Karakter teljes neve: Yurij Alexejev Borisova
Becenév: Yurij, Alex (ezt utálja)
Faj: Ember
Nem: férfi
Kor: 25
Születés helye és ideje: Moszkva, 1987 május 20.
Foglalkozás: Szabadúszó, munkakerülő, hivatásos kötekedő (megélhetést az biztosít neki, hogy a nevelőapja végrendelete szerint örökségét nem egy összegben, hanem havonta kapja meg ).
Különleges képesség: -



Apa: -
Anya: -
Testvérek: -

Egyéb hozzátartozók: -



1984-ben születtem, Moszkvában. Apám Yurij, pék volt, anyám Magda, háztartásbeli. Nem mintha az akart volna lenni, hisz egy pék béréből megélni nem volt könnyű. Tanár akart lenni, de nem vették fel sehová. Nem az eszével volt baj, sokkalta inkább azzal, hogy a mi ismerősi körünkben nem volt egyetlen magas rangú személy sem, aki felkarolhatta volna. Ezt mindet csupán utólagos elbeszélésekből tudom, ugyanis árva vagyok.
Három éves voltam, alig történt meg, hogy öntudatra ébredtem, a legkorábbi emlékeim ezek. Anyámmat kézenfogva indultunk el, hogy meglátogassuk apámat a munkában, úgy, ahogy az azelőtti napon, meg az azelőttin is. Az utcán lassan tipegve azt vettem észre, hogy anya már szinte rángat végig az úton, és a tömeg egyre csak nő körülöttönk. Sokan sírtak is, valószínűleg nők. Nekünk, férfiaknak, mondta a papa, sosem szabad sírnunk. Miközben erre emlékeztettem magam, észrevettem a fölöttünk egyre csak növekvő füstfelhőt, hamarosan pedig azt, hogy alig kapok levegőt. Anyám egy öregasszony kezébe nyomta a kezem, és egyedül rohant be a lángokban álló épületbe. Csodáltam a bátorságát, fel sem fogtam, hogy utoljára látom. Az épület ugyanis alig egy lélegzetvételnyi idővel az után, hogy anyám berohant, és hogy láttam, testét a szoknyáján felfutó lángnyelvek nyaldosni kezdik, hatalmas robajjal összedőlt. Kővé váltan meredtem a lángoló romhalmazra, vártam, hogy anyám mikor kel újra életre a lángokból, és mikor jönnek vissza apámmal, de hiába vártam. "Ők már nem térnek vissza..." Mondta az öregasszony, akit azelőtt sosem láttam, de mintha megérezte volna, mit gondolok. Sírni akartam. De olyat a férfiaknak nem szabad.

Tíz éve volt már, hogy a szüleimet elnyelte a lángtenger. 13 voltam, rosszcsont kölyök. Az öregasszony lányáékkal éltem, ugyanis neki és a férjének valamiért nem lehetett gyerekük. Talán azért, mert árva voltam, vagy talán azért, mert végre volt gyerekük, de a pótszüleim elég jó életet biztosítottak nekem. Módosak voltak, és nekik voltak bizonyos ismerettségi köreik. Nekem pedig bajkeveréseim, amik megoldásához ezeket az ismerettségeket újra meg újra fel kellett frissíteniük. Cukorkalopással kezdődött, majd a verekedésen át szépen eljutottunk a rongálásig. Az iskolát gyűlöltem, és gyakran imádkoztam, hogy nyaldossák úgy a lángok, ahogy azt a kis pékséget. De a lángok úgy tűnik, csak a jó embereket falják fel. Állítólag túl sokat beszélek a tűzről. Állítólag túl sokat játszom vele.

"Tizennyolc lettem." Gondoltam a moszkvai rendőrfőkapitányság zárkájában éjfél körül. Miután imáim nem kaptak meghallgatást, a kezembe vettem az irányítást. Iskolámat, alig pár hónappal a ballagásom előtt, sietve falták fel a mohó lángnyelvek. Én pedig csak álltam, elégtétellel az arcomon, szememben pedig lángokkal. Gyönyörű lángokkal.
Tudtam, nem sokáig fogok a fogdában maradni. Ahogy számítottam rá, a pótszüleim gyorsan megjelentek, és pár szót váltva az őrrel már kint is voltam. De vannak rosszabb dolgok, mint a börtön...

Pótpapa tajtékzott. Nem azért, mert ki kellett fizetnie az iskola javítását (ami inkább újjáépítésnek volt mondható), sokkalta inkább az zavarta, hogy (az ő szavaival élve) egy bűnöző a fia. Válaszképp emlékeztettem rá, hogy nem vagyok a fia... Erre aztán kiborult a bili. Sok mindenre számítottam, de arra, ami történt, nem.

Erdély. Annyit tudtam róla, hogy valami isten háta mögötti hely Romániában. Mindenfée vademberek otthona. A hegyekben élnek, szőrösek és primitívek. Nem számítottam ekkora büntetésre. Egy rozoga, lepukkant vonat hozott idáig, és azóta, hogy a pótszüleim felraktak rá, emberi ábrázatot még csak nem is láttam. Bár az után, amit velem tettek, rájuk sem tudtam szeretettel gondolni. Egy hegyeset köptem, amikor leszálltam a vonatról, majd üdvözöltem a fogadásomra kiküldött fickót. Milyen név már az hogy Lehel? A szakállas figura mind a 21 fekete fogát megvillantotta vigyorgás közben, és lelkesen kezdett vezetni. Mint megtudtam, a cél a jövendőbeli otthonom volt: egy lepukkant viskó valahol az erdő szélén. A kunyhóban egy levél várt (a posta mindig is gyorsabb volt, mint a személyszállítás). Azt gondoltam, rosszabb nem lehet. Azt gondoltam, hogy felszállok egy vonatra, hazamegyek, elegendő büntetésnek találják ezt az utat, és véget ér ez a színjáték. A levél borítóját fekete keret szegélyezte, és amint felbontottam, rádöbbentem: ismét árva vagyok.



Amiket szeret: tüzet, izgalmat, veszélyt, bajt keverni

Amiket utál: idegen népeket (az oroszok szerinte felsőbbrendűek), túl közvetlen embereket, bohócokat (fél tőlük)

Jellem: Lobbanékony természet, nem túl barátságos. Életében eddig a szerelem nem játszott fontos szerepet, csupán alkalmi női voltak. Nem köt szoros barátságokat, ahogy halálos ellenségei sincsennek. Bizalmatlan, mániákusan tart az idegenektől. Néha agresszív, akaratos. Van, hogy piromániára utaló tüneteket produkál.

Külső: Szőke haja és kék szeme van. Magassága 180 cm, súlya 80 kg. Kisportolt testalkatú, jobb mellkasán tetovált főnix látható. Ruházata egyszerű, leggyakrabban hosszú, fekete szövetkabátban látható.

Avataron: Garrett Hedlund

Z