- Te szerettél volna elfelejteni engem, és azokat a napokat, amiket itt töltöttél. Én tiszteletben tartottam a döntésedet, és segítettem kitörölni az elmédből mindazt, ami történt - magyarázom meg, ha már úgy is annyira belejöttem a mesélésbe.
- De most mégis itt vagy, és nehéz eldöntenem, hogyan is kéne viselkednem veled. Hiszen én mindenre jól emlékszem... veled ellentétben. Vannak emlékfoszlányaid... érzéseid a hellyel és velem kapcsolatban, és fogalmam sincs, mennyi dereng. Több napot is itt töltöttél. Aztán egy étterembe is elmentünk... A városban találkoztunk, a parkban... te... segítettél nekem... valamiben - Na igen, elérkeztünk a kényesebb témához. Nem hiszem, hogy újra el kellene neki mondanom, hogy vámpír vagyok, hisz akkor végképp nem lenne semmi értelme az emléktörlésnek. Viszont ha maradni akar, előbb-utóbb úgy is megtudja. Azért elég fura dolog ez. Egyszer már elmondtam neki az igazat. Jól fogadta. Most mégis izgulok, hogyan érintené a dolog, ha újra megtudná.

- Rendben. Pihenj le! Talán jobb is lesz, ha alszol egyet az elhangzottakra, mielőtt bármit is mondanál - sóhajtok, aztán felállok, hogy elpakoljak az asztalról. Nem tudom, hová fog vezetni ez az egész. De az lesz a legjobb, ha most nem kezdek el ezen rágódni. Egyébként is az az első, hogy helyre jöjjön, meggyógyuljon. Majd ha felépült, beszélhetünk a továbbiakról.
- Ha úgy érzed, hogy szeretnél beszélgetni, vagy kérdezni valamit... esetleg meggondolnád, és visszakérnéd az emlékeidet, tudod hol találsz meg... - szólok még utána. Legszívesebben segítenék neki, hogy ne kelljen faltól falig botorkálnia, de ha egyedül akar maradni, nem fogom ráerőltetni magam. Ehelyett elfordulok, és a mosogatásnak szentelem minden figyelmemet. Vagyis nagy részét, ugyanis nem tudom kizárni a zajokat, amik a nappaliból jönnek, bármennyire is szeretném. Talán az lenne a legjobb, ha ma éjszakára átugranék a kastélyba. Ioannak jót fog tenni a pihenés és a csend, én viszont nem tudom, mit kezdhetnék itt most magammal.

Ioan ismét itt van. Itt lakik velem már napok óta, mint azelőtt. Illetve nem pontosan úgy. Most nem tudja, hogy mi vagyok, ezért óvatosnak kell lennem vele, és előtte. El akart felejteni, ezt tiszteletben tartom. Ha nem akarja tudni, hogy mi vagyok, nem fogom ráerőltetni a valóságot. Annak ellenére sem, hogy a múltkor egész jól megbirkózott vele... látszólag. Akkor többször is táplálkoztam belőlem. Most hihetetlen, de meg tudtam állni, hogy napok óta itt van mellettem, és egy ujjal sem értem hozzá. De nem csak azért, mert nem tudja ki vagyok. Egyrészt nem akarom ismét megbűvölni. Másrészt fel kell épülnie rendesen, meg kell erősödnie. De már szemmel láthatóan is jobban van. Ennek örülök.
A nap nagy részét nem itthon töltöttem. Nem is szoktam. Beleőrülnék ha naphosszat a négy fal között kellene kuksolnom... évszázadokig. Voltam edzésen, aztán intéztem az ügyesbajos dolgaimat, az üzletet. Valamiből nekem is élnem kell, természetesen. Ingyen nem tarthatnék fenn egy ekkora lakást. Délután érek vissza. Ioan éppen alszik. Nem is áll szándékomban felébreszteni. Inkább csinálok magamnak egy kávét. Igen, mostanában egyre több feketét iszok. Jó erősen. Úgy vettem észre, hogy ideig-óráig segít elterelni a figyelmem a vérről. Aztán a csészémmel kivonulok az erkélyre, és ott iszogatok a várost szemlélve egy fotelből. Egy kabátot még talán kihozhattam volna. Nem azért, mert fázok... hanem csak mert egy ember így biztosan fázna, és nem akarom elárulni magam. De úgyis mindegy! Ioan még alszik, és nem maradok kint sokáig.

Talán két-három perce ücsöröghetek kint a forró kávémat szorongatva, el-elmerengve, és már éppen a számhoz emelném a csészémet, amikor meghallom a közeledő lépteket. Felébredt hát. Azt hittem tovább fog aludni, de biztos nem volt nyugodt álma. Azt hiszem, sosincs az mostanában. Legalábbis nekem úgy tűnik. Nem tudom, mi lehet ennek az oka. Talán az, hogy itt van... és meglehet, hogy álmában feldereng neki valami abból, hogy bántottam, megharaptam, többször is. Nem tudom... Mondani nem mond semmit.
Felé fordulok, amikor kilép az erkélyre. Halványan elmosolyodom látva, hogy megrázkódik a hidegtől. Hát igen, tényleg kellett volna az a kabát, de most már mindegy. Mindenre lehet valamilyen nyakatekert magyarázatot adni, ha az kell.
- Szia! Hogy aludtál? Próbáltam csendben maradni, de ezek szerint mégis csak felvertelek... - Most már tényleg kortyolok egyet a kávémból, aztán összeszűkült szemekkel, homlok ráncolva figyelem a kitörését.
- Mibe csavarodsz bele? Mit segítsek? - kérdem, és félre teszem a csészémet a fotelom melletti asztalra. Van egy olyan sejtésem, hogy ez egy komoly beszélgetés kezdete.

Egyre csak ráncolom a homlokomat a szavai hallatán, és próbálom kihámozni a lényeget, hogy mit akar kihozni ebből, miért mond ilyeneket. Tényleg meggondolta volna magát? Meglepő fordulat lenne...
- Jól értem? - billentem oldalra a fejem, és úgy figyelem minden apró rezdülését, hogy mennyire gondolja ezt komolyan. - Azt kéred tőlem, hogy adjam vissza az emlékeidet? - kérdem, és most már fel is állok. Lassan közelebb sétálok, és nem szólalok meg újra, csak amikor közvetlen elé érek,
- Biztos vagy benne? - Felemelem az egyik kezem, és finoman végigsimítok vele az arcán. Aztán felágaskodom hozzá, és egy apró csókot lehelek az ajkára, szinte alig érintem. Hogy ez most mire volt jó? Fogalmam sincs. Nem is tudatosan cselekedtem, csak ezt valahogy meg kellett tennem. Talán elnézést kellene emiatt kérnem. De az nem rám vallana. Inkább csak elhátrálok egy fél lépést, hogy a szemeibe nézhessek, hogy lássam, hogy reagál.
- Ha fázol, bemehetünk - ajánlom, mert látom, hogy nincs nagyon ínyére a kinti hűvös idő.

Nem válaszol a csókomra, de nem is vártam tőle. Épp egy nagy gondolati-érzelmi zűrzavar kellős közepén van, és ezzel csak még jobban összezavarom. Nem szándékosan. Hisz nem tudatosan cselekedtem. Éppen ezért is nem lep meg a reakciója. Vagyis jelen esetben annak hiánya. Nyilván fordított helyzetben én sem tudnám, hogy mit tegyek.
- Menjünk - bólintok, és a kávémat magamhoz véve követem a jóval melegebb nappaliba. Természetesen én is érzem a különbséget, annak ellenére, hogy nem zavar az ilyen "kisebb" hőmérsékleti változás.
- Rendben. Őszintén szólva örülök ennek, mert nincs kedvem tovább színlelni. Örülök, hogy végre ismét önmagam lehetek majd előtted, mert ez így fárasztó, túl fárasztó. - Sóhajtok, majd közelebb lépek, megfogom a kezeit, és teljesen magam felé fordítom.
- Remélem, hogy nem fogod megbánni - teszem hozzá nagyon halkan, mintha csak magamnak mondanám, majd mélyen a szemeibe nézek. Egyik kezemet az álla alá simítom, hogy még inkább egymásra összpontosítsunk csak.
- Emlékezz! Emlékezz mindarra, amit elfelejttettem veled! Emlékezz arra, hogy mi vagyok! Emlékezz arra, ami köztünk történt. Emlékezz mindenre! - A szavakat szinte súgom, mégis elemi erővel bírnak. Érzem. Érzem a hatalmamat. Elmosolyodom, majd elengedem, és hátra lépek. Hmm... gondolom szüksége lesz pár pillanatra, amíg befogadja mindazt, amit már tudott. Ellépkedek a beépített bár felé. Azt hiszem, most mindkettőnknek jól fog esni valami, ami erősebb a kávénál.

Remélem, hogy nem fog összeroppanni a rátaláló emlékek alatt. Annyira kis szerencsétlennek néz most ki, ahogy eltámolyog a fotelig, majd helyet foglal, de egyértelmű, hogy most a szobából nem sokat lát. Gondolom képek ezrei pörögnek jelenleg gyors egymásutánban a szemei előtt. De ő akarta ezt. Ő akart megszabadulni is az emlékektől, és most ő kérte vissza is őket. Ismét csak az jár a fejemben, hogy egyszer bár meg tudott birkózni a vámpírságom gondolatával. Ezúttal is menni fog?
Kitöltök magunknak egy-egy pohárka whiskeyt. Azt hiszem, ez jó szíverősítő lesz. Az egyikbe rögtön belekortyolok. Nekem is szükségem van most rá. Aztán megindulok Ioan felé, és a másikat a kezébe nyomom. Végül leülök a mellette levő kanapéra, és úgy figyelem.
- Szólj, ha készen állsz beszélni róla... vagy kérdésed van! - jegyzem meg halkan, aztán inkább ismét az italomnak szentelem a figyelmemet.

Elfogadja az italt, bár továbbra is olyan, mint aki se lát, se hall. Nem tudom, meddig fog ez tartani, de kezdek lassan izgulni. Hogy miért, magam sem értem. Mármint... régen nem voltam ilyen. Nem érdekelt volna a véleménye. Sőt, valószínűleg nem adtam volna vissza az emlékeit, de még az sem biztos, hogy sérülten befogadtam volna. Önző voltam, számító, egy igazi harcos, és egy igazi vámpír, aki szép lassacskán a sötétség útjára téved a magány fojtogató kezei hatására. Ha valaki túl sokáig nem találja az életpárját, azzal bizony ilyesmi történik. És én már több mint kétszáz éve hiába keresem. De aztán megismertem Ioant, és tagadhatnám, de hiába: én is megváltoztam. Nem tudom, miért van ez. Hiszen először még csak nem is kedveltem, egy csavargó volt az utcáról, aki csak tápláléknak kellett. Talán... talán az volt a baj, hogy túl közel engedtem magamhoz. Itt élt velem napokig, és most megint itt van, és mintha egyre jobban kötődnék hozzá. Egyszerre jó, de ijesztő érzés is. Főleg most, hogy már emlékszik mindenre, és nem tudhatom, mit fog lépni.
- Pedig az bizony te voltál... Minden igaz, amire most emlékszel. Mondd... - hajolok közelebb ültömben, és a pillantását keresem - ... most félsz tőlem? - kérdem meg végül. Igen, én félek a választól.
- Ha úgy érzed, hogy időre van szükséged, azt is megértem - húzódok vissza.

Nem fél tőlem. A válasza mégsem megnyugtató. És vajon mit mondhatnék erre? A világ tényleg sokkal rosszabb hely, mint ahogy azt sokan képzelik. De nem mondhatom neki, hogy majd én megvédem. Az mégis hogy venné ki magát? Azt hiszem egyik férfi sem akar ilyet hallani egy nőtől. Vagyis... hát sosem tudni. De mégis.
- Ezt megértem, és... persze nem mondhatom azt, hogy nincs mitől félned, mert mindig van, de... ugyanilyen erővel retteghetsz minden nap attól is, hogy elüt egy busz, vagy rád gyullad ez a ház... Ezek a dolgok mindig is voltam, még az előtt is, hogy tudomást szereztél volna róluk, és lesznek is. Nem vagy nagyobb veszélyben attól, hogy tudsz róla. Sőt! Így már felkészültebb lehetsz. - Próbálok valamiképp segíteni neki, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy megy ez nekem. Aztán a pillantását követve én is a karjára nézek.
- Nem - rázom a fejem. - De egy volt közülünk. - Kár tagadni. A heg még aránylag friss, könnyen megállapítható, hogy aki ezt tette vele, egy közülünk.

- Szívesen... - válaszolom halkan, enyhe bizonytalansággal a hangomban. De nem azért vagyok bizonytalan, mert a válaszom nem lenne igaz, csak... Tanácstalanul nézek rá, figyelem, ahogy újra kortyol, és fogalmam sincs, hogy mit kellene most tennem, vagy mondanom, amivel segíthetnék neki. Hogy ismét megtudta az igazat, úgy tűnik, jobban megviseli, mint legutóbb. Nem tudom, mi lehet ennek az oka. Talán, hogy másik egy vámpír is megtámadta, bár sajnos ennek sokkal inkább ki van téve, amíg az utcán él. Éppen ezért szeretnék valamit tenni érte. Nem akarom, hogy továbbra is csavargó életmódot folytasson. De ki vagyok én, hogy beleszóljak az életébe? Próbáltam már felajánlani, hogy keresek neki valami munkát, de úgy tűnt, nem nagyon tetszik neki az ötlet.
- Elárulok neked valamit: amíg nem ismertelek, eszembe nem jutott volna segíteni... senkinek. Nem azért, mert önző lennék, csak... nem láttam értelmét. Nem volt senki, akiért tehettem volna bármit is. Vagyis inkább fogalmazzunk úgy, hogy nem volt olyan személy eddig akiért akartam is tenni valamit. Már évtizedek óta nincs. - Azt hiszem, Andy volt az utolsó, aki fontos volt nekem, de ő évtizedekkel ezelőtt meghalt.
- Szóval én köszönöm neked, hogy felébresztetted az emberségemet... - fejezem be halkan, és mondom ki végre, amit eredetileg akartam.

Elmosolyodom, amikor feleleveníti az első találkozást. Való igaz, nem voltam épp a legkedvesebb, sokat változtam, és ő is, ahogy ezt maga is elismeri. Nyers volt, modortalan, nemtörődöm, aki mondhatni félvállról veszi, hogy él-e vagy hal. Változott, jó irányba, sokkal több akarás, élni akarás, tanulni akarás, megfelelni akarás van benne, mint akkor, és már nem csak úgy teng-leng a semmiben. Kit tudja... talán lehet ezt még fokozni is.
- Örülök... örülök, hogy jó hatással voltam rád... Azt hiszem... szeretnék kérni valamit... vagyis... - Ezt se kinyögni, se megfogalmazni nem lesz könnyű.
- Csak azt akartam mondani, hogy... nem tudom, mennyi időre tervezel előre, mit szeretnél ezek után kezdeni magaddal, de... nem szeretném, hogy elmenj. - És sikerült. Kimondtam. Most már csak várnom kell a reakciójára... amit bármi lehet. Talán kap a lehetőségen, hogy nem kell visszamennie az utcára. Talán nem. Meglehet, hogy a sok hálálkodás ellenére is tart tőlem annyira, hogy ne akarjon maradni. De szeretném, hogy maradjon. Már nem akarom, hogy az életem visszazökkenjen a régi kerékvágásba. Egyszer már elengedtem, most nem akarom. Nem akarok újra egyedül maradni. Kedvelem Ioant, és ha tehetek érte valamit, hogy megkönnyítsem az életét, hogy ne kelljen nyomorban élnie... Számomra ez semmiség, azért cserébe, hogy a két lábbal a földön tart, hogy újra valamennyire embernek érzem magam, és nem csak egy önző, vérszívó szörnynek.

Ioan úgy tűnig, pillanatokig szóhoz sem jut, én meg magamban csak reméleni tudom, hogy ez jó jel, és nem azért borkolózik hallgatásba, mert ennyire meg kell fontolnia a dolgot. Végül nagy nehezen, a maga módján, válaszol a kérdésemre, és ha jól értem, ezzel elfogadja az ajánlatomat.
- Akkor... ezek szerint maradsz... ugye? - kérdem meg még egyelőre egy halvány, bizonytalan mosollyal, de közben mégis fellélegzek már, mert a szívem már tudja, amit az eszem még csak sejt. És végül még szélesebb mosoly rajzolódik az arcomra.
- Örülök neki. És ne köszönj semmit! Amit az imént mondtam, komolyan is gondoltam. Én tartozok neked hálával, és nekem teszel szívességet, ha nem hagysz magamra... - Nem akarok belebonyolódni ennél bennsőségesebb beszélgetésekbe. Az annyira nem lenne hozzám illő. Olyanokat mondani, mint "Fényt hoztál az életembe" vagy "Visszarángattál a szakadél széléről". Nem vagyok én ilyen költői, hogy hasonló képekben beszéljek. Legalábbis az esetek többségében nem vagyok ilyen, most mégis eféle gondolatok fogalmazódnak meg bennem.
- Ebben az esetben... azt hiszem, jó lenne még inkább megismernünk egymást. Mármint... eddig nem sokat meséltem magamról. Ha készen állsz még több infót befogadni, mesélhetek majd neked magamról, a népemről. Persze nem muszáj ma este. El is mehetünk majd valamikor együtt valahová... csavarogni... - Ez egy kicsit olyan, mintha randira hívnám. Ami egyrészt vicces, tekintve, hogy éppen most hívtan meg magamhoz lakni. Másrészt... Igazából jó lenne tudni, hogy tulajdonképpen hányadán is állunk egymással. Hiszen volt már köztünk minden. Vajon csak lakótársak vagyunk? Vagy barátok is? Esetleg annál is több? És eközben úgy érzem magam, mint egy kislány, aki megkapta a áhított kívánt csokoládét, és most teljesen belelkesedett...