JULIANNA ALISON COLLIE Karakter teljes neve: Julianna Alison Collie
Becenév: Anna
Faj: Vámpír
Nem: nő
Kor: 97, külsőre 25 körül
Születés helye és ideje: Nagy Britannia, Wales; 1914. március 27.
Foglalkozás: író, főképp meséket, gyermekkönyveket írok
*** Apa: Frederic d'Ornontville, vámpír volt, 798 éves korában hunyt el
Anya: Elizabeth d'Ornontville, szintén vámpír volt, apám után két évvel, 72 éves korában hunyt el
Testvérek:Nővérem, Mary-Alice Watson, néhány évvel ezelőtt találta meg az életpárját, mostanában sokat időzöm náluk
Egyéb hozzátartozók:Életpárom és férjem: Alexander James Collie; a gimnáziumban ismertem meg, és a második világháború idején változtattam vámpírrá, mostanában nem vagyunk túl jóban...
*** Hmm... ez nem egy egyszerű, habkönnyű, tündérmese szerű történet lesz. Miért is lenne az, hiszen ez az életem? Igazából azt sem tudom, hol kezdjem, nem vagyok én jó ebben. Mármint az írásban igen, hiszen abból élek. De főképp meséket írok, gyerekkönyveket, néha még ilusztrálom is őket. Közel száz éves létemre is még mindig egy nagyra nőtt gyerek vagyok, aki álomvilágban él, messze magasan lebegve egy rózsaszín felhőn a földtől jó távol. Ilyen vagyok, és így érzem jól magam. Na de megpróbálok megkomolyodni egy sóhajtás erejéig, amíg leírom, amit tudni fontos rólam, a családomról és a múltamról.
Már csak azért sem nem egy egyszerű, szokványos történet az enyém, mert vicces, brazil szappanoperákat is megszégyenítő szövevényes családi szálak hálózzák be. Apám egy nagyra becsült, idős vámpír volt, aki hosszú, és a meséi alapján boldog élete nagy részét Wales-ben töltötte, ahol született is. Elmúlt hétszáz éves már akkor is, mikor én a világra jöttem, és nem anyám volt az ő első, és egyedüli életpárja. Előttünk jóval, nagyjából négy-ötszáz évvel már egyszer megtalálta a boldogságot egy Emily nevű nő mellett. De a hölgy elég különös teremtmény volt, teli csupa szokatlan hóbortokkal. És egyszer valami különös kísérletezése közben magára gyújtotta a saját házukat, és bennégett. Természetesen ezt a nőt én soha nem ismerhettem, csak hallottam róla meséket apámtól, és a nálam 178 évvel idősebb nővéremtől. Mary-Alice apánk első életpárjától született. Aztán jött Elizabeth, a hideg és csendes angol nő, aki valami furcsa oknál fogva mégis csak el tudta csábítani apámat, rabul tudta ejteni a szívét. Pedig az én szememben ők mindig is olyanok voltak akár a tűz és a víz. Apám a tűz, lobbanékony, állandóan teljes lángon égett, vidám volt és bohókás. Ezt tőle örökölhettem én is. Anyánk akár a víz, nyugodt, csendesen folydogál a maga medrében, persze titokban alattomosan ásta a saját medrét folyamatosan, és a maga módján a stílusa ellenére mégis sokakat az ujja köré tudott csavarni. Persze gondolom az életpár dologban, akár a szerelemben, nem az észérvek döntenek. Ezek a dolgok belül dőlnek el a szívben, és nem lehet tenni semmit ellene. Tehát a szüleim a nagy különbségek ellenére is jól megvoltak, és én voltam a szemük fénye. Kislányként azt hiszem, kicsit el is kényeztettek. Ennek hála tizenhárom éves koromig egy kis hercegnőnek képzeltem magam. Apám Wales-i kastélyában éltünk. A világ körülöttem forgott, és a magam módján élveztem azt is, hogy mi mások vagyunk, mint a bennünket körbevevő emberek. De aztán ez a rózsaszín légbuborék kipukkant, amint apámat holtan találtuk, fej nélkül. Defenzorok végeztek vele. Akkor hallottam először a létezésükről. Anyám sem volt e témában sokkal okosabb nálam, egyedül a nővérem tudott minket felvilágosítani, de amint megértettük, hogy mi történt, anyám azonnal eladta mindenünket, és menekülőre fogta a dolgot. Meg sem álltunk Skócia legnagyobb városáig, Glasgowig. Ott azonban meg kellett húznunk magunkat. Sokkal egyszerűbb életmódra kapcsoltunk. A vagyonunk meglett volna a fényűzéshez, de anyám félt, és nem akart feltűnést. Beíratkoztam az ottani gimnáziumba, de előző életünk után ez az új létforma számomra maga volt a kénköves pokol. Rószaszín hercegnőből szürke kisegérré kellett válnom, és persze már egyáltalán nem örültem, hogy én más vagyok. A gyerekek, mint tudjuk, mindig érzékenyebbek az ilyesmire, ráadásul az egymás közötti piszkálódás még meg tudja keseríteni, nehezíteni a dolgokat. Anyám óhajára szemüveget kellett hordanom, de nem azért, mert rosszul láttam. Hiszen vámpír voltam. Csak amiatt, hogy még inkább emberinek tűnjek. A suliban a fiúk persze ezt is tréfa tárgyává tették, sokszor pápaszemesnek gúnyoltak.
Történt egyszer, hogy a gúnyolódó fiúk elől menekülve belerohantam egy fiúba. Oh Alex! Mennyire komoly és imádnivalóan aranyos volt már akkor is. Az ütközéstől mindketten zavarba jöttünk, de amíg én meg sem tudtam szólalni, csak pirultam, ő folyamatosan magyarázkodott. Azt hiszem, már akkor beleszerettem. Persze előbb csak barátok voltunk, de aztán ez hamar komolyra fordult.
Bimbózó szerelmünket a második világháború kitörése fertőzte meg. Alex is megkapta a behívóját, én pedig az indulása előtti napokban állandóan csak rimánkodtam neki, hogy jöjjön vissza, térjen vissza hozzám. Legszívesebben elraboltam volna, elvittem volna jó messzire valami békésebb helyre, ahol megóvhatom, de nem tehettem. Az is megfordult a fejemben, hogy átváltoztatom, de akkor még nem voltam benne teljesen biztos, hogy ő az életpárom. Féltem, hogy megölöm, ha tévednék. Anyám tanácsát próbáltam kikérni, de anyám... nem mondott sok biztatót. Nem is vettem akkor még észre, hogy addigra már kezdett teljesen megbomlani az elméje. Belebetegedett apám elvesztésébe. Végül önönmagával végzett, pár nappal azután, hogy Alex is elment. Ketten maradtunk a nővéremmel, és minden egyes napom rettegéssel telt, amíg a frontokról jövő híreket vártam és hallgattam. Végül nem bírtam tovább. Nagyon rossz előérzetem támadt, ezért felkerekedtem, hogy megkeresem Alexet. Még Mary sem tudott feltartani. Szerencsére. Éppen az utolsó pillanatban érkeztem. Már nem kellett attól tartanom, hogy a szertartással esetleg megölöm a szerelmem, mert tudtam, ha nem változtatom át, így is úgy is meghal. De minden rendben volt. Vámpírrá tettem, magamhoz hasonlóvá, összekötöttem a szívünket, a lelkünket, az elménket. Varázslatos volt, amint véget értek a fájdalmai. A következő évek is mesébe illőek. Egészen addig, amíg el nem jött a veszekedős korszakunk. Mi is olyanok voltunk, akár a szüleim: tűz és víz, ég és föld. Az idő múlásával egyre kevésbé volt türelmünk egymáshoz, egymás hóbortjaihoz, bolhából is elefántot csináltunk, míg végül egy hatalmas veszekedést követően három évvel ezelőtt fogtam magam, és faképnél hagytam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy már hidegen hagy, mert piszkosul hiányzik. De végtelen hosszú élet vár még ránk, amit együtt tölthetünk, és most szükségem van egy kis szünetre, hogy ülepedjenek a dolgok...
***
Amiket szeret: Alex, mesék, szerelmes regények, álmok, zene, gyerekek, vígjátékok, írás, rajzolás
Amiket utál: Alex, szürkeség, hosszan tartó magány, unalom, túl nagy komolyság, veszekedések
Jellem: Kicsit lobbanékony vagyok, amit valószínűleg apámtól örökölhettem, ahogy a gyerekes viselkedésemet is. Sokszor vagyok komolytalan, kicsit bohókás. Az idő múlik, szinte repül olykor, de én vámpír vagyok, annak születtem, örökké fiatal vagyok, és szeretem ezt az érzést. Szeretem a zenét, a táncokat, főleg a régebbieket. De ha olyan kedvem van, felpattanok az ágyra, és azon ugrálok valami modernebb hip-hop, vagy pop zenére. Nevezhettek nyugodtan bolondnak, nem zavar. Szeretek egy kicsit őrült lenni, mindent fél vállról venni. Egyszer élünk - szokták mondani az emberek, és bár én nem vagyok ember, és ez az egy élet is tovább tart, mint esetükben, mégis ki kell élvezni minden egyes pillanatát. Persze nem azt mondom, hogy nem tudok komoly lenni. Természetesen tudok, sőt, ha valami olyan téma vetődik fel, ami igazán érdekel, teljesen átszellemülök, és beleéléssel, szenvedélyesen tudok beszélni, beszélgetni, vagy épp vitázni akár teljes komolysággal. A barátok is mindig számíthatnak rám, meghallgatom őket, és ha kérnek a tanácsaimból, ha nem, próbálok segíteni is. Azt egy kicsit nehezebben viselem, ha az én dolgomba próbálnak belekotyogni, mint ahogy a barátaink, vagy például a nővérem most próbál kibékíteni Alex-szel. Vele kapcsolatban egyébként nem a nagy komolysága a főbb probléma. Mert annak ellenére, amilyen vagyok, nagyon is tudom őt csodálni és tisztelni ezért. Csak van pár dolog, amiben nem értünk egyet, és nem tudom, hogy ez fog-e változni...
Külső: Az átlagtól azt hiszem, egy kicsivel magasabb vagyok a 170 centimmel, és soha sem voltam egy törékeny, karcsú virágszál. Én legalábbis nem éreztem magam annak. De ettől fügetlenül nagyon is nőies alakom van, és szeretek nem túl kihívóan, mégis nőiesen öltözködni. Persze az idő múlásával a divat folyamatosan változik, néha vissza-visszatérnek bizonyos elemek. Én ezeket a dolgokat nem mindig követem olyan pontosan, megvannak a saját hóbortjaim az öltözködésben is. Hosszú, barna, enyhén hullámos hajam általában leengedve omlik a vállamra és a hátamra. Nagy, csokoládébarna szemeim vannak, amiket már csak azért is imádok, mert tudom, hogy Alex is imádja...