Előtörténet:

Nem több, mint 18 évvel ezelőtt egy tavaszi napon jöttem a világra, második gyerekként. A szüleim szeretettel várták érkezésemet. Az életem ugyanolyan volt mint bármelyik másik korombeli gyereknek. Három évre rá megérkezett húgom is. Nagyon hosszú éjszaka volt az. Én ugyan nem emlékszem rá mivel még fiatal voltam, és nem értettem semmit. De sokszor elmesélték már azt a téli estét. Édesanyám majdnem belehalt abba, a szülésbe, ahogy a húgom is, nagyon kevés hiányzott hozzá, de végül sikerült megmenteni őket. Viszont az orvos kijelentette, hogy többet nem lehet gyermeke. Igazából ezt annyira nem sajnálták szüleim mivel mindig azt mondták ,,minek ha már itt van három csodálatos teremtmény". Ahogy cseperedtem fel, egyre kevesebb törődést kaptam én is és Andrew is. Mindenki csak Emily-vel foglalkozott. Egy részt megértettem mert tudtam ő a fiatalabb és több törődést igényel mint én. De másrészt szörnyen rosszul tudott esni mikor kiabálva küldtek ki húgom szobájából, hogy ne játsszak vele, mert még baja esik. Ettől függetlenül nagyon szerettem szüleimet, mást el sem tudtam volna képzelni helyettük. Ám mikor betöltöttem a tizedik életévemet, születésnapomra meg akartak lepni engem édesanyámék. Mivel egész évben azzal rágtam a fülüket, hogy szeretnék egy születésnapi bulit már, hogy elhívhassam osztálytársaimat akiket nagyon szerettem, ők megadták ezt. Ez volt az első saját bulim. Mindenki ott volt aki számított és akit szerettem. Barátok, család, szomszédok. Az emeleten játszottunk jó páran, fogócskáztunk. Mikor én voltam a macska a többiek pedig az egerek, rám került a sor, hogy valakit megfogjak. Nem sokáig tartott mivel hirtelen füst jött az egyik szobából, amiben történetesen éppen a húgom és Lily játszottak, szaladtam a szoba felé miközben apukámnak kiabáltam aki már el is indult az emeletre. Megfogtam húgom kezét apukám pedig Lily-t húzta maga után. Lefelé menet a lépcsőn megcsúsztam és azon kaptam magam, hogy a lépcsőn gurulok lefelé a húgom keze pedig elszakadt az enyémtől, de anyukám csak kiabált neki, hogy csak szaladjon lefelé barátnőjével és ne álljon meg. Ez volt az utolsó hang amit hallottam. Teljesen beijedtem még kiabálni sem tudtam, vagy a fájdalomtól ami a fejemet illeti, vagy a félelemtől. Mire odaértek hozzám már késő volt mivel én a földön feküdtem, eszméletlenül. Egy nagyon mély álom nyomott el, és eközben csak különös álmaim voltak, és kissé furcsa képek jöttek a szemem elé. Egyszer viszont hallottam hangokat, nem sokáig tartott rájönnöm, hogy felébredtem, de viszont nem tudtam sem kinyitni a szemem, sem beszélni, meg sem bírtam mozdulni. Csak hallgatóztam, ahogy anyukám testvérével beszélget. Ők nem vették észre, hogy ébren vagyok. Ekkor édesanyám szörnyű keserves sírásba tört és kiabálni kezdett, hogy hogy halhatott meg. Először azt hittem rám gondol és foggal körömmel próbálkozni kezdtem mocorogni, vagy bármilyen életjelet adni. Persze sikertelenül. Mikor újból elhangzott az a szörnyű mondat ezúttal apukám nevét is odakiabálta. Nagyon megijedtem, nem akartam elhinni, amit mondott. Hirtelen elfogott egy pánik. Egyre távolabb hallottam édesanyám hangját ahogy tovább sír és kiabál. Mielőtt újból elnyomott a mély álom csak felgyorsult pittyegéseket hallottam ami valószínűleg a gépektől jöhet amikre fel voltam kapcsolva. Nagyon hosszú ideig csak különös álmaim voltak, ám de egyszer csak megint mintha valahol máshol lettem volna. Nem volt velem senki, viszont sikerült kinyitnom a szemem és egy hófehér falat láttam magam előtt. Nem tartott sokáig, hogy rájöjjek: ismét felébredtem! Mozogni nem igen tudtam de a hangom már visszajött, mikor szörnyű fájdalom nyilallt a mellkasomba. Senkinek sem kívántam volna ezt, nem bírtam ki és könnyek szöktek a szemembe. Pedig apukám mindig azt mondta, nagy-lány vagyok már és nem sírhatok. Apukám! Eszembe jutott mit hallottam. Hirtelen anyukám ront be egy orvossal a kórtermembe, mikor meglátott elkerekedett a szeme, odarohant hozzám és faggatózni kezdett, hogy: hogy vagyok? Fáj e valahol? tudod-e meddig voltál eszméletlen és így tovább. Viszont én semmire sem válaszoltam pedig kíváncsi lettem volna, hogy meddig aludtam. De nekem az első kérdésem ez volt:
- Apa tényleg meghalt? - Kérdeztem csendesen, és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a fájdalmat. Anyukám rögtön abbahagyta a kérdezősködést és csak egy nagyon halk ,,igent" hallottam, majd megint ugyanaz a fájdalmas sírásban tört ki. Rossz volt őt hallanom. Egyszer csak elkerekedett szemmel felnézett az orvosra majd rám.
- Te ezt honnan tudod? - Kérdezte kíváncsian, én pedig elmeséltem nekik a kis történetet. Az orvos szerint ez volt az amikor megbolondultak a gépek.
Pár héttel később már otthon is lehettem, nagy szeretettel öleltem át húgomat akinek szerencsére semmi baja nem lett, ahogy Lily-nek sem. Anyukám azt mondta én mentettem meg őket és ha én nem lettem volna talán nem jutottak volna ki élve. Viszont nekem az a hátsó gondolatom van, hogy ez nem igaz, sőt...még apu is miattam halt meg. Ha nem hívtam volna olyan sürgősen talán nem lenne most semmi baja és velünk lehetne. A kórházban azt mondták nem kevesebb mint 3 hónapig voltam öntudatlan állapotban. Nem nagyon értettem még ez pontosan mit is jelent mert úgy éreztem csak pár napot aludtam át. Viszont már nyár volt június közepe. Soha nem aludtam még ilyen sokat.
Nagyon lassan telt az idő, édesanyám szó szerint magába burkolózott és senki nem érdekelte, még mi sem. Csakis a munkájával foglalkozott. Apukám halála óta teljesen beletemetkezett és semmi másra nem figyelt. Én iskolába indultam szeptemberben és újra láthattam az osztályomat akik nagyon nagy szeretettel fogadtak vissza engem, de nagyon sajnáltam otthagyni hétéves húgomat. Mivel ez az iskola bentlakásos. Szüleim nem akarták, hogy minden nap utazgassak ilyen fiatal létemre mivel elég messze laktunk az iskolától. Első napon mindenki velem foglalkozott ami nagyon is tetszett. Habár szerencsére senki nem kérdezett apukámról amiért hálás is voltam nekik. Egy évre rá húgom is csatlakozott az iskolához, igaz késve. Mivel ő nem volt elég jól felkészülve rá mikor a korabeliek indultak és inkább otthon maradt még egy évet. Gyorsan szerzett ő is barátokat, mint ahogy én. Mi egész kis csapatot alkottunk. Mikor befejeztem az általános iskolát gimnáziumba folytattam utamat, ahol szintén találtam barátokat. Mindent együtt csináltunk haverokkal, rávettek mindenre az évek során...a drogozástól kezdve a pasizásokig. Én pedig mindent élveztem. Húgom persze ezt rossz szemmel nézte. Ő inkább az a jó kislány lett aki szorgosan tanul. Én pedig a pontos ellentéte. Most itt van egy tizennyolc éves fiatal lány aki még mindig saját magát hibáztatja apja haláláért. Talán ezért is fojtom magamat a rengeteg buliba, alkoholba, drogba és persze a pasikba. Emily szerint nem kellene ezt csinálnom mert biztosan nem örülne apu ha még élne. És egy szinten én is így gondolom de ez nem elég már ahhoz, hogy abba is hagyjam. Ahogy gondolhattam is volna ebben az iskolában sem úsztam meg teljesen a bajokat, mivel összeismerkedtem egy sráccal akit nagyon megkedveltem. Egyszer elhívott magához iskola után én pedig elmentem. Pedig nem kellett volna most már tudom. Nagyon megrémisztett mivel gorombáskodni kezdett és olyasmiket csinált velem amiket el sem tudtam róla egészen addig képzelni. Megerőszakolt. Nagy meglepetésemre hagyott futni, és nem ölt meg, csak megfenyegetett, hogy nem mondhatom el senkinek. Ezek után a közelébe sem mertem menni pedig minden áldott nap találkozunk iskolában és ugyanolyan gúnyos tekintettel figyel. Azóta is párszor megpróbált bántani és sikerült is neki. Talán tényleg változtatnom kellene magamon és akkor nem történne ilyesmi velem, de egyedül ezek a dolgok tudják valamennyire elfeledtetni édesapám halálát és, még ha nem is jó dolgok, mivel egy drogozás, vagy egy megerőszakolás nem mondhatni jó dolgoknak. Csakhogy még ez is jobb mint a csontig hatoló bűntudat, hogy megöltél valakit aki persze az apád...




Jellemzés:

Kedves Cassandra!

Szomorú, de szép előtörténetet hoztál nekünk. Hibát nem találtam, így már el is fogadlak.

Jó játékot!