● Név: Kristine Anne Wells
● Becenév: Kris, Kristie (e két variáción kívül egyedül édesapja szólítja Anne-nek, mivel általában kihagyja a középső nevét a bemutatkozásból)
● Nem: Nő
● Születési hely és idő:USA, 1988 november 30.
● Kor: lassan 24
● Faj: ember

A család

● Apa: Richard Wells
● Anya: Agnes Wells (lánykori nevén Nagy Ágnes)
● Testvérek: -
● Egyéb hozzátartozók: -

A történetem

Gondoltatok már arra, milyen érzés lehet előre tudni mennyi van még hátra a nagybetűs életből? Ha pontosan fejben tudnátok tartani a lepergő homokszemeket? Azt hittétek megkönnyebbültebben és felszabadultabban viselnétek az elmúló perceket? Lehet, hogy eleinte könnyebb lenne, de minden eltelt nap emlékeztetne a közelgő halálra. Szembesülni vele, elfogadni és feldolgozni már koránt sem könnyű feladat. Higgyétek el, sokszor a tudatlanság áldás. Szerencsésnek tartok minden olyan embert, aki velem ellentétben ebben a már említett áldásos homályban él. Miről beszélek? A kérdés jogos. Bizony, tudom mikor fogok meghalni, azt is tudom hogyan jön értem a kaszás. DE mielőtt még rosszra gondolnátok, nincs itt semmiféle természetfeletti, s nem vagyok őrült sem, nincsenek látnoki adottságaim, bár ha választani lehetne... Inkább születtem volna különlegesnek a haldokló helyett. De a sors másképp akarta. Igen, a sorsra fogom, míg az orvostudomány a genetikára hivatkozik. Ízlések és pofonok. A felmenőim generációkon keresztül adták ágról ágra a hajlamot. Rossz vér - mondogatták egymás között. Édesanyám azt remélte nála másképpen lesz majd. Számomra vele kezdődött a tragédiák sorozata, s alig tizennyolc évesen ki kellett szakadnom a meseszép álomvilágból, melyet addig magam köré építettem. Nem sokaknak adatik meg, hogy egy kicsiny ismeretlen ország egyik semmitmondó falujából kitörvén szerencsét próbáljanak, Anyának viszont sikerült. Magyarországon született, ott nevelkedett, ott ismerte meg a szőke hercegét, aki azon a bizonyos mesebeli fehér lovon érkezett hozzá. Nos, a cukormázas történetet milliószor hallgathattam, ám minden alkalommal magával ragadtak a szavai. Sosem felejtem el ezeket a kislánykoromat meghatározó pillanatokat. Persze utólag már mosolygok magamon a rengeteg ábrándozásért, de úgy vélem teljesen normális, ha egy gyermek olyan sorsot akar magának, mint szüleinek volt. Anyáék valóban boldog házasságban éltek, vitát sosem hallottam tőlük és valahányszor rájuk néztem tökéletes összhangot láttam. Gyakran ellátogattunk Magyarországra, már szinte vágyódtam utána, hiszen kiskoromtól kezdődően természetesnek vettem az ingázást. Szerettem utazni, mert az iskolából kiszakadva egészen más közegbe csöppentem ilyenkor. Később átszoktunk Romániába is, és a család úgy tervezte végleg otthagyja a nyüzsgő amerikai közeget. Eszem ágában sem volt tiltakozni. Végül mégsem úgy költöztünk be Kolozsvárra ahogy azt elképzeltem. Tragédiát említettem, és hiába húztam az időt idáig, néha kell, hogy a rosszra is emlékezzek. A szüleim meg akartak kímélni azzal, hogy az áttelepedést a nyugodtabb életre fogták, de nem voltam hülye, láttam a borzasztó jeleket anyán. A szemeim előtt ment tönkre, az életerős vidámsága megfakult, elsorvadt, s helyét meggyötörtség vette át. Senkinek nem kívánom, hogy haláltusát kelljen végignéznie tehetetlenül, mert az érzés... Az érzés szinte már fullasztó. Hiába volt minden kezelés, már nem tudtak segíteni rajta. Kifordultam önmagamból amikor rám szakadt a kegyetlen valóság. Még csak el sem búcsúzhattam tőle, ez fájt a legjobban. Tomboltam, hisztérikusan zokogtam, tagadtam. Azt ismételgettem ez nem történhetett meg. Reményt kerestem, kifogásokat, közben gyűlöltem a világot, mindent és mindenkit. Anya elvesztése olyan volt, mintha én is meghaltam volna. Egy részem vele halt. Eltaszítottam magamtól apámat, holott legszívesebben a karjaiban zokogtam volna. Még erre sem voltam képes. S aztán... A sors fintora, hogy a temetés utáni napon kaptam meg az értesítőt a kórházból. Talán bánom, hogy pár nappal azelőtt beleegyeztem az óvatosságból előírt vizsgálatsorozatba, de igazából nem tulajdonítottam neki nagy ügyet. Anya beszélt rá, nem volt szívem megtagadni a kérését. Bármit megtettem volna érte, bármit... De hasztalan voltam.
Nyomorúságosnak éreztem magam, egy nincstelen senkinek. Az voltam. Anya elvesztését sem tudtam feldolgozni, hogyan fogadtam volna el, hogy én is a sorsára jutok majd? Ismét a sorsot hibáztattam, de hiába kerestem hasztalan, választ nem kaptam a kérdésre, melyet oly' sok éjszaka feltettem magamnak. Mit vétettem, hogy ekkora büntetést érdemlek?
Azt mondják a haldoklás öt fázison keresztül jut el hozzánk. Elutasítás. Düh. Alkudozás. Depresszió. Belenyugvás. Mindet átéltem. Külön külön, egyenként csaptak le rám, ostromolták, kínozták az elmém, sokszor már olyan gondolatokat ébresztve, melyek az öngyilkosság felé tereltek. Hatalmas fájdalmaim közepette nem láttam kiutat. Csak azért imádkoztam, hogy vége legyen... Miért nem tettem meg? Szerettem volna. Egy könnyű kiút... Mégis gyáva voltam. Gyáva, mert valahol ösztönösen ott bujkált bennem egy apró remény szikrája. Egy évre rá átéltem a kemoterápiát. Lehet, hogy a küzdelmem nem volt hiába való, de a leukémia nyomai örökké emlékeztetnek arra, hogy majdnem feladtam mindent. Fel kellett nőnöm, de valahol valaki azt akarta, hogy ne adjam fel, én pedig igyekeztem meghálálni a második esélyt. Úgy éreztem önkéntességem a lelki-segély szolgálatnál megnyugvást jelent. És valóban, nálam jobban senki nem tudja mi az a földi pokol. Majdnem négy éve már, hogy ott dolgozom. Apa visszament az Egyesült államokba, pedig a világért sem akart elereszteni. Hetekig beszéltem a lelkére, veszekedtem, érveltem, kérleltem, mert azt akarom, hogy újra boldog legyen. Hiszen számára sem állt meg az élet, végre megérdemelné az újrakezdést. Örökké hálás leszek neki azért, hogy mellettem állt, de most nem engedem, hogy ismét összetörjön. Az élet múlandó, de van amikor egyedül kell elrendeznünk azt a keveset mely adatott. Fél év lehet hosszú és rövid idő is, én mégsem ugrálok kétségbeesetten. Már nem félek. Már nem tagadok. Csak elfogadok és addig élek igazán míg erőmből futja, hogy aztán mosolyogva intsek búcsút és úgy távozzak, hogy ne bánjak meg semmit.

Megjelenés

Jellem

User