Karakter teljes neve: Cole Dashwood
Becenév: Cole
Faj: Vámpír
Nem: férfi
Kor: 141, de 25-nek néz ki
Születés helye és ideje: 1871.04.11 ; Anglia, London
Foglalkozás: Mondjam azt, hogy inkább ellopja azt amire szüksége van?
Különleges képesség:-



Apa: Mark Dashwood, 190 lenne (meghalt) - Apa egy nagyon különös vámpír volt. Soha nem tűrte a gyengeséget nálam. Úgy nevelt ahogy egy igazi vérbeli vámpír kell, hogy viselkedjen. Talán azért is vagyok olyan amilyen. Sokkal rosszabb is vagyok mint ő valaha is volt. Persze ő akarta ezt...Így hát nem az én lelkemen szárad az a rengeteg gyilkosság amit elvégzek. Ráadásul bűntudat nélkül!
Anya: Elizabeth Dashwood, 184 lenne (meghalt) - Anyával mindig jobb volt a kapcsolatom mint apával. Ha akartam valamit még gyere koromban, tudtam, hogy tőle kell kérnem és megkapom azt. Anya inkább emberre hasonlított mint vámpírra, pedig ő is vámpírként született mint ahogy én is. Viszont belőle semmi sem ragadt rám. Talán mert túl korán meghalt.
Testvérek: -

Egyéb hozzátartozók: -



Az életem 1871-ben kezdődött, ennél is pontosabban: a negyedik hónapjában és tizenegyedik napjában. Egyáltalán nem voltam átlagos. Nagyon kevés hozzám hasonló teremtmény születik. Talán nem is ismerek, maximum egyet esetleg kettőt magamon és a szüleimen kívül. Ugyanis én már vámpírnak születtem. Igaz...nagyon nehezen de csak meglettem. Anyámék már szinte teljesen feladták próbálkozásaikat, hiszen majdnem huszonöt éven át ügyködtek rajtam. Mint már azt említettem...nagyon ritka a vámpírgyerek. De azért ha van elég energiád, és türelmed hozzá akkor sikerülhet. Ami azt illeti, valakinek gyorsan összejön, nem úgy mint a mi esetünknek. Ismerek például egy ikerpárost, akik szintén vámpírok, és úgy is születtek. Na de mindegy, nem ezt kellene most hosszan elmagyaráznom, hiszen mindenki tudja.
Persze nagyon gyorsan fejlődtem, még vámpírokhoz képest is gyorsan, nem csak emberekhez. A szüleim már ebből tudták, hogy különleges vagyok. Természetesen ez a különlegesség apámnak egyáltalán nem volt elég. Ő mindig is a legjobbra törekedett, és senki, semmiben nem lehetett jobb nála. Szó mi szó...szörnyen keményfejű volt. Anyám ezért is szeretett belé, úgy vélte mellette sokáig meg tud maradni biztonságban. Csakhogy ez egyáltalán nem így történt. Mire betöltöttem a tizedik életévemet már, nem volt mellettem anyám. Azt a napot soha nem felejtem el. Igaz, egy gyereknek még a legszebb nap a születésnapja. Nincs semmi fontosabb, már hetekkel előtte ugrál örömében, és szervezkedik. Nos hát...velem is ugyan ez történt. Pár nappal a nagy nap előtt anyával mentünk bevásárolni. Még iskolába sem kellett elmennem, ami számomra már magában szinte ajándéknak minősült. Mindig is gyűlöltem az iskolát. Na meg nehezemre esett, nem leleplezni magam az emberek között. A vásárlásunk viszont nem úgy ért véget mint ahogy kellett volna. Egyáltalán nem. Hazafelé jövet, ahogy lefordultunk a házunk felé, ahol már nem láthatott senki sem minket, észrevettük, hogy valakik követnek. De mielőtt még sikerült volna elmenekülnünk, vagy esetleg hazaérnünk, valamit csináltak anyámmal. Én pedig csak álltam, és néztem miközben kihullott minden a kezemből, és könnycseppek jelentek meg a szemem sarkában. Nem tudtam megmozdulni sem. Bár az nem értettem miért, valójában azt sem értettem mit műveltek az anyámmal, de mielőtt elmentek a kezembe nyomott az egyikük egy levelet, de rám parancsolt, hogy nem nézhetem meg. Csak adjam oda apámnak. Én szó nélkül hazarohantam és apa kezébe nyomtam a levelet, aki értetlenül meredt rám, egészen addig ameddig ki nem húztam az utcára. Mielőtt még odament volna a holtesthez felküldött a szobámba. Én pedig engedelmesen felmentem, de egész éjszaka sírtam.
Ez a nap óta már utálok mindenféle ünnepet, a születésnaptól kezdve a Karácsonyon át, a Szilveszterig. Egyszerűen csak rossz élmények kavarodnak fel bennem tőle. Ami azt hiszem érthető is...
A következő pár évben, apával mást sem csináltunk csak gyászoltunk. Én elmentem iskolába, de nem beszéltem senkivel, csak ültem és figyeltem. Vagy inkább azon a napon járt az eszem, esetleg a temetésen. Sokszor emiatt a tanárok hazaküldtek, vagy csak kiküldtek az óráikról. Valójában egyáltalán nem érdekelt. De persze erről apám másképp vélekedett. Ő is összetört, de mégis fel tudott állni gyorsan, mivel neki mindig a legjobb formáját kellett hoznia. Nem hagyta sokáig, hogy romoljanak a jegyeim. Na és kezdett hozzászoktatni az emberi vérhez is. Persze arra is megtanított, hogyan fogjam vissza magam. De nem akarta, hogy állatokon és emberi ételeken éljek.
Az általános iskola befejezése után, gimnáziumba mentem, amit már megújult erővel tudtam végigcsinálni. Elástam magamban a tragédiát. Viszont ha valaki felhozta az nem túl jól járt. Utáltam és még ma is utálom ha emlékeztetnek arra a napra. Olyan mintha újra és újra átélném. Apámnak meg volt az elképzelése, hogy mi lesz belőlem. Így miután sikerült a gimnáziumot is befejeznem, egyetemre küldött. Méghozzá jogi egyetemre. Bár tudta, hogy úgysem veszem majd sok hasznát, de azt akarta, hogy legyen valami a kezemben, azon kívül, hogy embereket ölök. És abban ő is teljesen tudatában volt, hogy valószínűleg, nem fogom hasznát venni a diplomának. Inkább becsületlen módon fogom megszerezni a pénzemet. Na persze ez teljes mértékben így is történt, eddig is, ahogy ezután is így fog.
Gyorsan eltelt száz év, szinte semmivel. Nem kezdtem magammal semmit ez idő alatt. Még csak meg sem próbáltam olyan lenni mint anyám volt. Viszont apám elment...elment Romániába. Méghozzá azért, hogy megtalálja azokat a defenzorokat akik megölték anyát. Csak itt az a probléma, hogy nem sikerült neki. Illetve sikerült, de ahelyett, hogy ő ölte volna meg azokat, ez fordítva történt. Viszont ez esetben, már nem törtem össze. Inkább emelt fejjel járok. Semmi sem tud már ártani nekem. A szívem kőből van és soha nem tud összetörni. Egyszer megtörtént de többet nem tud. Talán mára már az egyetlen dolog ami hajt engem, az a vér, és persze a bosszú. Így hát én is apám után jöttem a napokban, hátha több sikerrel járok majd mint ő.



Amiket szeret: gyilkolás, nők, anya, szórakozás, vér, félelem...

Amiket utál: hazugság, apa, defenzorok, Erdély

Jellem: A jellememet illetően, nem vagyok valami túl kedves teremtmény. Az embereknek azt ajánlanám, hogy kerüljenek el olyan messziről amilyen messziről csak tudnak. De mivel akkor nem lenne mivel táplálkoznom és szórakoznom, inkább nem. Általában ha találkozok egy emberrel, és esetleg még kettesben is lennék vele, akkor nem tudom megállni, hogy ne kínozzam halálra. És ezt már meg sem tudom változtatni, egyszerűen csak így lettem nevelve. Ez a rossz tulajdonságom mellett még van az is, hogy makacs vagyok. Nem lehet senki másnak igaza csak nekem. Nem fogadok el semmire sem nemleges választ, vagy annak ismét rossz vége lesz. Ha meglátok egy defenzort egyből gyűlöletérzetem támad. Hiszen ők ölték meg a szüleimet. És ha addig élek is, bosszút fogok állni anyám halálán. Ha most élne ő nem engedné, hogy olyan legyek amilyen vagyok. És ezt hiába tudom, akkor is élvezem amit teszek másokkal.

Külső: Külsőleg nem sokkal különbözöm a többi vámpírtól vagy embertől. Átlagos sötét barna haj, mellé csokoládébarna szemek, két kéz, két láb, két fül és egy orr, száj. De azt hiszem ezt nem kellene sorolnom. Hiszen akárki magára néz, szinte ugyanazt látja, csak kicsit másképp. Talán még annyi, hogy izmosabb vagyok a legtöbb embernél, de ezt nem kell csodálni, hiszen vámpír vagyok így bárkitől erősebb is. Öltözködéssel kapcsolatban, általában követem a divatot, de van mikor csak egyszerűen és kényelmesen szeretek felöltözni. Nálam leginkább fő a lazaság...

Avataron: David Tennant

Ron