Vannak különös éjszakák, mikor az emberek csak árnyak, míg az árnyak talán emberek.
Welcome to Sherbrooke!
Welcome!
Lassan fél éve annak, hogy az erdélyi vámpírok és a rájuk vadászó defenzorok között kirobbant a háború. A veszteség nagyobb volt, mint bárki gondolta volna, és az egyetlen megoldás a menekvés maradt. Lucas, a vámpírok vezére, a túlélőket a kanadai birtokára menekítette, de a régi gondok helyébe újak léptek, a defenzorokon kívül már új ellenségek is vadásznak rájuk.
A legtöbb felhasználó (35 fő) Szer. Okt. 03, 2012 5:33 pm-kor volt itt.
ChitChat
Breaking News
• Figyelem! A karaktered kettő, max három tagból álló nevével regisztrálj! A helytelen névvel regisztráltakat azonnal töröljük.
• Mielőtt regisztrálnál, mindenképpen olvasd el a Korlátozások részt! Ezzel elkerülheted, hogy akár hetekig kelljen várakoznod karaktered elfogadására.
• Elfogadott avatarméret: 200x320 px. És mellőzzük az igénytelen képeket!
• Az oldalon több változás is történt, a Staff felállása is módosult, a Hírfal mindenki számára kötelező olvasmány!
• Mindenki vegye figyelembe, hogy az új szabályzat értelmében a reagoknak minimum 250 szóból kell állnia. Törekedjünk rá, hogy igényes munkák kerüljenek ki a kezeink alól! Ellenőrizni fogjuk a hozzászólásokat!
Legutóbbi témák
» Love Bites by Vendég Hétf. Jan. 05, 2015 11:29 pm
» Trouble Life by Vendég Hétf. Feb. 10, 2014 11:04 am
Sherbrooke egész területén erős havazás várható az elkövetkezendő egy hétre. A nappali középhőmérséklet pont megfelelő lesz egy kis sétára a téli hóesésben. Az éjszakák nem lesznek túl hidegek, de minusz fok alatt lesz a hőmérséklet. Helyenként esőzések és viharok zavarhatják meg a látogatók szabadidejét. Az idő enyhülni fog a következő héten, de addig zord körülmények uralják a város éghajlatát.
Figyelem! Az oldalon található képek, kódok és leírások mind a Vampires' Night tulajdonát képezik. A Staff kemény munkáját tükrözik, nem szeretnénk semmit máshol viszont látni, mert annak következményei lesznek!
- Nem hinném, hogy a közeljövőben nekiállnék megint munkát keresni! Mindig ez van, ha eladom magam bagóért: halálra dolgoztatnak, éhezem, ugyanúgy nincs fedél a fejem felett, és még bajba is kerülök. Nincs semmi értelme. - mormogom durcásan. - Már hányszor elhatároztam, hogy nem teszem meg, de már megint elment az eszem. Komolyan dühös vagyok magamra. Valamit megint bizonyítani akartam, csak azt nem tudom, kinek. A sebem fájni kezd, lehet azért, mert felizgattam magam, egy fájdalmas fintorral lehunyom a szemem, és megpróbálok megnyugodni. Keiko örömmel hallja, hogy munkába álltam. Lehet, ő sugallta ezt azon az estén, amikor együtt voltunk? Na, ha igen, hát akkor most itt van az eredménye, és csak ápoljon, mert miatta majdnem kinyírtak. Mi a szöszt csináltunk mi aznap este? Tényleg megcsókoltam volna? Vagy csak álmomban vágytam rá? És ha rá nem emlékszem, akkor hogy emlékszem a csókra? Olyan zavaros most minden!
Csak a fejemet rázom a szavaira. Persze most hiába akarnék beszélni a fejével. Látom, hogy felpaprikázta magát, és jelen helyzetbe meg is tudom érteni, így inkább nem kezdek el vele azon vitázni, hogy nem a munkával van baj, hanem a hozzáállásával, és a környékkel, ahol él. De ha jobban lesz, és lehiggadt, még fel fogom hozni neki a témát. Egyelőre azonban az a legfontosabb, hogy rendbe jöjjön. Látom arca rándulásain, hogy újra és újra fájdalom nyilall a sebébe. Már nem sokat tehetek érte, megtettem amit tudtam. Bekötöztem, most idő kell, hogy meggyógyuljon. Mégis olyan tehetetlennek érzem magam, ezért felkelek a fotelból, közelebb megyek, és letelepszem mellé a földre. - Nagyon fáj? - kérdem olyan gyengédséggel a hangomban, amilyenről sejtelmem se volt, hogy produkálni tudok. - Hozzak még vizet? Vagy kérsz esetleg enni valamit? De ha gondolod, hagyhatlak még pihenni... - Túl közel van! Nem kellett volna ideülnöm mellé. Nem biztonságos a számára, hiába fogyasztottam el az imént azt a tasak vért, csábító vörös nedüjének illata így is túl intenzíven érződik a kötésén keresztül, és a vágy elborítja az elmém. Egyébként sem tudok racionálisan viselkedni, ha róla van szó. Talán nem csak én jelentek rá veszélyt, hanem ez fordítva is igaz. Nem tetszik, hogy ilyen hatással van rám, szinte védtelennek érzem magam mellette. Utálom ezt az érzést! Nem szeretek másokhoz igazodni, másoktól függni. Utálom gyengének érezni magam. Egy kicsit elhúzódom, de talán inkább vissza kellene mennem a helyemre. Vagy ami még jobb, elhagyni a lakást, és vadászni egyet.
Ahogy nyugalmat erőltetek magamra a fájdalom megint alábbhagy. Csak nem szabad megfeszítenem az izmaimat, ez a lényeg, és akkor egészen elviselhető a fájdalom. - Kibírom, nem gond. - felelem némi daccal a hangomban, de tényleg úgy érzem, hogy ez még elviselhető. Ráadásul amúgy sem nagyon tudok mást tenni, mint elviselni. A hanghordozás azonban teljesen levesz a lábamról. Feléje fordítom az arcom, s szinte megbűvölten tekintek rá. - Keiko, csókolóztunk mi már? - kérdezem suttogva, és még jó pár pillanatig nem is döbbenek rá, milyen bárdolatlan voltam ezzel a kérdéssel, ha már csókolóztunk, akkor azért, ha meg nem, akkor azért. Amikor aztán rájövök, akkor rajtam a sor, hogy mélységesen zavarba jöjjek, és behúzott nyakkal magamba szálljak. - Bocsánat, nem tudom, mi ütött belém! - motyogom megsemmisülten.
Látszólag jobban van, már nem adja túl sok jelét, hogy szenvedne. Tartja magát. De a fájdalom biztosan nem múlt még el ilyen gyorsan. Sajnos fájdalomcsillapítóval nem szolgálhatok, én nem élek ilyesmivel. Hacsak az elsősegély doboz alján valahol nem bújik meg egy levéllel. - Biztos rendben leszel? Talán találhatok itt valahol fájdalomcsillapítót... - kezdek el kotorászni a doboz alján a gézek alatt. Addig sem kell teljesen Ioanra, és csábító vérének illatára koncentrálnom. Kicsit lefoglalom, de szorgosan kutakodó kezeim megállnak, és szinte lefagyok, megmerevedek, amint meghallom a kérdését. Erre azt hiszem, nem voltam teljesen felkészülve. Nem. Egyáltalán nem voltam. Mit válaszolhatnék rá, ami igaz, mégsem árulom el magam? Mert azt értelmetlen lenne tagadni, hogy megcsókoltam. De ha rábólintok a kérdésre, valószínűleg azt is szeretné tudni, miért nem emlékszik tisztán. Vajon foghatok mindent az alkoholra, miközben valójában nem is volt részeg soha? Legalábbis amíg együtt voltunk. Egyedül egy fél üvegnyi vörösbort fogyasztottunk el, de végül annak az üvegnek sem sikerült az aljára néznünk. Amíg az agyam töröm a válaszom, már szabadkozni is kezd. Még mindig nem tudja mire vélni az emlékeinek hiányát, azt hiszem. Egy csöpp bűntudat költözik a szívembe, de nem igazságos tőle, hogy ilyen érzéseket ébreszt bennem, hisz ő akarta, ő választotta azt, hogy felejtessek el vele mindent. Az ő döntése volt. - Semmi baj - erőltetek az arcomra egy gyenge mosolyt. - Valóban volt csók - mondom végül, de csak ennyit. Nem árulok el többet. Ha újra kérdezne, válaszolok tömören, amíg nem látom akadályát. De talán nem is akar többet tudni. Persze erre kicsi az esély.
A fájdalomcsillapító nem rossz ötlet, csak éppen most valahogy nem tudok erre a kérdéskörre váltani. ~ Szóval tényleg?! Meglepetten nézek Keikora. Valóban volt csók. És olyan kedvesen beszélt velem az előbb. - Keiko, Te egy igen különleges nő vagy. - felelem. - Főleg az ízlésed különleges, ha egy ilyen pancser lúúúúzer nyikhaj senkiházival van kedved csókolózni, amikor minden ujjadra találhatnál száz nálam sokkalta különbet. - fejtem ki a véleményem csendesen, és kicsit talán korholóan. Sejlik homályosan, hogy egyszer csak sok pénzem lett egy olyan éjszaka után, amire egyáltalán nem emlékszem. Remélem, nem Keikot zsebeltem ki, vagy valamelyik ismerősét ... Már a gondolattól, a lehetőségtől úgy érzem, hogy el tudnék süllyedni. Ez roppantul kínos. Egyre kínosabb, és egyre zavarosabb. Főleg, ahogy Keiko itt van mellettem, és most, hogy tudom, már megcsókoltuk egymást, és ezért nem kergetem el az ezzel kapcsolatos emlékképeket, ez a nő kezd nekem egyre ismerősebbnek tűnni. A hangja, a hanghordozása, a kiejtése, a mozdulatai ... Mért emlékszem arra a csókra (csókokra?!) úgy, hogy egyikünkön sem volt semmi?! Persze minden roppantul homályos, mintha csak egy álom lenne, nem tudom mikor és hol történt ez, ha megtörtént, és azt sem tudom, hogy hogy jutottunk el odáig. Lehet, nem is jutottunk, hanem csak volt egy csók egy szórakozóhelyen, és aztán a fantáziám kiszínezte? Hogy színezhetek ki valamit, amire nem is emlékszem? És ha megtörtént? ~ Ó, te jó ég.... ezt már nem merem megkérdezni. Elfordulok, és inkább a plafont nézem, mert igen kockázatos gondolataim támadnak, ha még sokáig nézem ezt a nőt. Olyan gondolataim, ami jelen sérült állapotomban még igencsak kellemetlen is lehet ... Meg kell nyugodnom újra!
Nem is tudom, hogyan reagáljak a szavaira. Először legszívesebben elnevetném magam, de nem teszem, csak halványan mosolygok. Részben jól esnek szavai, az, hogy különlegesnek tart. De nem tudok teljesen egyetérteni vele. Attól tartok, tulajdonképpen semmivel sem vagyok jobb nála. Hiszen mindketten másokat fosztunk ki azért, hogy életben tartsuk magunkat. Ő pénzt lop, vagy esetleg ékszert, karórát, amit ér, én pedig az emberek vérét veszem. Nem hinném, hogy ez sokkal jobb lenne. Ezt persze nem mondhatom el neki ilyen őszintén. Legutóbb, amikor még emlékezett rám, hogy ki vagyok... mi vagyok, akkor talán még megtehettem volna. De ő nem akar tudni rólam, szóval... mindegy is. - Nem kellene ennyire alábecsülnöd magadat - végül csak ennyit mondok halkan, miközben elfordul, és a mennyezetet nézi. - Többre vagy képes, mint azt elhiszed magadról, a zenéléshez is tehetséged van, a szíved is a helyén van... Megelégszel a helyzeteddel, pedig képes lehetnél sokkal többre is, mint hogy az utcán élj, aztán megkéseljenek, és... - inkább nem fejezem be a mondatot, de akaratlanul is felötlik bennem a gondolat, hogy ma akár meg is halhatott volna, ha nem ér ide időbe, vagy ha nem sikerül elrejtőznie, és azok a fickók rátalálnak. Egyáltalán nem lelkesít ez a verzió, sőt, enyhén ki is borít. De csak az ajkamba harapok, és kinézek az ablakon, mielőtt még valamit mondanék, amit nem kellene.
A hozzászólást Reia Keiko összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Júl. 05, 2011 3:00 pm-kor.
Velem még soha nem beszéltek így. Még senki szájából nem hallottam ilyen tartalmú, s főleg ilyen érzelmi töltésű mondatokat. Ismerem a hozzájuk kapcsolódó érzelmeket: szeretet, féltés, aggodalom, szomorúság. Velem kapcsolatban még senki nem érzett ilyesmit. Még senki nem aggódott értem, és főleg senki nem mondta azt, hogy többre lennék képes. Még senki nem bízott a képességeimben, melyekről nekem sincsen túl jó véleményem. Alig tudok olvasni, meg írni, számolni valamivel jobban, de nem tanultam semmi rendes tantárgyat (földrajz, történelem, fizika, kémia, biológia) olyan mértékben, ahogy azt elvárnák, és az életről is csak az árnyékos oldaláról vannak tapasztalataim, igaz, arról jó sok. - Kedves vagy, hogy ezt mondod, de hidd el én már próbálkoztam párszor. Vállaltam munkát itt-ott, de általában úgy bántak velem, mint a kutyával, keveset fizettek, és azzal is sokszor adósak maradtak a végén. Annyit még soha nem kerestem, hogy ki tudjak fizetni egy albérletet, vagy ilyesmi. És ha dolgozok napi 10-12 órát, akkor nem tudok még mellette mellékes pénzkeresettel foglalkozni, mint ami a koldulás vagy lopás. Szóval, ha elmegyek dolgozni, általában sokkal rosszabbul élek, mint ha nem dolgozom.
- Ezeket nem kedveskedésnek szántam - motyogom közbevágva szavaira. Persze megértem, hogy sok rossz tapasztalat érte már, és nem egyszerű kitörni az utca "rabságából", megvannak a maga törvényei, a túlélés nehéz... Igaz, hogy nekem soha nem kellett az utcán élnem, mindig feltaláltam magam, és egy vámpírnak nincs is szüksége sok mindenre az élethez, így több maradhat a kényelemre. De nem ma csöppentem erre a világra, itt vagyok már több mint kétszáz éve, láttam már ezt-azt, vámpír létem ellenére is megéltem már pár szörnyűséget, hiszen még a gyerekkorom sem volt egy tündérmese. Szóval tudom, hogy mindig talpra lehet állni, ha az ember... vagy épp vámpír igazán akarja. És ne mondja nekem, hogy minden próbálkozás hiábavaló! - Figyelj! Én megértem, hogy nem könnyű, és... Tudod, lehet, hogy nem gondolnád rólam, de az én életem sem mindig volt fényűző. Talán fiatalnak tűnök, de belül sokkal idősebb vagyok... - ez legalább igaz is, értse bárhogy. - Ha valaki igazán ki akar törni, tenni akar valamit, akkor képes rá. És ez így nem maradhat! Ma nem sok hiányzott ahhoz, hogy... végezzenek veled. És nem fogom hagyni, hogy még egyszer ilyen helyzetbe keveredj! - mondom elszántan. - Azt hiszem, hogy jobb lesz, ha egy ideig itt maradsz nálam, amíg rendeződnek a dolgaid. Segítek munkát találni egy kevésbé halálos környéken. És semmi ellenvetést! - mondandóm végére már fel is állok, és járkálni kezdek fel és alá a szobában, közben pedig a töröm a fejem, hogy milyen munkát is szerezhetnék neki.
Kezdek eltompulni, valószínűleg a kimerültség lassan felülírja az adrenalinlöketet, ami elhozott idáig. Már nem tudok olyan körültekintően kombinálni és beszélgetni. - Fura vagy, Keiko, úgy beszélsz velem, mintha a feleségem lennél. - motyogom. Persze nem ezt akartam teljesen kifejezni, de valami ilyesmit. Mondhattam volna azt is, hogy "mintha az anyám lenne", de az sértő, és azt feltételezi, hogy ő az idősebb, nők korára meg nem illik célozgatni. S amúgy is nincs nekem ez ellen kifogásom, csak furcsállom, hogy egy átmulatott éjszaka után ennyire fontos legyek neki. - Maradok, igen, ha maradhatok. - bólintok rá aztán. A munka emlegetése nem tud lázba hozni, és nem hiszem azt, hogy Keiko közbenjárása hirtelenjében segítene az elhelyezkedési problémáimon. Inkább attól tartok, hogy ha ő benyom valami jobb helyre, akkor ott nem fogok megfelelni. - Tanulnom kéne ... - sóhajtom. Vannak olyan új igényeim, amiket nem tudok hová tenni. Bizonyos dolgokat tudok a világról, amit biztos vagyok benne, hogy nemrég még nem tudtam, és nem emlékszem rá, mikor tanultam meg, vagy honnan. De ezek a dolgok érdekesek, és szeretnék még több ilyen dolgot tudni. De azt nem tudom, hogyan foghatnék hozzá. Odabenn sok minden pörög, de kifelé egyre kevesebbet tudok megfogalmazni, mert a beszéd egyre nehezebben áll össze.
A legtöbben valószínűleg most elpirultak volna a helyemben Ioan szavain, vagy legalább zavarba jöttek volna, és mi tagadás, kicsit tényleg zavarba ejtő a helyzet, mégis elintézem az egészet egy vállrándítással. Gondolom igaza van. Ez az ő élete, nem kellene beleártanom magam. Mégsem tudok teljesen, egyetlen szó nélkül félreállni. Különben is, ha másra nincs is jogom, de arra mégis, hogy megmondjam a véleményem, ha már hozzám fordult segítségül. Mert ő jött hozzám, nem én hívtam. Ezt azonban most inkább nem dörgölöm az orra alá. Lassan újra elalszik, már leragadnak a szemei. Hagynom kéne pihenni, és nem újra felizgatni. - Persze, hogy maradhatsz - egy kicsit ingerültebben mondom, mint szerettem volna, bár fogalmam sincs, hogy miért. Talán mert a gondolata is bosszant annak, hogy ilyen állapotban elmenne innen. Aztán sikerül meglepnie az utolsó szavaival. Nem gondoltam volna, hogy ilyet fogok hallani Ioantől, de őszintén örülök. - Szeretnél tanulni? - kérdem sokkal enyhébben, és immár mosolyogva. - Soha nem jártál iskolába, ugye? - kérdem, de látom, hogy tényleg hagynom kellene már. - Talán majd még visszatérünk erre, ha kipihented magad - pillantok rá kicsit aggodalmasan, aztán inkább a hálóm felé veszem az irányt.
Már ellebegnék az álom mezejére, de Keiko kicsit durcibb hangja visszahúz. Az ilyen hanghordozásra mindig érzékeny voltam, mert általában bajt jelent. - Nem akartalak megbántani. Én nem bánom, csak ... furcsa. Igyekszem kitenni magamért, és megnyugtatni, de tényleg nehéz már gondolkodni. A további kérdésekre csak bólogatok, aztán elnyom az álom, és hosszú órákig nem nagyon tudok magamról.
Ioan már órák óta mélyen alszik, én pedig semmiképpen nem szeretném felverni. Nem mintha olyan ügyetlen lennék, és nagy zajt csapnék, halkabban járok-kelek a házban, mint egy macska. De egy idő után mégis úgy döntök, hogy odébb állok, magára hagyom egy kicsit a lakásban, és keresek pár órára más elfoglaltságot. Például vadászok egyet... Korábban majdnem meggyűlt vele a bajom, mikor elláttam a sebét, most nem akarok kockáztatni. Fényes nappal persze nem olyan egyszerű táplálkozni, főleg ha nem akarok komolyabb kárt tenni az áldozatomban. De az is biztos, hogy "zacskós vérrel" most nem érem be. Inkább beülök kicsit egy moziba. A hátsó sorban, elbűvölve az áldozatomat könnyen és gyorsan vérhez juthatok, és a film sem utolsó. Így mondhatni kellemesen telik a délutánom, megfűszerezve az esetleges lebukás elenyésző veszélyével. Aztán mielőtt visszatérnék a lakásra, bevásárolok. Csupa olyan dolgokat, melyekre nekem valójában nincs szükségem, és nem is volt soha: kötszer, fájdalomcsillapító, és némi étel, főképp friss gyümölcs. A vitaminban gazdag ételek talán segíthetik Ioan gyógyulását. Különös érzés, hogy újra itthon van. Ez a gondolat pedig enyhén zavarba ejtő. Visszatérve síri csend és vaksötét fogad. Egyik sem zavar kiváltképp, csak egyértelművé teszi, hogy Ioan még mindig pihen, ezért csak halkan lepakolom a csomagjaimat, aztán úgy döntök, beállok a zuhany alá...
Mély, álmok nélküli alvásba merülök, ami valóban pihentető, és gyógyító erejű. Az utcán soha nem engedheti el magát az ember teljesen, legfeljebb ha nagyon fáradt, akkor letaglózza a saját kimerültsége, de önszántából nem alszik mélyen. De most biztonságban érzem magam, és amúgy is végletesen kimerült vagyok.
Vízcsobogás hangjára ébredek, és az első gondolatom az, hogy esik, és az nem jó, mert el fogok ázni, és akkor büdös lesz az új ruhám, és nehezebben találok majd munkát. Erről eszembe jut, hogy most nem a munka miatt kellene aggódnom, hiszen ki akarnak nyírni. S erről meg az jut eszembe, hogy nem eshet rám az eső, mert Keikónál alszom. ~ De akkor mi csorog?! Eddigre ébredek fel igazán, és ekkor már hamar megállapítom, hogy valószínűleg a zuhany az. emlékszem is rá, hogy ebből a szobából arrafelé van a zuhanyzó. Egy pillanatra felmerül bennem a helység képe, és az, ahogy a meztelen Keiko ott áll benne. Ettől úgy megugrom, hogy majd leesek a fekhelyről. - Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát, hát mikor jártam én itt? - ülök fel méltatlankodva, de aztán egy fájdalmas nyüszítést hallatva rögtön vissza is hanyatlok. Ezt még nem kellett volna, főleg nem hasizomból megoldva.
Befejezve a fürdést kilépek a zuhany alól, közben halkan dúdolok magamban, ami eltereli a figyelmem a mindenhonnan beszűrődő zajokról. Aztán meghallom, hogy Ioan felébred, és mintha kiáltana is valamit, de az éneklésemnek, és a még halkan csordogáló vízsugárnak köszönhetően nem értem tisztán, hogy mit, ezért csak magam köré csavarok egy törölközőt, és csak egy vizesen, nedvesen csillogó hajjal kisietek a nappaliba. - Szia! Mondtál valamit? Minden rendben? - kérdem tőle számomra is szokatlan aggodalommal. Kicsit már jobb színe van, mint mikor ide került, de biztosan fáj még a sebe. Talán át kéne kötözni is. - Jól vagy? - térdelek le mellé nem zavartatva magamat, hogy még nem öltöztem fel. Igaz, hogy nem emlékszik, de látott már ennél alul öltözöttebben is. - Egyébként hoztam kaját, ha éhes lennél... Szólj, ha kérsz valamit! - állok fel, és előre húzom a jobb vállam felett a hajamat. Meg kéne szárítanom, mielőtt mindet összecsöpögtetek.
Első pillanatokban csak az éles fájdalom az, ami betölti a tudatomat, és noha valóban kezdett már jó színem lenni, ettől rohamosan elsápadok. De aztán meglátom, hogy jön be Keiko, egy szál törölközőben, és ettől meg úgy elvörösödöm, hogy a főtt rákokat bizton megszégyeníthetném. S még jó, hogy Keiko visszakérdez, szóval nem hallotta azt a mondatot. Mert mi van, ha nem jártam itt, csak a fantáziám dolgozik? Meg kéne nézni, hogy a fürdő úgy néz-e ki, ahogy a képzeletemben él ... De jelenleg még nem mernék felállni, mert épp az előbb éreztem úgy, hogy darabjaimra esem. Arra, hogy jól vagyok-e inkább nem válaszolok. Nem, nem vagyok jól, de ez csak a saját hülyeségem, ha nem ugrálok, akkor feltehetően jól leszek. A másik kérdés könnyebb. Mi az a helyzet, amikor én nem vagyok éhes? Olyan nincs is! - Igen, kérek. - nyögöm ki, és ahogy Keiko feláll elkapom a tekintetem, és inkább meredten a falat nézem. Nem olyan nagy az a törölköző, még a végén be lehetne látni alája.
Nem sokat mond, és így nehezen tudok vele kezdeni bármit is. Legalább a tekintete árulkodó némileg: még mindig vannak fájdalmai. Többet kell pihennie, hogy tovább erősödhessen. De rendbe fog jönni... Viszont van a tekintetében egy-két olyan dolog is, amit nem tudok értelmezni, nem tudok mire vélni. - Figyelj! Látom, hogy még nem vagy jól, és megértem... - kezdek bele - de... ha nem mondod meg, hogy mit segíthetek, mit tehetek érted... Hogy mi játszódik le benned... magamtól nem tudom kitalálni - sóhajtom a végét. Ezzel a kérdéssel burkoltan szeretnék arra is rájönni, mennyire emlékszik abból, amit itt lát, tapasztal. Mennyire emlékszik belőlem. Mert emlékfoszlányai, érzései ezzel kapcsolatban egészen biztosan vannak. Rossz ez a bizonytalanság. Talán egyszerűbb lenne, ha visszaadnám az emlékeit. Ilyet még nem csináltam, de szerintem nem lehetetlen. Csak le kell vennem a blokkolást az elméjéről, hogy a hamis emlékek helyett hozzáférhessen az eredetiekhez. Egyedül az a probléma, hogy én választás elé állítottam, és ő el akart felejteni. Nem akarta tudni, hogy ki vagyok, és most mégis itt van. Nem tudom, hogy mit kezdhetnék vele... - Áh! Szóval éhes vagy. Sejthettem volna... - a végét inkább csak magamnak teszem hozzá, halkan, mosolyogva, és talán kicsit meggondolatlanul. - Mindjárt összeütök neked valamit. Csak előbb felöltözöm - azzal sarkon fordulok, és a hálómba vonulok. Felveszek valami kényelmes, mégis nőies ruhát, aztán irány a konyha. Nem igazán tudom először, hogy mihez is nyúljak. Nem sokat forgolódtam itt, mióta elment. És egyébként is... enyhén viccesnek találom a helyzetet, hogy én, immár nem először, egy férfinek akarok vacsorát készíteni. Akár egy háziasszony... Végül tükörtojás és sült szalonna mellett döntök. Nem túl komplikált, mégis tápláló. Az illatok hamarosan megtelítik a lakást. Ez is egy viccesen szokatlan jelenség...
- Nincs baj, csak elfelejtkeztem a sebemről, és hirtelen mozdultam. - tiltakozom gyorsan, amikor rájövök, hogy miért aggódik. Azt, hogy mért lettem olyan vörös, mint a főtt rák, inkább nem részletezem. Ehhez nincs elég bátorságom. Mikor Keiko elvonul öltözni, azt örömmel üdvözlöm. Legalább megnyugszom egy kicsit, és ha ruhában lesz, akkor talán nem fogok annyit fantáziálni róla. Mikor végre kicsit csillapodik a szúrás az oldalamban, óvatosan felülök. Így, hogy odafigyelek a mozgásra, alig érzek némi tompa sajgást. Mivel úgy is ki kell mennem, elhatározom, hogy végére járok a fürdő körüli dolgoknak. Óvatosan felkelek, és még csak lassan, bútorokra támaszkodva, és a falat fogva elballagok az ajtóig. Itt toporgok pár pillanatig, de megnyugtat, hogy az előszoba egyáltalán nem ismerős. Aztán benyitok. Egy nagy sóhaj szakad fel belőlem, mert a fürdő sem olyan, mint amilyennek elképzeltem. Persze hasonlít, de mégsem. Más színű a csempe, és a másik oldalon van a zuhany az ajtóhoz képest. Na, szóval mégsem jártam itt. Elvégzem, amiért jöttem, kezet mosok, és a pompás illatok nyomán a konyhába indulok. Ahogy leülök az asztalhoz, újabb emlékfoszlányok sejlenek fel. - Tudod, Keiko, egyre több mindenre emlékszem abból az estéből. - mesélem jókedvűen - Én például lasagna-t ettem, vörösbort ittunk, és táncoltunk is. De ezek szerint meghívtál, mert nekem biztos nem volt erre pénzem.
A hozzászólást Ioan Adamescu összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Okt. 13, 2011 9:21 pm-kor.
Ráhagyom Ioanra a magyarázatát. Ha azt mondja, hogy nincs baj... akkor elhiszem neki, hogy nincs... még akkor is, ha tudom, egyáltalán nem normális, hogy most itt van, önszántából jött éppen hozzám, és most mégis mindketten úgy teszünk, mintha alig ismernénk egymást. Vagy legalábbis nekem ezt kell tennem. Ami elég vicces, tekintve, hogy közben úgy sürgök-forgok körülötte, mintha legalább a... rokona lennék. Vajon ezt ő normálisnak tartja? Hogy nem emlékszik rám, és mégis megbízik bennem? Túl sokat agyalok, jobb, ha a szalonnára figyelek, mielőtt megégetem. Közben Ioan is megérkezik. Kibotorkált a szobából, és éppen helyet foglal az asztalnál. - Nem lett volna muszáj kijönnöd, ha bent kényelmesebb - jegyzem meg, miközben megterítek neki, és elé teszem a vacsorát. Aztán én is leülök mellé egy almát forgatva a kezeim között. Még nem döntöttem el, hogy megegyem-e. Ettem... illetve ittam ma már eleget. De nem akarok gyanús lenni Ioannak, ezért legalább a látszatát fenntartom annak, hogy én is vacsorázok. Aztán magyaráz-magyaráz az első esténkről, és leesik az állam. Nem kellett volna idejönnie! Nem sokat használ a bűvölésem, ha itt minden arra emlékezteti, ami történt. - Igen, így volt - bólintok végül. - Ez tényleg megtörtént, és én hívtalak meg - adok igazat mindkét állításának. - Van más is, amire emlékszel? - kíváncsiskodom most már.
- De muszáj volt kijönnöm, és akkor már miért feküdjek vissza? - legyintek. - Különben ülve nem fáj, csak ha mozgok. Gyorsan nekilátok a rántottának, és elég hamar eltűnik a tányérról minden. Az, hogy Keiko csak egy almát eszik, kicsit furcsa, de halottam róla, hogy vannak nők, akik annyira vigyáznak a vonalaikra, hogy csak legelnek, mint az őzikék. Hát biztos ő is ilyen. Arra a kérdésre, hogy mire emlékszem még, megint elpirulok. Én úgy vélem, hogy ami képek a szemem előtt villognak néha azok NEM emlékek. Így aztán inkább nem is beszélek róluk. - Nem. Igazából nem emlékszem a helyre, ahol találkoztunk, és vacsoráztunk, nem emlékszem a beszélgetésre, sőt, egészen eddig rád sem emlékeztem. Ami persze nagy botorság, mert egy ilyen nőt elfelejteni vétek. Nagyon berúghattam aznap éjjel ... de előbb még táncoltunk. Egészen fesztelenül csevegek, bár a bevillanó pucér képek emléke még mindig zavar. Ugyanakkor úgy tűnik Keiko eléggé tisztában van azzal, ki és mi vagyok, és elfogadja. - Táncoltunk, igen, és ha be vagyok rúgva, akkor nem tudok táncolni. Szóval előbb táncoltunk, és utána rúghattam be nagyon. De nem! Már ittam előtte is, mert elestem ... tünk ... - nehezen áll össze a kép. - ... ráestünk az ágyra ... ~ Ágy?! Én eddig abban a hitben voltam, hogy egy mulatóban találkoztunk, és ott ettünk. De akkor hogy kerül egy ágy a táncparkettre? A homlokom ráncba szalad a nagy erőlködéstől, hogy ebben valami logikát találjak. ~ Akkor, ha tényleg volt ágy, akkor ... Nem, nem merem tovább gondolni, inkább megint a tányéromban turkálok, csak hát tök üres, de közeledik újra a főtt rák hatás. - Khmmm ... igen finom volt a vacsora, köszönöm!
Nem tetszik ez nekem. Nagyon nem tetszik. És igazából semmi értelme. Egyszerűen rossz nézni, ahogy kínlódik, hogy előkaparjon az elméje mélyéről még több emlékképet. Miért csinálja ezt? Persze így, hogy nem emlékszik, és mégis dereng neki egy csomó dolog, biztos normális, hogy emlékezni akar. De ő kérte, hogy bűvöljem el. - Ah! - szakad fel egy halk sóhajtás, majd megpróbálom elterelni a figyelmemet erről az egészről. - Örülök, hogy ízlik - halvány mosoly jelenik meg az arcomon. - Ha még éhes vagy, nyugodtan szedj még - ajánlom, mert tudom, hogy milyen jó étvágya van. De aztán újra eltűnődöm őt nézve. Tényleg nincs értelme annak, hogy tovább kínlódjon. Amíg itt marad, szépen sorjában minden eszébe juthat. Könnyebb lenne, ha nem kínozná ezzel magát. Segíthetnék. Aztán, ha ismét felejteni akarna, azon is segíthetek. - Ioan, figyelj... Minden igaz, amit felsoroltál. És valószínűleg azok is igazak, amikben nem vagy biztos, hogy megtörtént. De te ezt az egészet el akartad felejteni. Vannak jó oldalai, de rosszak is annak, ami történt - gondolok itt a vámpírságomra, és arra, hogy többször is megcsapoltam. - Megvolt rá az okod, hogy felejteni akartál. Azért... ittál - módosítok kicsit a végén. Nem hiszem, hogy ez így túl hihető lenne, de jobb magyarázatot úgysem tudna kitalálni a dologra. - Talán tudok valamit, ami segítene emlékezni. De döntsd el te magad, hogy tényleg ezt akarod-e. Ha igen, megteszek mindent, ami tőlem telik, hogy kitisztuljon a kép. De ha nem, ebben az esetben inkább hagyd az erőlködést, egyél még amennyi jól esik, aztán pihenj le. - Nem voltam vele ennyire határozott, mióta visszatért, de muszáj ismét választás elé állítanom, mert nem akarom sokáig húzni ezt a dolgot.
Amit Keiko most mond, az baromi furcsa. Látszik rajtam, hogy nehezen dolgozom fel az elmondottakat. Hogy én azért iszom, hogy felejtsek? Hát ezt időközben már elég jól sikerült elfelejtenem ... - Hú, ez ... hmmm ... azannya! Nézem ezt a nőt itt szemben velem. Nem egy vacsora volt nem egy éjszaka. Most már tudom, hogy megtörtént, nem is egyszer. De aztán én el akartam felejteni. Basszus, mi lehet az, amiért én egy ilyen jó helyről el akartam menni? És tényleg annyira elfelejtettem? De ha el akartam felejteni, akkor mért írtam a cetlit? Hát ez ... És én akartam csak elválni tőle, vagy ő is tőlem? Mert ez sem mindegy. Ha ő is küldött, akkor mit keresek én itt? Ráerőszakolom magam. - Keiko ... te ... Most ezt hogy kérdezzem meg? - Szóval nagyon rendes tőled, hogy befogadtál ... ezek szerint újra ... csak ... Mi a francot csináltam? Loptam tőle? Tőle volt az a sok pénz? Basszus, mért léptem le? És most ő visszafogadna? Miért? - ... mért mentem el? Az én hibám volt? Nem, nem akarom tudni feltétlenül, hogy mi volt, csak egy igen-nemet, ha megoldható. Az is elég. És aztán szépen lelépni innen, amint lehet. Mert ez így nagyon gáz. Tök kedves lány, és mindent megtesz értem, aggódik, gondoskodik, és én meg tudni sem akartam róla? Inkább ittam? Én ezt nem értem!
Figyelem a reakcióit. Nehéz lenne értelmezni őket, főleg így, hogy nem tudhatom, mennyire emlékszik, és mi az, amit csak sejt. Nem vagyok benne biztos, hogy jót tettem azzal, amit korábban bevallottam. Remélem, hogy nem bizonytalanítottam el, vagy zavartam össze még jobban. - Azt szeretnéd tudni, miért mentél el? - Ezzel viszont nekem okoz újabb fejtörést. Nem tudom, hogy adhatnék erre hihető, a valóságot legalább súroló választ, ha közben fogalma sincs, hogy mi az igazság, hogy vámpír vagyok. - Nem a te hibád volt - azt hiszem, ennyit leszögezhetek. De tényleg. Miért kellett elmennie? Az igaz, hogy az egész kezdettől fogva egy kölcsönös megállapodás volt, de... aztán máshogy alakultak a dolgok. Kicsúsztak az irányításom alól, amikor megkedveltük egymást. Utána csak próbáltam úgy tenni, mintha ura lennék a helyzetnek. - Volt egy megállapodásunk, amit betartottunk... Talán nem kellett volna olyan görcsösen ragaszkodni hozzá. Igazából már nem is tudom, hogy azért mentél el, mert el akartál, vagy azért, mert... be akartad tartani, amiben megállapodtunk. - Mindenesetre nem lehet véletlen, hogy az emléktörlés ellenére is újra itt van. Felírta a címemet vészhelyzet esetére. Talán nem is akart annyira elmenni. Vagy így kellett, hogy legyen: újra találkoznunk kellett...
Lassan összeáll a kép. Valószínűleg volt egy megállapodás, hogy meddig maradhatok, és én elmentem, bár nem akartam, de úgy tűnik, hogy Keiko sem akarta nagyon, hogy elmenjek, csak nem mondta. Nagyjából értem én ezt, hogy miért. Megkedvelt, ami oltári szerencse, de mégis csak egy nincstelen, műveletlen senki vagyok, és nem akarja velem összekötni magát sem hosszabb, sem rövidebb időre. És ha nem robbanok bele újra az életébe, akkor el is felejtett volna szépen. De én visszajöttem. Hát ez kínos, tényleg. De nem nagyon bánom, mert így életben maradhatok talán, míg különben végem. - Keiko, sajnálom, ha összekavartam itt a dolgokat megint. De nem nagyon volt más ötletem, hogy hogyan élhetném ezt túl. Egy bocsánatkéréssel mindenesetre tartozom. Azt nem is merem remélni, hogy végül annyira megkedvel, hogy hosszabban együtt maradhatunk. Ha rendbe jövök, akkor elmegyek. Talán kérek tőle pénzt egy vonatjegyre, valahová jó messzire, és akkor a banda nem talál meg. Gyalog nem tudnék előlük eltűnni. De ha itt felszállok egy vonatra, és utazom párszáz kilómétert, akkor talán nyugi lesz. Viszont valami nem passzol. Hogy a fenébe volt ez igazából? Én itt éltem egy ideig? És nem emlékszem sem a lakásra, sem a címre, mert el akartam felejteni? Hogy a fenébe tudtam ezt megcsinálni? És honnan tudtam, hogy tényleg képes vagyok rá, és ha el akartam felejteni, akkor mért írtam fel a címet? Nem értem saját magamat. Amúgy szerintem ez ivással nem megy. És különben sem iszom annyit, mert nincs rá pénzem. - Keiko, lehet, hogy valami olyasmit is elfelejtettem, amit nem kellett volna. - vakarom meg a fejem. - Mert nem tudom, hogy ezt hogyan is csináltam. Mármint a felejtést. És lehet, hogy máskor is jó lenne ...
Először nem is igazán értem, miért sajnálkozik, aztán csak a fejemet ingatom tiltakozásképp, hogy ne vágjak a szavába. - Semmi baj. Örülök, hogy ide jöttél. Mármint... tényleg összezavartad kicsit a dolgokat, de... Így legalább tudom, hogy jól vagy, és... - elharapom a mondandóm végét. Én sem tudom, mi lenne a befejezése. Hogy szeretném biztonságban tudni? Hogy örülnék, ha maradna? Olyan félresikerült ez az egész helyzet. Befogadok egy nincstelent, csak azért, hogy legyen állandó vacsorám, aztán emléktörléssel útjára bocsátom, mégis visszatér, mint egy bumeráng, én pedig örülök ennek. Megkedveltem, pedig két külön világ vagyunk. Vajon tudunk hidat építeni ez a két világ közé? Úgy nehezen, ha nem emlékszik semmire. És még mindig nem tudhatom, hogy csak azért maradna, mert jó helye van itt, vagy... miattam. A következő szavaira akaratlanul is elmosolyodom. Persze, hogy nem tudja, hogyan felejtett el mindent. Épp ez volt a lényeg. Nem mintha vámpírok nélkül lehetne ilyen agymosást csinálni. - Az igazából nem te voltál... hanem én. Tudod én... van egy képességem - egy pár - és én segítettem neked felejteni. De ezek szerint nem végeztem valami jó munkát - húzom el a szám.
Kezdőlap
Tárgy: Reia Keiko otthona 
