1799 – 1814

1799-ben születtem, Barcelonában, egy nemesi család gyermekeként. Apám doktor volt, anyám pedig a nők akkori helyzetét tekintve háziasszony, vagy ahogy ma neveznék: munkanélküli. Igen, elég ironikus, hogy egy vámpír az orvosi szakmát választja, de a szüleim úgymond „jó” vámpírok voltak. Csak akkor ittak vért, amikor szükségük volt rá és igyekeztek kevés fájdalmat okozni az embereknek. Nekem eleinte ez volt a természetes. Persze, gyermekkoromban nem járhatott olyan dolgokon az eszem, mint mostanában… Vagy mégis?
Nagyjából öt éves lehettem, amikor érdeklődni kezdtem apám szakmája iránt. Akkoriban az orvoslás még viszonylag gyerekcipőben járt, a boncolást pedig gyakorolta néhány doktor, hogy rájöjjön az emberi szervezet titkaira, de csakis titokban, mert ez abban az időben tabunak számított. Apám nem gyakorolta ezt a fajta „bűnt”, viszont amikor egyszer elkísértem egy betegéhez, megláttam, hogy egy félig csukott ajtó mögött történik valami. Kíváncsi gyermek létemre odamentem és belestem. Egy férfit láttam meg, aki éppen egy holttest szerveit szedi ki és vizsgálja. Nem is próbáltam eltitkolni, hogy leskelődöm utána, hanem bementem és kíváncsi tekintettel néztem rá. Megéreztem a vér mámorító illatát, ami viszonylag frissnek tűnt. Akkor még nem gondoltam bele, de most már tudom, hogy a férfi élve boncolta fel azt az embert.
- Szeretnél valamit? – kérdezte és elég idegesnek tűnt. Sütött róla, hogy nem szeretett volna lebukni. Kihúztam magam és a szüleimtől tanult illedelmes hangnemben szólaltam meg, persze a bácsizást nem kerültem el. Ilyen kis korában még sem tud a normális ember – ez esetben vámpír – rendesen, az etikett szerint beszélni.
- Csak kíváncsi voltam, mit csinál a bácsi. A papa is orvos és érdekel a munkája. – mondtam neki, s büszkén még jobban kihúztam magam. Nagyra tartottam, hogy ilyen munkája van apámnak, mert büszke voltam rá, amiért életeket mentett. Persze most már nem ezen részét dicsérem a szakmának.
Meglepetten nézett rám a férfi. Gondolom arra várt, hogy majd kiakadok a holttest látványán, vagy hogy megrémülök attól, hogy lebuktam leskelődés közben.
- Hogy hívnak, kölyök? – kérdezte, majd lehajolt hozzám – Én Juan vagyok, de nyugodtan szólíthatsz bácsinak is, ha úgy tetszik. – mosolygott rám barátságosan, majd véres kezét felém nyújtotta, hogy kezet fogjon velem. Nehezemre esett nem azonnal lenyalni a vörös finomságot a kezéről, de emlékeztettem rá magam, hogy nem szabad felfednem mások előtt, mi is vagyok. Szokatlan egy ilyen kis korban levő gyermektől, hogy ilyen mennyiségű önkontrollt tanúsítson, de nyugodtan állíthatom, hogy a legjobbtól tanultam.
- Hugo vagyok. – mutatkoztam be én is, s megráztam a felém nyújtott jobbot. Ezután egészen addig, amíg apa meg nem hallottam apa hangos „Indulunk, Hugo!”-ját, elbeszélgettem Juan-al. Sokat mesélt az emberi szervezetről és arról, hogy szerinte engedélyezni kéne a boncolást, hiszen ő is nagy örömét lelte a belső szervek felfedezésében.
Ösztönzőek voltak számomra a bácsi, azaz Juan szavai. Mivel nem mertem ellenszegülni apámnak a „nem bántjuk ok nélkül az embereket” szabálya miatt, eleinte a pincében mászkáló patkányokat fogtam meg és azokat… hát, igen, kibeleztem őket. Utána jöttek az egyre nagyobb és nagyobb állatok, míg végül a kutyánk is így vált meg életétől. Régebben nagyon szerettem azt az állatot, de valahogy nem éreztem bűntudatot, miközben boncoltam. Egyáltalán nem is sajnáltam, mikor meghalt. Pedig köztudott volt rólam, hogy szerettem az állatokat. Legalábbis addig a pontig.
Teltek-múltak az évek és eljött a 15. életévem. Fiatal férfiként tekintettem már magamra és az ellenkező nem után is elkezdtem érdeklődni. A szomszédunkban volt egy velem egyidős lány, aki már régóta megtetszett nekem. Legalábbis azt hittem, hogy ő tetszik nekem, de mikor hosszú udvarlás során sikerült megnyernem magamnak, rájöttem, hogy a vére és a testében lakozó szervek azok, amik igazán vonzanak. De igyekeztem ezt a felismerést kiverni a fejemből és belészeretni, viszont még az esküvőnk után sem történt meg. Mostani szemmel szokatlannak tűnhet két ennyire fiatal személy házassága, de ez akkoriban teljesen normális volt.
A nászéjszakánkon, miután a lány – név szerint Valeria – elaludt, egyre csak a nyakát tudtam bámulni. És nem tudtam visszatartani magam: ajkaimmal a nyakára tapadtam, majd fogamat selymes bőrébe mélyítve kezdtem el szívni a vérét, mígnem az utolsó cseppig elfogyott. Ez még nem volt minden. A hátára fektettem Valeriát, majd elővettem a késem és… Sejthetitek, mi jött ezután. Életemben először boncoltam fel egy embert, de olyan érzés volt számomra, mintha a fellegekben járnék. Elképesztő volt egymagamban felfedezni az emberi szervezetet.

1815-től napjainkig

Persze hamar híre ment a kis akciómnak és apám azonnal kitagadott. Én viszont nem sajnáltam, hogy ezt tette. Szabadnak éreztem magam és tudtam, hogy bármire képes vagyok. Egyre inkább hobbimmá vált, hogy miután lecsapoltam egy-egy embert, a szerveiktől is megszabadítsam őket. Csak ez volt számomra az igazi kielégülés. Tudtam, hogy amit csinálok, az nem jó, de nem érdeket. A szexnek, a vérnek és a boncolásnak éltem, semmi mást nem találtam értelmesnek az életben. 23 éves koromban pedig kialakult a végleges külsőm. Onnantól fogva egy napot sem öregedtem. Pont az ideális korban „álltam meg a fejlődésben”, ezt számos nő is alátámaszthatná, ha még élnének. Folyton a világot jártam és nemrég Erdélybe költöztem, mert az itteni vámpírlegendákkal ellentétben eddig még egyszer sem jártam ott.