Karakter teljes neve: Dr. Daniel Bailey
Becenév: -
Faj: vámpír
Nem: férfi
Kor: 118 éves, 30 évesnek néz ki
Születés helye és ideje: New York, 1893. 08. 21.
Foglalkozás: orvos
Különleges képesség: Hanggal való bűvölés


Apa: John Bailey
Anya: Maryann Medwin
Testvérek: -
Egyéb hozzátartozók: -


1893-ban jöttem a világra vámpír szülőktől, különleges körülmények között. Anyám, Maryann 9 hónap és 10 napja hordott ekkor már a hasában, mialatt szépen fejlődtem és akkorára nőttem, hogy az orvosok nem láttak esélyt a természetes szülésre. A fődoktor már éppen előkészített mindent a császármetszéshez, anyám pedig aggódva feküdt a kórházi ágyon, amikor úgy döntöttem előjövök magamtól. Valószínűleg az anyám szorongását érezhettem meg, de ami igazán különössé tette az esetet, hogy senki sem tudta megmondani, miként került elő a pocakból. Az egyik pillanatban még bent voltam, aztán a nővér és az orvos csodálkozva fordultak a nő lábai között felsíró csecsemőhöz. Az apjámnak, Johnnak támadt egy elmélete pár évvel később, hogy hogyan történhetett ez, de gyanúját nem osztotta meg senkivel. Aztán már lehetősége nem adódott rá.
Egészen nyolc éves koromig egy átlagos vámpírgyerek életét éltem szerető családban, egykeként, amikor bekövetkezett életem első nagy tragédiája. New York-ban egy kétfős defenzor-különítmény tűnt fel, és az első rajtaütés apám házára esett. Minket készületlenül ért a támadás, de a szüleim együttes erővel felvették a harcot, egészen addig, amíg a zajra be nem sétáltam a csata helyszínéül szolgáló hallba. Ekkor John egy szemvillanással azonnal utasította feleségét, hogy fogjon engem, és vigyen onnan messzire, valami biztonságos helyre, és maradjunk is ott. Maryann tétovázott teljesíteni a parancsot, de mikor apám következő pillantásából azt az ígéretet olvasta ki, hogy amint teheti ő is elmenekül, és csatlakozik hozzájuk, megragadott engem, és még a szélnél is sebesebben rohant velem.
A két defenzor nem is próbálta megakadályozni a menekülésüket, hiszen egészen addig egy kicsivel rosszabbul álltak a harcban, még az kettő a kettő ellen zajlott. Beérték a családfővel, nem akartak kockáztatni. Rutinosan közrefogták John-t, aki viszont minél több időt akart nyerni nekünk, hogy még véletlenül se tudjanak követni minket.
Sok kilométerrel odébb kapta anyám az utolsó gondolatbeli üzenetet apámtól, ami egy szóból állt: „Sajnálom.”. Az ezután rátörő fájdalomtól futás közben megbicsaklott a lába, elejtett engem és együtt gurultunk a földön, métereken át. A hempergés végeztével azonnal anyámhoz rohantam, aki magzatpózba kuporodva sírt keservesen ott, ahol megállapodott. Kérdezgettem, hogy mi történt, mi történt, de választ csak sokára kaptam. Amikor anyám ismét uralkodni tudott magán felállt, és mivel még mindig faggattam, szipogva ennyit szólt: „Apád életében először, és utoljára nem teljesítette a nekem tett ígéretét.”.
Ketten maradtunk a családban, ráadásul Maryann magát hibáztatta John haláláért. Ha akkor ottmaradt volna, együtt biztosan felülkerekednek a defenzorokon, legalábbis ezt mondogatta mindig. Én, mikor már elég érett lettem, hogy felfogjam a történteket, próbáltam megnyugtatni, hogy ez apám választása volt, ráadásul abban a helyzetben minden szerető szülő így döntött volna, hiszen nem kockáztathatják a gyerekük életét, de hiába beszéltem, nem hatottak az észérvek anyámra.
Az eset után mindenesetre átköltöztünk a nagyobb biztonsággal kecsegtető Angliába, pontosabban Londonba, és egészen 21 éves koromig itt nevelkedtem. 1911-ben jelentkeztem az egyik legjobb helyi orvosi egyetemre, de mielőtt tanulmányaimat befejezhettem volna, kitört az első világháború, és a frontra küldtek egy sebész segédjeként.
Habár néhányszor csak emberfeletti képességeimnek köszönhettem, hogy nem haltam meg úgy, mint rengeteg társam, de négy évvel később, a harcok végeztével visszatértem anyámhoz épen és sértetlenül. Három kitüntetést kaptam életmentő tevékenységeimért. Alig költöztem haza, máris folytattam a felsőfokú tanulmányaimat, és az éles szituációkban i tapasztalatom miatt kitűnő eredményekkel végeztem el azt. Legfőbb erősségem az anatómia, és a műtéti beavatkozások.
Pár évig egy helyi kórházban dolgozom, de aztán visszautasíthatatlan ajánlatot kapok egy nagy-hírű német sebésztől, aki személyes pártfogásába vesz. Mivel ehhez Münchenbe kell költöznöm, búcsút veszek édesanyámtól, aki nem tart velem, és ezután csak ritkán találkozunk, de legalább évente kétszer. Ezen összejövetelek alkalmával egyre gondterheltebben veszem tudomásul, hogy édesanyám megállíthatatlanul változik, és unszolásom ellenére még csak nem is keres életpárt, sőt elzárkózik mindenféle emberi kapcsolattól, azzal az indokkal, hogy senki nem pótolhatja számára Johnt.
A müncheni éveim jól telnek, szakmai tapasztalatom egyre gyarapszik, és találkozom életem első nagy szerelmével, Annával, akit két év múlva elveszek feleségül. Egészen 1944-ig együtt vagyunl, ami közben több költözésen is átesünk Németországon belül, hogy ne legyen feltűnő az öregedésünk hiánya. A második világháború alatt ezúttal a másik oldal szolgálatába állok, de mivel tehetségemet, és tudásomat túl sokra becsülik, nem küldenek veszélyes zónákba, a belsőbb területek kórházai között ingázom. Főleg magas rangú tiszteket látok el, akiknek nagyon fontos az élete, és többnyire merényletek során sérültek meg. Később sokat emésztettem magam azzal a gondolattal, hogy vajon hány ártatlan halálához járultam hozzá, mikor egy-egy vezetőt megmentettem, aki fanatikus követője volt Hitlernek.
A háború alatt nem csak a feltétel nélküli életmentésbe vetett hitét veszítettem el, hanem egy bombázás során meghalt Anna is. Súlyos csapás volt ez a számomra, aminél azt hittem, már nagyobb nem is érhet, és sokáig úgy tűnt, anyám példáját követve én sem keresek magamnak újabb életpárt.
Két év gyász után azonban minden megváltozott, ugyanis a vámpírtanács halálra ítélte anyámat egy Londonban elkövetett mészárlását követően. Az ítélet végrehajtása előtt értesítettek, és azonnal meghallgatást kértem tőlük. A beszélgetés során addig erősködtem, még engem nem választották végrehajtóként, mert szerettem volna még utoljára találkozni vele, és méltóképpen elbúcsúztatni. Leginkább azzal fenyegetőztem, hogy bárki is ölje meg az anyát, a halálát nem fogom bosszulatlanul hagyni, és így két értékes vámpírt is veszítenek. Végül az elszántságomat méltányolták, és adtak nekem egy hetet a dolog elvégzésére.
Az újabb, és egyben utolsó találkozásom anyámmal, sokkal nagyobb hatást gyakorolt rám, mint azt vártam. Maryann majdnem teljesen elvesztette emberi mivoltát, és engem sem ismert fel, annyira elhatalmasodott már rajta az őrület. Úgy érkeztem Londonba, hogy ha egy csepp esélyét is látom annak, hogy anyám újra a régi legyen, akkor dacolva a tanáccsal megszöktetem és gondját viselem, de keserves felismerés volt a részemről, hogy ez lehetetlen. A saját kezemmel kellett megölnöm.
Évekre mély letargiába süllyedtem az eset után, de már tisztán láttam: nem tudom megőrizni józanságomat, hacsak újra meg nem keresem a hozzám való személyt. Időm nagy részét utazgatással töltöm, az Antarktisz kivételével minden földrészt bejárok, hosszabban csak Franciaországban állapodok meg, így a német és az angol nyelv mellett a franciát is elsajátítom
1970-ig tart ez az állapot, amikor is egy moszkvai nyaralásom során megismerkedek Tatjánával. Újabb boldog időszak köszönt be életembe, talán a legszebb. Minden tökéletesen alakul, fél évre megismerkedésünk után egybekelünk, egy félreeső helyen veszünk magunknak Oroszországban egy tanyát, és időnk nagy részét kettesben töltjük.
30 évvel később rejtélyes körülmények között meghal Tatjána, mikor egyedül megyek Londonba meglátogatni anyám síremlékét. A távolság ellenére is átjár a szenvedés, de akár mennyire is sietek, szerelmemnek már csak a szétmarcangolt holttestét találom. A legszörnyűbb az egészben, hogy a testrészek között találok egy fejletlen kisbabát is.
Miután eltemettem a birtokon a feleségemet és a meg nem született gyerekemet, másfél napon át csak dühödten pusztítok magam körül, végül fel is gyújtom a házam, és magam mögött hagyom Oroszországot. Ezúttal Erdélybe megyek, ahol felfedem a tanács előtt a különleges képességemet, így helyet kapok közöttük.
Tatjána-t próbálom elfelejteni, rájöttem, hogy inkább új életpárt kellene keresnem, nem pedig volt szerelmem halálának okozóját.
Jelenleg Kolozsváron élek, időm nagy részében dolgozom, vagy az edzőteremben vagyok, csak szórakozásból, de ha le szeretném vezetni a feszültségemet, inkább kimegyek a kieső birtokomra; itt teljes erőmből üthetem a bokszzsákot.





Amiket szeret: Utazgatni, edzeni, valamint dolgozni.

Amiket utál: Nincs ilyen. A defenzorokat mondjuk nem szívlelem túlságosan az apám és (nem közvetlenül általuk, de miattuk megtörténő) anyám haláláért.

Jellem: Célratörő egyéniség vagyok. Sok mindent megéltem már, ezért megtanultam kezelni azt, ami vagyok és mindent, ami körbevesz. A saját szabályaim szerint élek. Eddigi életemben csak egyetlen egy alkalommal öltem, hiába támadt már rám több defenzor is, mindnek megkegyelmeztem, de mivel itt valószínűleg több fordul elő belőlük, talán szükség lesz a kegyetlenségre. A többi vámpírral szemben közömbös vagyok, nagyjából ugyanúgy kezelem őket, mint az egyszerű embereket, kivéve hogy segítek nekik, amennyiben tisztelettel, normális modorral fordulnak hozzám. Embervért iszom, ahogy azt mindig is tettem, persze csak feltűnésmentesen. Jó társaságban - bár ilyennel hosszú idő óta nem találkoztam - kivételt teszek és félrerakom a komolyságomat. Ilyenkor "változok át" a poénos, vidám Danny-re.
Külső: 30 éves férfi, enyhe borostával, jó testfelépítéssel. Többnyire sötét színű farmerben és felsőben láthatnak az utcán, de van, hogy kivételt teszek, főleg a célszerűség miatt (pl testedzésnél póló/rövidnadrág, munkában orvosi öltözet).