Alexander J. Collie Karakter teljes neve: Alexander James Collie
Becenév: Alexander, James
Faj: Vámpír
Nem: Férfi
Kor: 27 évesnek nézek ki, de valójában 99 éves vagyok
Születés helye és ideje: 1912. január 3, Glasgow, amikor átváltoztam pontosan nem emlékszem, olyan 1941 körül lehetett.
Foglalkozás: Régiség kereskedő, történelem tanár
*** Apa: James Collie, meghalt
Anya: Maryrose Chatton, meghalt
Testvérek: Elise Collie, meghalt
Egyéb hozzátartozók: - Otthon van egy macskám, Lulu. Fiatal állat - alig lehet egy, másfél éves -, menhelyről fogadtam örökbe, és azt hiszem eléggé jól elvagyunk egymást mellett.
Anna d'Ornontville - élettárs, általában jó a viszonyunk, bár néha vannak kisebb-nagyobb viták...
*** Gyerekkoromról nem sokat tudok mondani, nem azért, mert nem tudnék mesélni, hanem azért mert, annyira nem érdekfeszítő. Ugyan olyan gyerekként születtem, mint bármelyik átlagos gyerek. Vidáman játszottam a többi kisfiúval a szabadban – mert akkoriban, még nem otthon ültünk és interneteztünk – játszottunk, amit tudtunk, és amivel lehetett. Akkor még volt fantáziájuk a gyerekeknek.
Később, amikor ahhoz a korhoz érkeztem, hogy már elmehetek katonának, nekem is be kellett állnom a seregbe, hogy elvégezzem a kötelező feladataimat, de a sors úgy hozta, hogy ott is maradjak, ugyanis kitört a második világháború, de előtte még a gimnazista éveimben szerelmes lettem egy lányba. Gyönyörű volt, talán akkoriban a legszebb lány, akit valaha láttam. Hatalmas barna szemei voltak, viszont szemüveget kellett hordania, így a többiek szerint csúnya volt, én úgy éreztem, hogy mindig kiálltam mellette, mindig megmondtam, hogy ő nem csúf, egy igazi szépség. Barna puha haja volt. Egy gyönyörű tavaszi napon történt, hogy a fiúk – nem tudom, hogy véletlenül-e vagy szándékosan – kergetni kezdtek, én pedig egyenesen belerohantam. Persze… utána rögtön elhordták az irhájukat, mintha mi sem történt volna, én pedig ott maradtam szégyenkezve ügyetlenségemben. Persze, ha nem ezerszer, akkor egyszer sem kértem bocsánatot… Igyekeztem mindenben segíteni, szaporán felsegítettem, majd a könyveit is csakhamar összeszedtem. Aztán valahogy úgy alakult, hogy elkezdtünk beszélgetni, majd pár hónappal később egyre többet találkozgattunk, voltak idők, amikor szinte napi szinten előfordult, és úgy gondolom, hogy mint a ketten jól éreztük magunkat egymás társaságában. Aztán, amikor már mindketten úgy éreztük, hogy ez valóban több, és egy idő után ezt már egyikünk sem titkolta a másik előtt. Kezdődött az arcra puszival, majd egy idő után nem ott lett vége, addigra már engem is behívtak a seregbe, így egyre ritkábban találkoztunk, de bíztam benne, hogy kitart mellettem. Én azt tettem. A mai napig nem tudom, hogy szeretett-e az idő alatt más valakit, talán nem is bánnám megérteném. Mivel ritkán jártam haza, akkor is a legtöbb időt vele töltöttem, aztán a sors közbeszólt. Elkezdődött a II. Világháború, emlékszem még arra az estére, amikor ott kellett hagynom, nem is tudom, hogy hány ezerszer ígértette meg velem, hogy vissza fogok hozzá térni, hogy nem hagyom el őt soha. Persze, hogy megígértem. Naiv fejjel hittem benne, hogy én vagyok az elpusztíthatatlan általa, hogy ő fog majd nekem távolról is erőt adni, ez egy ideig teljesen így is volt…
… Egy végzetes napon azonban amikor egy kisebb csapattal próbáltunk haladni nem figyeltünk kellően, több bomba is felrobbant előttünk, s a legtöbbünk túl sem élte. Emlékszem, én is szépen megsérültem, pontosan annyira, hogy ne tudjak lábra állni, egyik kezem is eltört, és fogalmam nem volt arról, hogy mennyi vért veszíthettem. Láttam a társaimat, akik ott hagytak, láttam olyanokat, akik velem együtt szenvedtek. Nem vethetek követ senkire sem, hiszen nem ők voltak a mentősök, így nekik végezniük kellett a feladatukat. Talán én is ezt csináltam volna. Az idő lassan telt, közben pedig nagy nehezen előkerestem a zsebemben lévő kis fényképet. Könnyen ki lehet találni, hogy ki volt benne. Anna – mert így hívták azt a bájos lányt. Akkor helyben eltört bennem valami, azt éreztem, hogy nem mehetek vissza hozzá, soha többet, felemésztett a tudat, hogy soha többé nem láthatom őt. Mellesleg úgy tűnt, hogy már nem fognak a segítségünkre sietni. Igyekeztem tartani magamban a lelket, hogy de igen kiszabadulunk, nem sikerült. Reménykedve néztem a nap lemenő sugarait, s akkor úgy éreztem, hogy össze kell szednem magam, s nem hagyhatom, hogy így érjen véget. Egy kézzel csúszva indultam el. Hamar kimerültem, de tudtam, hogy nem adhatom fel. Elindultam abba az irányba, amerről jöttünk. Szerencsére a talaj már kivolt „utazva” így könnyen meglehetett állapítani merre kell menni, aztán pár órányi küzdelem után feladtam. Kimerültem. Nem bírtam tovább. Igyekeztem ébren maradni, mert tudtam, hogy nem alhatok el. Mégis elnyomott az álom.
Hirtelen ébredtem fel, iszonyatos fájdalom közepette. Mindenem fájt, s tudtam, hogy a végkimerülés szélén vagyok. A katonaság ehhez képest nem volt sehol sem. Csupán csak egy gyermeki játéknak tűnt, ahhoz képest, amit most érzek. A szobában megjelent az én barna hajú angyalom, legalább is úgy éreztem, hogy ő az, de végül is ki lehetett más? Furcsa melegséget éreztem, megnyugodtam, s úgy éreztem, hogy otthon vagyok végre.
- Visszajöttem hozzád – suttogtam neki elhalóan, éreztem, hogy gyengéden megfogja a kezem. Ez sokkal több erőt adott nekem, mint bármi más eddig életembe.
- Ahogy megígérted – mondta vissza, s hallottam a jókedvet a hangjában.
Aztán elkezdett nekem valami furcsaságról beszélni, akkor nem értettem, hogy mi is volt az. Felfogtam, de értelmezni nem igazán tudtam, mégis azt éreztem, hogy ezt kell tennem, ragaszkodtam az elképzeléshez, hogy együtt lehessek vele. Belementem bármibe, amit kért, s hogy miért? Egyszerűen, mert ő volt életem első és utolsó szerelme.
Éreztem, hogy valami meleg vas ízű folyik le a torkomon, ettől kicsit jobban éreztem magam, aztán egy erős szúrást éreztem a csuklómon. Halkan kért meg, hogy mondjam azt, amit ő mondott, ismételtem minden egyes szavát, aztán minden fájdalmam újra, és újra felerősödött, azt hittem, hogy ennél rosszabb már nem lehet, de mintha ezernyi darabra estem volna szét. Mintha elhagytam volna magamat, aztán pedig ismét minden sötét lett…
Ahogy telt múlt az idő, lassan Anna mindenbe beavatott, hogy mi is történt aznap éjszaka. Nem bántam, amit tett bár furcsa volt, de mégis akkor beleegyeztem, így ehhez azt hiszem, nem kell több kommentárt fűznöm.
Pár hónappal később, mikor úgy éreztem, és ő is, visszamentünk a szüleimhez, akik akkor már azt hitték, hogy meghaltam – ami való igaz. Egy idő után viszont elkezdtünk távolodni tőlük, az övétől is, és az enyémtől is, mivel furcsa lett volna, ha mi egy csöppet sem öregedünk. Az évek elkezdtek egyre lassabban telni, egyetlen vigaszom Anna volt, de amikor hírt kaptam, hogy a szüleim meghaltak, azért az nagy sebet hagyott bennem. Elmentem a temetésükre, ahol a lányuk mondta a búcsúbeszédet, nem lehetett több húsz évesnél, én pedig egyáltalán nem tudtam róla, hogy van egy húgom. Elszégyelltem magamat, mégis hogyan lehetek ilyen testvér? Foglalkozni kezdtem vele, mintha csak egy jótevő lennék az életében, de szorított az idő, hiszen előbb-utóbb, az ő élete is véget fog érni, és fel fog neki tűnni idő közben, hogy én pedig egy csöppet sem változtam, így csak egy nagyjából tíz évig segítettem neki. Aztán az ő életéből is eltűntem. Végleg. Ugyan úgy elmentem a temetésére, de ennyi. Sok barátja volt, rengetegen szerették, sajnáltam, hogy így lett vége, egy betegség vitte el.
Olyan három évvel ezelőtt Annával csúnyán összevesztem. Nem kellett volna, és hiába hallom a gondolatait, ha egyik helyről úgy képes eltűnni, mintha ott sem lett volna soha. Igyekszem keresni, néha tudom, hogy itt van a közelemben, mégis szégyellem magam előtte is, de legfőképpen magam előtt, hogy elüldöztem. Mégis mit mondhatnék neki? Egy bocsánatkérés kevés lenne… Így most Luluval a macskával élek egy lakásban.
*** Amiket szeret: Szeretek olvasgatni otthon, miközben Lulu néha idegesítően nyávog, de igyekszem kizárni. Valami érthetetlen módon oda vagyok az öreg kacatokért, ilyen régiségekért. Szeretek sétálni, kedvelem a borús időt. Sokakkal ellentétben a csendet én kifejezetten élvezem, de csak a magam társaságában. Klasszikus zenét hallgatok, általában, de a modernebb zenékkel sem állok roszul.
Amiket utál: Fegyverek, értelmetlen viták, valamint tartalom nélküli beszélgetés, jó persze, belefér, néha jól is jön. Értelmetlen kifigurázása valakinek. Azokat az embereket akik feltünési viszketekségben szenvednek, a túlrámenős "hölgyeket".
Jellem: Leginkább azt lehetne mondani, hogy magányosan szenvedő vagyok. Nem szívesen beszélek magamnak másokról, maximum egy-két dolgot, de inkább ami a jelenre vonatkozik, nem szeretek kitárulkozni. Magamat egy konzervatív, visszafogott figurának tartom, aki egymagában él a kis lakásában a macskájával. Pozitívumnak feltudnám sorolni, hogy bármikor bárkit végig tudok hallgatni, akármilyen baja van, rosszabb esetben tanácsot nem tudok adni. Ezt leszámítva megbízható vagyok, és nálam fontos a pontosság, bár én már értékelem a próbálkozást is. Általában higgadtnak tartom magam, nem sokszor szakad el a cérna. Hölgyekkel főként udvarias vagyok. Néha pedig hajlamosságot érzek arra, hogy kirúgjak a hámbol, de azt hiszem ez nem probléma. Hát, amit valójában senki nem mondana meg - külső alapján - hogy a lakásomban micsoda kupi van. De tényleg, néha eléggé elhanyagolom a környezetemet, és utána nehezemre esik rászánnom magam, hogy rendet tegyek. Nem vagyok kegyetlen gyilkos, de mártír sem, még ha néha úgy is tűnik.
Külső: Nagyjából olyan 170 cm magas lehetek. Szeretek ingeket hordani - főleg, feketét, szürkét, fehéret, és vörösest, de olykor egy egy kényelmesebb pulcsit is szívesen hordok, mindenképpen sötétnek kell lennie. Gyakran hordok ballonkabát-szerűséget, ezt az öltözéket valamiért nagyon kedvelem, más egyéb ilyen ruhadarab, maximum egy fekete teljesen egyszerű óra, ami nem digitális. Fekete hajamat olykor nem fésülöm ki, legalább is előfordul, hogy elmarad a teendőimből, de előbb utóbb úgy is össze lesz túrva.