágy, ami vérszomj formájában árad el bennem. Nemrég még egy törékeny lány voltam, akit mindenki szeretett, és most egy ragadozó vadász lettem, aki csak arra a vörösen izzó vérre vágyik, ami az egyszerű halandó embereket életben tartsa, de viszont engem is.

Körülbelül hat évvel ezelőtt...

Chicago -ban nevelkedtem, egykeként, mindenem megvolt, amit csak akartam. Szüleim már szinte istenítettek. Annak ellenére, hogy nem szenvedtem hiányt semmiben, mégis úgy éreztem, hogy nem ez az, amire vágyok. Ez az érzés, akkor uralkodott el bennem igazán, mikor megválasztottak az iskola királynőjének. Pedig én csak egy lány szerettem volna lenni a sok közül, sosem szerettem a felhajtást, ami körülöttem zajlik. Túl sok minden történt egyszerre és túl nagy volt rajtam a nyomás, hogy mindenkinek megfeleljek. Barátokból sem szenvedtem hiányt, de ezek nem igazi barátok voltak, nem is mertem hátat fordítani nekik, mert úgy éreztem csak az adandó pillanatra várnak, hogy hátba döfjenek. Persze, voltak igazi barátaim is, akik nem a gyorsan jött népszerűségem miatt álltak mellém.
Mindig is érzékeny lelkű volt, és a népszerűségemmel új barátok hadát nehezen viseltem. Minden lépésemet lesték és csak várták, hogy mikor teszek egy rossz lépést. Mélyen nagyon megviselt, de nem mutattam ki, nem akartam, hogy a keselyűk örvendjenek bukásomon.
Egyik napról a másikra bele csöppentem valamibe, ami olyan volt számomra, mint a pokol – vagyis akkor még azt hittem ettől nincs rosszabb. Valakinek nagyon szúrhattam a szemét, mivel az iskolában több pletyka is szárnyra kelt rólam. Nehezen bírtam elviselni mindezt, nem voltam erős és bele roppantam. Szerencsémre ez év végén történt és amint szünet lett valamivel jobban éreztem magam, bár a tudat zavart, hogy van aki képes ennyire utálni, hogy ilyen módszerekhez folyamodik.
Persze apámnak mindig akadtak ötletei, amiben anyám mindig támogatta. Apám imádta a történelmet, főleg Erdélyt szerette, meg persze, ami ott történt még anno, de én ebben nem hittem sosem. Még mégis bele mentem, hogy ott töltsük a nyarat, mondván, hogy rám fér egy kis levegő változás és persze sosem mondták ki, de tudták, hogy milyen helyzetben vagyok és jót tesz, ha kicsit elhagyom a várost. Ezért elindultunk Erdélybe, hogy ott töltsem a szünetem hátra lévő részét.
Első pillantásra nem tetszett a hely, sőt még második pillantásra sem. Olyan divatja múlt volt, és úgy tűnt, hogy vérbeli ősemberek lakják.
Egy kis panzióban foglaltunk szobát, nem nevezném otthonosnak, de mégis volt benne valami, ami megnyugtatott. Attól a perctől, mióta Erdélyben vagyok, egész testemet átjárta valami érzés, amit nem tudok semmihez sem hasonlítani. Annak csak örülni tudtam, hogy itt senki sem ismer, de mivel nem „közéjük” való voltam, mindenki megnézett, néha attól tartottam, hogy megköveznek vagy valami hasonló. De ahogy teltek – múltak a napok, egyre jobban megtetszett ez a hely, de magamnak nem akartam beismerni. Szüleim is jól elszórakoztak, élvezték a szabadságot, és minden látványosságot megnéztek a környéken, olykor velük mentek, de volt, hogy a saját kis felfedező utamat jártam. Épp egy ilyen felfedező utamon láttam meg valamit, vagyis valakit. Egy magas férfit sötét hajjal, magával ragadó hasonlóan sötét tekintettel. Bár csak pár percig láttam, mintha a jelenléte bele égett volna a retinámba örökké. Sötét volt és egy szempillantás alatt eltűnt. Ekkor lobbant lángra bennem valami, olyas valami, mint egy vészjósló érzés, de ez sokkal erősebb volt. Szívem lüktetett, szinte hallottam a saját szívverésemet. Majd elájultam és a szobámban érbetegségem fel, ahol szüleim gondoskodtak rólam. Különös, hogy semmi másra nem emlékeztem, csak arra a sötét szempárra.
Másnap szüleimet rávettem, hogy miattam ne aggódjanak, nyugodtan menjenek csak el, hisz szabadságom vannak. Ugyan vonakodva, de bele mentek. Teltek és múltak az órák és nem tértek vissza, ekkor tört rám azaz érzés ismét, amit már előző este éreztem. Nem tudom, hogy miért, de úgy éreztem valami történt velük, ezért utánuk eredtem. Új voltam és nem ismertem senkit, ezért nem tudtam kitől segítséget kérni, ezért egyedül bolyongtam az ismeretlen utcákon. Sötét volt, féltem, de a cél lebegett a szemem előtt, és meg akartam találni szüleimet. De valahogy tudtam, hogy már nem tehetek semmit és bele kellene nyugodnom, de nem voltam rá képes, és pont ez, ami a vesztemet okozta.
Úgy éreztem, hogy mindent elvesztettem szüleim eltűnése miatt, ezért sem akartam már vissza menni régi városomba, inkább itt maradtam Erdélyben.
Életem mondhatni, hogy keserédessé vált, igaz elvesztettem szüleimet, de megismerkedtem azzal a férfival, akihez az a bizonyos sötét szempár párosul. Ilyent még nem éreztem soha, mint amikor vele voltam. Nem mondanám, hogy valaha is szerelmes voltam, de most igazán az lettem. Fájt, mikor nem lehettem vele, rendes fizikai fájdalmat éreztem. Mindennél jobban vágytam rá, hogy megérintsem, vagy akár megízleljem mézédes ajkait. Igaz, szinte semmit sem tudtam róla, de nem is akartam kérdezősködni, pont úgy volt tökéletes, ahogy volt. Azzal a titokzatos külsejével és azzal a sok ki nem mondott szóval. Ha vele voltam nem érdekelt semmi, olyan boldog voltam, mint még soha. Akartam boldog lenni, hisz ennyi szenvedés után úgy éreztem kijár nekem, és Ő volt a boldogságom oka. Egy idő után egyre többet voltunk együtt, életem legjobb percei voltak. Aztán egy szép napon elmesélt mindent, ami meglepett, de nem érdekelt túlságosan, nem akartam foglalkozni, azzal, hogy Ő mi, csak az érdekelt, hogy mellette boldog vagyok.
Borús nyári hajnal volt, mikor ölelkezve vártuk a nap első sugarait az erkélyen, mikor felajánlotta, hogy vámpírrá tesz. Nem haboztam, egyből bele mentem, tudtam, hogy így örökre együtt lehetünk és boldogak leszünk.
Éreztem nyakamon édes ajkait, utána pedig a kellemes cirógató érzésből éles fájdalom vált. De csak pár pillanatig fájt. Olyan voltam, mint egy marionett báb, akit dróton rángatnak, teljesen öntudatlan voltam. Nem ellenkeztem, tudtam, hogy a férfi sokkal erősebb nálam, és különös módon még élveztem is a dolgot. Aztán össze eshettem, mert mire felkeltem, éreztem valami vas ízt a számban, szép lassan, de rájöttem, hogy az bizony vér. Megpróbáltam ellenállni, de testem ellent mondott nekem és akaratlanul is inni kezdtem azt a sűrű vörös folyadékot. Majd ismét egy képszakadás lépett be, gondolom a sokktól ismét elájultam.
Másnap késő délután keltem fel. Fogalmam sem volt, hogy hogyan kerültem a szobámba. Felgyulladt bennem a remény apró szikrája, hogy csak álom volt és ez nem történhetett meg, de mikor a nyakamhoz érve megéreztem a két kicsi sebet, gyorsan kialudt a szikra, pedig még épp, hogy lángra kapott. Abban a percben bepánikoltam, de aztán eszembe jutott minden és már cseppet sem bántam meg döntésemet.
Mindig is azt hittem, hogy én csak préda lehetek, de immár én lettem a vad. Olyan érzés vette be magát a testembe, amit még eddig nem éreztem, ez volt a vérszomj. Nem akartam ellenállni, hagytam, hogy eluralkodjon rajtam ez az érzés.
Még aznap megtanított vadászni. Mái napig emlékszek az első áldozatomra. Szép formás nő volt, hamvas bőrrel, dagadó erekkel. És az íze, na igen, arra emlékszek a legjobban. Sosem akartam gyilkolni, de egyszerűen elragadtattam magam és eluralkodott rajtam a vágy, és nem bírtam semmit sem ellene tenni. Mikor a nő élettelenül feküdt a lábaim előtt, csak néztem és nem volt semmi lelkifurdalásom, csak büszkeség árasztott el.

Körülbelül négy évvel ezelőtt...

Olyan boldog voltam, mint még soha. Semmi sem számított csak is Ő. Az elmúlt két évben, amiben vámpír lettem kijelenthetem, hogy egészen ügyes vadásszá váltam.
Egyik nap valami különöst éreztem, a levegő is másmilyen volt, és életpárom sehol sem volt. Kínzott a tudat, hogy nem lehetek vele, mindennél jobban vágytam érintésére. Hirtelen megremegtek lábaim és a földre rogytam. Zihálva vettem levegőt és minden erőm elszállt. Majd mellkasomban égető fájdalmat éreztem, mintha valaki szíven döfött volna egy karóval. Kiterültem a földön és csak sírtam, mint egy gyerek. Éreztem, hogy elveszítettem azt a személyt az életemből, akit a legjobban szerettem. Olyan üresnek éreztem magam, lett bennem egy tátongó űr. Tudtam, hogy elvesztettem és már sosem kapom vissza.

Mostanában...

Még mindig nem tettem magam túl a halálán. Butaság, de minden este várom, hogy hirtelen megjelenjen és adjon egy jó éjt puszit és a karjai között szenderüljek álomra. Tudom, hogy ez már nem lehetséges, de még is olyan jó lenne, ha csak egy napra is vissza jönne... Lassan kezdem megtanulni, hogy mindent amit szerettem az élet elvesz tőlem, már nem is lenne értelme élnem – végül is nem is élek. De nem adom fel, minden egyes „pofon” után felállok és még vérszomjasabb leszek. Mióta nincs velem kegyetlenebb lettem, hisz nincs már ki szeressen. Az éjszakát járom, néha túl brutális módszerekhez folyamodva ölöm meg áldozataimat, sőt néha még meg is kínzom őket, hisz már csak ebben lelem boldogságomat.
El vagyok kárhoztatva egy örök életre és már olyan személy sincs ki szeretne és oly magányos vagyok, még mindig gyászolok. Az emléke mindig bennem fog élni, de oly jó lenne, ha ismét olyan boldog tudnék lenni, és elhiszem, el kell hinnem, hogy lehetséges még.


Amiket szeret:
- Vér
- Hallgatózni
- Manipulálni
- Játszadozni másokkal
- Mások kínzása
- Vadászás
- Tánc, akár az esőben is
- Zene
- Érdekes beszélgetéseket
- Olvasni
- Fekete és vörös színt
- Sötétség
- Naplemente

Amiket utál:
- Az idegesítő embereket
- Hiszékenység
- Önsajnálat
- Magány
- Feltörekvő érzelmek
- Tömeg
- Ha hazudnak nekem
- És bárkit, aki rám vadászik


Jellem:
Na igen, én vagyok az a fura lány, akire az emberek mutogatnak, csak azt felejtették el, hogy ha rám mutatnak, akkor három ujjukkal magukra mutatnak. Lehull az álarc? Nem! Soha! Mindenki azt hiszi rólam, hogy kiegyensúlyozott életem van. Néha én is azt kívánom, hogy bárcsak úgy lenne, de aztán észhez térek és rá jövök, hogy nekem pontosan jó így, ahogy vagyok. Az igazat kevesen tudják rólam, pontosabban csak a közeli hozzátartózóim. Bármit teszek nem érzek lelkifurdalás, sem megbánást, csak a céljaim vezérelnek. Elég korán kiderült rólam, hogy bennem nem lehet bízni, nem vagyok őszinte és nem érdekel semmi, egyszóval nem vagyok azaz idegeskedő fajta. Az embereket csak tárgyként kezelem, manipulálom és kihasználom őket. Gyakran vagyok agresszív. Ezek mellett nem tűrőm el, ha nem nekem adnak igazat, és roppant egocentrikus vagyok, szóval önbizalomból nem szenvedek hiányt. Könnyen barátkozok, de képtelen vagyok őket megtartani, mivel kegyetlen és megalázó vagyok velük szemben.


Külső:
Kinézetem talán átlagos, de mégis szebb vagyok, mint bárki más. Hatalmas szempilláim vannak, amihez kék szempár párosul. Hajam természetes göndör és sötét vörös színű. Hajamat gyakran hordom kiengedve, de legtöbbször befogva viselem. Igazából szeretek a hajam mögé elbújni, mert akkor nem lássák, hogy milyen képeket vágok a dolgokhoz és olykor nagyon is jól jön. Figyelek a kinézetemre, ezért ha lehet nem mozdulok úgy ki, hogy ne legyen tökéletes a sminkem. Gyakran túl erősre készítem, de imádom, mikor a szemem feketére van kihúzva, mellé jó erős vörös rúzs szokott párosulni. Inkább csak feketében vagyok látható, emellett sok kiegészítőt hordok. Testalkatom átlagosnak mondható, 169 centi és 66 kiló vagyok mindössze.

Zoya