Általános adatok:

Karakter teljes neve: Victoria Cavanaugh
Becenév: Vic, Tori
Faj: Ember
Nem: lány
Kor: 17
Születés helye és ideje: Montreal, Kanada; 1995., március 2.
Foglalkozás: tanuló

Család:

Apa: Jason Cavanaugh; 42; nőgyógyász; nagyon jóban vagyok vele
Anya: Jenna Cavanaugh; 40; síoktató; ugyanolyan viszonyom van vele, mint apámmal
Testvérek: -

Egyéb hozzátartozók: -



1995. Az a bizonyos év, amikor az ég egy olyan csodálatos teremtménnyel áldotta meg a világot, mint amilyen én vagyok. A szüleim Jason Cavanaugh és Jenna Cavanaugh is csodálatos emberek, akárcsak én. Anya korábban híres síelő volt az országban és most, hogy „belefáradt” a szakmába, inkább csak oktatja ezt a sportot. Nagyon sokan járnak hozzá órákat venni, mivel a szülők mégis csak szívesen taníttatják csemetéjüket egy profi ex-sportolónál. Apa régen úszó volt, de most már nőgyógyászként dolgozik, és rengeteg gázsit keres. Más szóval, nagyon gazdagok vagyunk és ez volt az, amit én nagyon sokszor kihasználtam az életben. Bár be kell vallanom, hogy néha ellenem fordult az egész gazdagságom.
Amikor eljöttek a híres-neves ovis évek, akkor mindenkitől elvártam az oviban, hogy Allison hercegnőnek szólítson. Így utólag visszagondolva akkoriban túl kislányos voltam. Bár az még az ovi volt, akkor minden kislány a saját maga rózsaszín felhőcskéi között élt. Már egészen kicsi koromban elkezdtem úszni tanulni, méghozzá nem mástól, mint aputól. Amikor végre az általános suliba kerültem, már gyerek úszóversenyeken is indultam. Akkor még nem jártam sport iskolába, csak egy sima suliba. Mondhatni, hogy koromhoz képest kiemelkedően jó voltam úszásban, nemsokára eljöttek azok az idők, amikor általában én nyertem a versenyeken.
Nem mellesleg még mindig én voltam „apuci pici lánya” és mindenki imádott. Ám ezt idővel kezdtem megelégelni. Mert bár szerettem a középpontban lenni, azért idegesített, hogy idővel rám ragadt a „jó kislány” jelző. Ezt úgy 14 éves koromban kezdtem megelégelni és nekifogtam mások szekálásához, valamint elkezdtem kihívóan öltözködni. Igen, már ilyen kis koromban. Ekkor megváltozott rólam a társaim véleménye, és aki valamilyen oknál fogva zavart engem, annak minden oka megvolt rá, hogy féljen tőlem.
Viszont volt egy olyan eset, amitől a hatalmasra nőtt egóm sem tudott megmenteni. Egyszer, amikor még 15 éves voltam, a suliból tartottam hazafelé. Már úgy este kilenc lehetett és tél volt, tehát magyarul korom sötétben mentem haza. Megjegyzem, azért akkor, mert a délutáni szakkör után büntetésbe küldtek. Mindig be szoktam fordulni egy sötét sikátornál, hogy levágjam az utat hazafelé. Észre vettem, hogy valaki követ, de nem mertem hátra fordulni, inkább megszaporáztam a lépteimet és mentem tovább. Sajnos azonban ebben az esetben is legyőzött végül a kíváncsiságom és hirtelen megálltam, majd egy gyors mozdulattal megpördültem. Az illető egyre közelebb jött hozzám, és amikor rendesen ki tudtuk venni egymás arcát, meg is állt előttem. Az a személy nem más volt, mint az egyik osztálytársam, Toby. Róla köztudott volt, hogy ez egyik legnagyobb kocka a suliban, ráadásul egy nagy lúzer, ezért határozottan kihúztam magam, majd megeresztettem felé egy gúnyos mosolyt.
Megkérdeztem tőle, hogy mégis mit akar és az arcomról simán le lehetett olvasni az „olyan szánalmas vagy” arckifejezést. Toby semmit nem válaszolt, csak elindult felém. Felvont szemöldökkel vártam, hogy mire készül. Igazából sejtelmem sem volt arról, hogy mire készül. Láttam az arcán a dühöt és egy kicsit kezdtem megijedni, de kívül még mindig rajtam maradt az egoista álarcom, hátha ezzel sikerül elriasztanom.
Ennek ellenére dühösen egyre inkább csak felém tartott és azt mondta, hogy megelégelte azt, hogy folyton csesztettem. Csak a szememet forgattam, viszont amikor már majdnem odaért hozzám, ijedten hátrálni kezdtem, de akkor nekiiramodott és lelökött a földre. Ahogy csak tudtam, feltápászkodtam, de akkor fogott és a falnak szorított, majd lekevert nekem jó néhányat, ezután meg megint a földnek lökött, ezúttal durvábban. Azt hittem, hogy végre abbahagyja, de nem. Belerúgott egy hatalmasat az oldalamba, majd még néhány ütést kaptam. Ezután pedig, mintha mi sem történt volna, elment. Én pedig ott feküdtem a földön, elverve és mire felfogtam, hogy mit is tett velem, elsírtam magam. Szerencsére a táskámat nem vitte el, ezért elővettem a mobilomat és felhívtam anyut, aki értem is jött és hazavitt.
Másnap feljelentettük Toby-t a rendőrségen és szerencsére pár nap alatt sikerült bebizonyítani, hogy ő tette ezt és mivel éppen betöltötte a 16. életévét, már szabadon börtönbe zárhatták.
Igazából még a mai napig magamon viselem ezt a szörnyű emléket, de szerencsére az egoista, másokat gyakran megalázó énem megmaradt. Viszont igyekeztem tapintatosabb lenni, mert azért mégis tanultam a saját hibámból, nem akartam még egyszer így járni.
Két évre rá sajnos kiengedték Toby-t a börtönből, de jól meghúztam magam, nem szóltam felé egy rossz szót sem. Igazából egyáltalán nem szóltam hozzá. Féltem tőle.
Egyik nap, amikor tanítás után vissza kellett valamiért mennem a biosz terembe, ott ült a tanári asztalon. Komolyan, mintha engem várna. Riadtan néztem rá és gyorsan felkaptam, amiért visszamentem és igyekeztem is volna kifelé, de elém rohant és bezárta az ajtót. Valahogy túl gyorsnak tűnt nekem.
Kérdőre vontam, hogy mit is akar. Azt mondta, hogy bosszút, amiért börtönbe került miattam. Megpróbáltam kirúgni az ajtót, de nem sikerült. Ekkor fogott és a falnak nyomott, akárcsak két éve. Felkészültem rá, hogy megint kapok jó néhány ütést, de nem ez jött. Lassan a nyakamra hajolt, én pedig próbáltam eltolni magamtól, de nem ment. 'Mit fog csinálni?' - egyre csak ez járt a fejemben. A következő pillanatban éreztem, hogy valami hegyes belemélyed a bőrőmbe. A véremet szívta. Akkor, a sokkoló fájdalom és a riadtság miatt nem fogtam ezt fel, csak pár perccel azután, miután kiment és ott hagyott. Komolyan azt hittem, hogy meg fog ölni. De akkor miért nem tette? Hiszen ezt akarta, nem?
Hazarohantam és elmeséltem anyunak mindent. Szinte biztos voltam benne, hogy nem fogja elhinni, de nagy meglepetésemre elhitte. Ezután elmondott nekem mindent a vámpírokról és hogy nem árt, ha vigyázok velük. Na, igen. Erre valahogy magamtól is rájöttem. Csak nem tudtam, hogy Toby-ból pontosan mikor is lett vámpír. Ez örök rejtély marad számomra. De nem is akarok vele foglalkozni, el akarom felejteni.
Ezek után el akartam költözni otthonról, jó messzire a problémáimtól és anyáék beleegyeztek. Most már Erdélyben élek, továbbra is az úszás és ellenségeim lealázása a mindenem. Mert bár még mindig tisztán emlékszem mind két alkalomra, amikor Toby bántott, de ettől függetlenül megmaradt a hatalmas egóm.


Amiket szeret: úszni, megalázni az ellenségeit, győzni

Amiket utál: ha átvernek, ha hazudnak nekem és ha én vagyok az akit éppen megaláznak

Jellem: Igazából nincs egy konkrét meghatározható jellemem, mert van aki a gonosz és van aki az aranyos oldalamat ismerte meg. Ez valójában attól függ, hogy ki az, aki szimpatikus számomra és ki az, aki nem. Legtöbbször a kedves énemet szoktam mások felé megmutatni kivéve, ha versengésről van szó, mert akkor kegyetlenül képes vagyok megalázni a másikat. Viszont ha a barátaimmal vagyok, a büszkeségem megtartása miatt, néha akaratlanul is megbántom őket.
Hát igen, nem kicsi egóval rendelkezek, de ez nagyon sokszor előnyömre vált már. Például többször fordult elő olyan, hogy volt olyan ellenfelem akiről tudtam, hogy jobb nálam, ezért elővettem az egómat és ezzel sikerült visszariasztanom az illetőt attól, hogy szembeszálljon velem.

Külső: A külsőm. Nos, igen. Mondhatni, hogy tökéletes. Nem nevezném magam a természet legszebb teremtményének, de valóban nagyon jól nézek ki és ezt nem csak a hatalmas egóm miatt gondolom így. Hosszú, barna hajam van, ami csodálatosan csillog a napfényben. A szemem szintén barna, pontosabban csokoládébarna és általában elég egy bájos pillantás ahhoz, hogy bármelyik fiút elcsábítsam. Karcsú alakommal és a magam 170 cm-jével könnyen lehet modellalkatnak nevezni engem. Igen, sokat gondolkoztam azon, hogy modell legyek, de az úszás valahogy sokkal jobban vonzott ennél.
Általában sportosan, de csinosan öltözök, és nem félek nyáron a lehető legkevesebb ruhát magamra aggatni. Persze azt is hozzátenném, hogy mindezt ízlésesen, soha nem lépek át gusztustalanba.

Zoya