Karakterkép:
Általános adatok:
Karakter teljes neve: Jensen Gardner
Becenév: Jensen
Faj: Vámpír
Nem: Férfi
Kor: 28 (256)
Születés helye és ideje: 1755.Szeptember.21 London átváltozásom 1783. Október.4 (Ha nem jól számoltam akkor kérem az adminokat ezt a kis malőrt javítsák ki ha lehet köszönöm )
Foglalkozás: Híres énekes
Család:
Apa: Jensen Ereld Gardner Meghalt
Anya: Carlota Elena Nilton Meghalt
Testvérek: Egyke
Egyéb hozzátartozók: ex- életpár: Carolin, halott
Előtörténet:
1755 szeptember 21.-én Londonban jöttem a világra. Családom gazdagnak és befolyásosnak számított akkoriban, értem pedig, bármire hajlandóak voltak. Egyetlen gyermekük lévén, mindent megadtak, ami csak módjukban állt. Mondanom sem kell, hogy ez nem volt kevés. Kifogástalan neveltetésben részesültem, a legjobb iskolákban csiszolhattam a tudásomat, hogy felnőtt koromra magabiztos, előkelő modorú férfivá váljak. Mindez mégis csak az életem egyik oldala. Nem volt minden felhőtlen. Szép gyermekkorom felett is gyakran suhantak át árnyfelhők, többnyire édesapám jóvoltából. Tökéletes utódra vágyott, így a tanulást helyezte az előtérbe. Azt akarta, hogy nyomdokaiba lépve, én is legyek valaki. Vele ellentétben édesanyám, azt akarta, hogy boldog legyek, s barátokat gyűjtsek magam köré. Akkoriban még tejföl szőke kisfiú voltam, s nagyon sokat szenvedtem ezek a dolgok miatt. Apámmal nem is volt jó a kapcsolatom, de ezt a külvilág felé nem mutattuk soha. Hogy is tehettük volna, hiszen családunk a régi osztrák hercegi család leszármazottai. Igaz, én már Londonban éltünk, de a rokonság sokra tartotta ezt a genetikai kötődést. Úgy is éltek a szüleim, mintha ők is valami hercegek, hercegnők lettek volna. Engem ez hidegen hagyott, nem akartam ezt a színjátékot. Hála ennek és apám életszemléletének, az idegeim már alig bírták elviselni ezt az egészet. Csak anyám tartotta bennem a lelket, aki mindig óvott és szeretett, jobban, mint bárki más a világon. Így teltek el a gyermekéveim, hánykolódva az idegesség hullámain. Azt hittem, sohasem lesz vége ennek, olyan lassan teltek az évek. Aztán egyetlen nap alatt, megváltozott minden. Nem a világban, hanem bennem. 1774 október 4.-én, 19 esztendősen, épp egy mulatságról indultam el haza. Még most is tisztán emlékszem arra az éjszakára. Hajam akkoriban már hófehéren tündökölt, de nem a korom miatt. Megannyi orvos egyaránt genetikai okokra vezette vissza ezt a színhiányt. Ahogy idősödtem, úgy fakult ki szőkeségem. Így róttam a sötét utcákat akkor. Sötét ruhám beleolvadt az éjszakába, de hajam szinte világított, mint a frissen hullott hó. Magányos utam egy szépséges fiatal nő keresztezte. Az első pillanatban, mikor szép szemeibe néztem, valami megmozdult bennem. Valami ősi, erős érzés. Carolina Duval volt a legszebb nő, akit valaha láttam. Azon az első teliholdas találkozáson szerelemre gyúltam iránta. Soha azelőtt nem gondoltam volna, hogy létezik ilyen, míg magam nem tapasztaltam. Ettől a naptól kezdve, hónapokon át, napi szinten találkoztam vele. Úgy éreztem, hogy tőle elválni rosszabb lenne, mint bármi más a világon. Szüleim előtt mindvégig titkoltuk szenvedélyes románcunkat, hisz tudtam, hogy apámnak nem lett volna kedvére ez a fejlemény. A lány nem volt nemes, bár anyagilag igazán nem szűkölködött. Minden egyes nap, erősebb érzelmeket tápláltam iránta, végül úgy döntöttem, hogy nélküle mit sem ér az életem. A szüleim elé álltam és megvallottam nekik mindent. Apám rögtön választás elé állított. Vagy elhagyom a nőt, vagy kisétálok az ajtón, de akkor, többé nem vagyok a fia. Én kisétáltam, ő pedig kitagadott. Mégis boldog voltam, hisz akkor már senki és semmi nem állhatott közém és Carolina közé. Még aznap megkértem a szerelmem kezét, de a várt igen helyett, más szavak hagyták el az ajkát. Egy történet, egy számomra felfoghatatlan, megdöbbentő mese. Először el sem hittem, hogy ő nem ember, hanem vámpír. Napok, hetek kellettek ahhoz, hogy felfogjam a dolgot, de még ekkor is akartam őt. Végig ott éltem vele, s mikor végre sikerült megemésztenem minden egyes szavát, ismét elé álltam. Nem érdekelt, hogy ki, vagy mi ő. Csak az, hogy tudtam, feltétel nélkül szeretem és reméltem, hogy ő is viszonozza ezt. Ismét megkértem, s most a várt igen sem maradt el. Az emberi törvények szerint összeházasodtunk, a nászéjszakán pedig, a vámpírok szertartása szerint is egymáséi lettünk. Megtörtént a vércsere, s órákig tartó haláltusa, majd egy mély álom után, másnap már vámpírként láttam meg a napvilágot. Nem bántam meg a döntésem. Carolinnal minden pillanat maga volt a mennyország. 3-om teljes évig éltünk együtt, majd engedve szívem szavának, rávettem, hogy látogassa meg velem a családom. Azt reméltem, hogy már lenyugodtak, s én is épp úgy hiányzom nekik, mint ők nekem. Erre soha nem derült fény. A szüleim házához érve, már csak romokat találtunk. Később kiderült, hogy az eltűnésem után egy esztendővel, leégett az otthonuk, s mindketten odavesztek. Nem mutattam ki, de akkor valami meghalt bennem. Elvesztettem őket, s még csak ki sem békülhetünk már soha. Próbáltam úgy tenni, mintha csendesen belenyugodtam volna a dologba, de persze a párom, tudta jól, hogy mennyire bántott ez a tény.
Gyászom enyhítése képpen, Carolin új ötlettel állt elő. Utazzunk pár évig kettesben, s lássunk világot. Soha nem tudtam nemet mondani neki, így kétség sem fért a válaszomhoz. Teltek múltak az évek, s mi a városokat járva, boldogan tengettük napjainkat. Tudnom kellett volna, hogy a kettőnk közt lévő csodának is egyszer vége szakad. Gondolni sem mertem volna arra, ami végül bekövetkezett. Elvesztettem azt, aki az életemet jelentette nekem. Ő ideiglenes otthonunkban volt, s én nem voltam vele. Csak pár órára váltunk el, mégis megtörtént a katasztrófa. Éles fájdalom hasított belém, mintha egy penge élét éreztem volna a nyakamon. Egy pillanat volt, de aztán, megszűnt minden. Rohantam ahogy tudtam, s amikor az ajtón benyitottam, ott feküdt ő. Élettelenül, fejétől megfosztva lángolt a teste. Bárki is tette ezt vele, biztosra ment. Összetörtem, magamba roskadtam. A düh és a kétségbeesés járt át. Már azon voltam, hogy én is eldobom az életem, s követem őt a halálba.
Egyedül maradtam, s célok nélkül bolyongtam a világban, egészen addig, még új célt nem találtam. A zene, az mentette meg az életem. Énekes lettem, kiénekeltem magamból minden kínt. Sikerem legnagyobb titka, talán épp a titokzatosság volt. Soha nem laktam sokáig egy helyen, soha nem mutattam meg magam a közönségnek. Nem volt rólam semmilyen felvétel, csakis az általam kiadott cd-k. Én lettem a láthatatlan zenész.
2011-et írtunk már, amikor hozzám is elért az üzenet. A vezér Erdélybe szólított, a többi vámpír közé. Addigra már zord és könyörtelen voltam, de az eszem nem ment el. Tudtam, ha ő hív, mennem kell. Egyébként is, már épp ideje volt ismét tovább állnom.
Jellemzés:
Amiket szeret: Imád este temetőkben,parkokban,sikátorokban vadászni. Szeret énekelni csak úgy mert olyan a kedve. Imádja a szépet az életet meg festeni.
Amiket utál: Nagyon utálja azokat az embereket akik csak panaszkodnak vagy pedig csak úgy vannak és nem kezdenek semmit magukkal. Persze lehet apja miatt, de ezeket az embereket gyűlöli.
Jellem: Rideg ritkán nevet könyörtelen de olykor ezeket eltakarva egész emberi. De tilos benne megbízni, akik eddig bíztak benne halottak. A felesége halál óta ilyen és nem kellemes a társasága csak a vér élteti. A vámpírok is olykor falra másznak tőle.
Külső: 193cm magas, izmos de nem túlságosan, elegánsan öltözik, sötét haja mint az éjszaka és gyönyörű kékek a szemei.
Kezdőlap
Tárgy: Jensen Gardner 
