● Név: Vladislav Dragomir
● Becenév: Vladislav
● Nem: Férfi
● Születési hely és idő: Oroszország, 1976. 05. 31
● Kor: 36
● Faj: Defenzor

A család

● Apa: Sergey Dragomir, katonatiszt. Jó kapcsolatot ápol vele.
● Anya: Nedia Dragomir, meghalt Nedia születésekor.
● Testvérek: 1 bátyja van Sergey (49, könyvelő), 2 öccse, az ikrek, Alekszej (33, ügyvéd) és Miháil (33, ügyvéd) és egy húga Nedia (27, orvos). Bátyjával nem tartja a kapcsolatot, révén, hogy az az orosz maffia tagja. Másik három testvérével szoros kapcsolatot ápol, mindhárom defenzor és a világ különböző részein teljesítenek szolgálatot.
● Egyéb hozzátartozók:
● Felesége: Emma Dragomir. 27 évesen elhunyt.
● Lánya: Natasa, 8 éves. Retteg attól, hogy elveszti a lányát de attól még jobban, hogy ő benne is felébred a vadász egy nap. Bármit megtenne érte.

A történetem

’76-ban született, Oroszországban, Szentpéterváron. Anyja, Nedia és apja, Sergey szigorú szülők voltak de minden tettük indokolt volt és most, hogy felnőtt, hálás azokért a ritkán elcsattanó pofonokért amiket kapott mert tudja, nélkülük ma nem lenne ugyanaz az ember. Anyja orvosként dolgozott a kórházban még apja katonatiszt volt így sokat kellett utaznia. A neveléséért leginkább a bátyja és a dadusuk volt a felelős. A kis Sergey 13 éves volt amikor első öccse a világra jött és úgy óvta még a széltől is mintha csak az ő gyermeke volna. Gyerekként imádta a bátyját és rengeteg időt töltött vele. Az ő családjuk hatalmas volt. 3 évre rá, hogy megszületett, édesanyja újra életet adott, két fiúnak. Alekszej és Miháil egypetéjű ikrekként, 4 perc eltéréssel látták meg a napvilágot majd hat évvel ezután megszületett a pici Nedia is. Sajnos akkor mind az 5 gyermek elvesztette az édesanyját. Fertőzést kapott el a kórházban és szervezete túl gyenge volt ahhoz, hogy legyőzze. Apjuk még mindig sokat utazott, így leginkább együtt nevelték fel az apró csöppséget. Nedia számukra olyan volt mint egy apró hercegnő. Mindentől óvták még nagyobb korában is. Szigorú szabályok szerint kellett élniük; napirendhez igazítva ébredtek, ettek, tanultak, dolgoztak a ház körül és feküdtek le aludni. Nem is volt ezzel probléma. Mind az öt gyerek úgy nőtt fel, hogy rendes, tisztességes fiatalemberek legyenek és Nedia pedig egy úrhölggyé váljon.

’94-ben Vladislav úgy döntött, ha már bátyja nem teszi meg, akkor neki kötelessége apja nyomdokaiba lépni és belépni a hadseregbe. Nem is habozott megtenni. Mind a négy fiút, úgy nevelte az apja, hogy ha eljön az idő, akkor katonai pályára léphessenek de Sergey nem tette meg; helyette a maffiózók családjának tagja lett. Hamar tökéletes katona vált belőle. Harcedzett volt, gyorsan tanult, tudta mikor mit kell mondani és tenni. Határozottan tudta, hogy apjával ellentétben nem hírvivő akar lenni hanem deszantos és mindent megtett annak érdekében, hogy csatlakozhasson az ejtőernyősök alakulatához. Anélkül sikerült neki, hogy apja bármit is szólt volna az ő érdekében, bár tudta a férfi nem is tette volna. Sergey kemény férfi és apa volt.

’96-ban Vladislav már háborúzni indult. Sosem fogja elfelejteni azt a napot. Moszkva, a január kellős közepén. A fagy elviselhetetlen volt azon a télen; az egyik leghidegebb télnek emlegetik a mai napig is. A hó ellenére semmit nem uralt fehér máz; mindent vér borított. Az első csecsen-orosz háború rengeteg áldozatot követelt. Óvatos becslések szerint 80.000 és 100.000 közé teszik az áldozatok számát. Sokáig nem tudtalk mit kezdeni a csecsen harcosokkal. Egyszerűen úgy tűnt, reménytelen csatát vívnak mert mintha az elesettek is feltámadtak volna. Erősek voltak és sokszor legalább 4-5 golyó kellett mire sikerült megölniük őket. Nem értették mi történik; nem tudtak behozni ételt csak vizet így gyengülniük kellett volna, mégis olyan erősek voltak, hogy már természetfeletti erőkre gyanakodtak. S nem is jártak tévúton. Ebben a háborúban tudta meg mi is ő. Ebben a háborúban tudta meg, hogy a szörnyek igenis léteznek és, hogy ő, azért született, hogy elpusztítsa őket. Mekkora bolond volt! Ifjú, ostoba fajankó aki azt gondolta, hogy a vámpírok nem érdemelnek mást csak halált. Azóta persze változott a véleménye. De visszatérve...
Kiderült, valóban természetfeletti hatalomról volt szó. Vámpírok egy csoportja már régóta buzdította az embereket a háborúra. Vezetőkké léptek elő és erővel, mágiával segítették az embereket. Olyan defenzorokat állítottak az oldalukra akik varázslattal szinte sebezhetetlen katonákat adtak az embereknek. Igor, a parancsnoka mondta el mindezt... ahogy azt is, hogy felébredt benne a vadász, ideje felvennie a harcot úgy, ahogy ők is teszik. Vele együtt aznap még egy maroknyi vadászt gyűjtött össze Igor és küldte őket titkos küldetésre. A legtöbb defenzor már ugrott életében de deszantos csak kettő akadt. Ő és még egy társa akiket valóban azért képeztek, hogy behatoljanak az ellenség területére, ők ketten találták meg azt a vámpírt aki az egészet irányította. Akkor és ott döntenie kellett.
- Áldozz fel egyet a tieid közül defenzor és cserébe visszavonulok.
- Vigyél engem. – mondta a férfi rögtön, hiszen ha itt áll ő maga, nem fogja más életét kockáztatni.
- Nem. – a vámpír ajkai élvezetes vigyorra húzódtak. Tudta, hogy Vladislav nem egy képzett defenzor... az ő háborújában nem volt helye ilyen kegyelemnek. Nem. A férfi úgysem képes rá, majd nekitámad és elroppantja a nyakát.
- Igor. – nem gondolkodott. Tette amit tennie kellett. Feláldozta a parancsnokát aki megértette a döntést... talán maga sem tette volna másképp. Miért épp őt választotta? Mert Igor már nem volt fiatal ellentétben oly sok most ébredt vadásszal és mert tudta, a parancsnok az egyetlen ember aki megbocsát neki. A vámpírt annyira meglepte a fiatal vadász határozott döntése, hogy elvette Igor életét és kivonult a csatából a mágusaival együtt. Az emberekre bízta a többit.

Ezek után kapott egy mentort aki kiképezte. Vladislav különös tehetséget mutatott a mágiához. Katona lévén fizikai edzettsége már megvolt; nem volt nehéz hozzászokni a napi edzésekhez. Sőt, kifejezetten szerette. Nem vonult ki a hadseregből. Épp ellenkezőleg. Az összes háborúban részt vett amiben csak tudott miközben kegyetlen mentora kezei alatt hajszolta magát a végkimerülésig. Keményen megdolgozott a tudásért amit megszerzett. Vérbeli harcos lett és nem kegyelmezett semmiféle vámpírnak. Nem keresett mentséget tetteiknek és nem kérdezett... nem kérdőjelezte meg a mentora döntését; azt ölte meg akire parancsot kapott.

Mi változtatta meg? Emma... a nő, akibe akkor szeretett bele amikor ’99-ben újra csatába vonult. Megsérült. Majdnem elvesztette életét. A nővér, aki ápolta, Emma, a világ legcsodálatosabb teremtménye volt. Azonnal tudta, ő lesz az a nő akit feleségül fog venni. Bizony az is harc volt mire elérte, hogy Emma randizzon vele. Sokáig udvarolt neki mire végre elvihette egy igazi vacsorára. Végül két évre rá, hogy megismerte, megkérte a kezét és még ugyanabban az évben, Franciaországba költöztek ahol feleségül vette. A sérülés miatt nem térhetett vissza a seregbe. Nyugalmazott tiszt lett aki nyomozóként kezdett dolgozni miután leszerelt. Emma megtanította más szemmel látni a világot. 2002-ben mikor, megtámadta egy vámpír a nőt, a férfi mindent elmondott. Emmának köszönheti, hogy ma már nem az elpusztítandó szörnyet látja bennük, hogy újra emberré és emberségessé vált, hogy úgy látja, mindenkinek jár egy esély. A nő több értelemben is megmentette az életét.
2004-ben született meg lányuk, Natasa. A gyönyörű kislány egyedül szemeit örökölte apjától, minden másban az anyjára ütött. Eszes, gyorsan tanul és mindenkihez olyan szeretettel fordul ami irigylésre méltó.

A következő évek békében teltek. Elhagyta mentorát hisz már boldogult egyedül is és Emma elfogadta mindazt ami ezzel az élettel járt. Franciaország új terep volt de békésebb is. Az ottani defenzorok, három év után felkérték, hogy legyen a tanácsuk tagja... legyen mentora az újonnan ébredő defenzoroknak, adjon nekik útmutatást. Igent mondott. Viszonylag kevesen mondhatják el magukról, hogy Vladislav Dragomir tanítványai de akik igen azok mind kiváló defenzorok. Nem váltak lelketlen gyilkosokká, sőt. Az ő tanait járó vadászok az érem mindkét oldalát meg és kiismerték. Sajnos nem tartott örökké ez a nyugalom. Bár Franciaország rendje és békéje fennmaradt, 2012-ben elvesztette a nőt akit szeretett. Nem vámpírok végeztek vele, még csak nem is gyilkosság volt. Feleségét autóbalesetben vesztette el. Emma szörnyethalt abban a pillanatban ahogy a teherautó lesodorta az útról. Azt gondolta, hogy ebbe belerokkan. Egyedül Natasa miatt nem süllyedt a bánat mocsarába. Kislánya mosolya újra és újra emlékeztette rá, miért érdemes élni, miért érdemes tovább csinálni nap mint nap, mindent. Natasa, most 8 éves. A kislány képes volt elfogadni édesanyja halálát és képes volt új életet lehelni apjába is.
Pár hónappal ezelőtt, egy fiatal nő kopogtatott ajtaján. Natasa invitálta be a nőt akiről ugyan tudott de nem sejtette, hogy fel fogja keresni... hogy az ő lelkét is magasztosabb célok ragyogták be. Sergey lánya, Zoya kereste fel és kérte meg, hogy tanítsa. Sok mindent mesélt a nő, többek között arról is, hogy miért költözik majd Erdélybe. Megígérte neki, hogy nem hagyja magára és tanítani fogja; csupán pár hónap türelmet kért még befejezi életét Párizsban, hogy aztán ő maga is odaköltözzön Kolozsvárra, lányával együtt. Most pedig elérkezett a pillanat.
- Natasa! – kiáltott lányának aki már csak a kedvenc kis plüssét kereste mit még anyjától kapott.
- Álmos vagyok apu. – nyüglődött a pici lány akit felkapott, bezárta az ajtót majd a kocsiba ültette. Becsatolta övét, hátrahajolt és homlokon csókolta lányát.
- Aludj kicsim. – Natasa kedvenc meséét bekapcsolva a dvd lejátszón hajolt vissza, beindította a motort és elindult Erdély felé.

Megjelenés

Jellem

User