Egy hatalmas és gyönyörű, palotaszerű házban születtem közel negyven évvel ezelőtt London elit részében. Na nem azért éppen ott, mert annyira gazdag családba születtem volna, bár tény, hogy apám egy pénzes zsák, na meg vámpír, de a lényeg, hogy soha nem ismert el a fiaként. Anyám New York-i lány volt, és a születésemet megelőző tavasszal cserediákként érkezett Londonba. Okos lány volt, jó tanuló, és eléggé megdolgozott azért, hogy ő válasszák ki erre a programra. Soha nem volt gazdag, sőt, meglehetősen szegény családból származott, és sosem kapott túl sok támogatást otthonról. Amint angliai tartózkodása alatt elfogyott a zsebpénze, arra kényszerült, hogy önállóan pótolja azt, és az angol fővárosban való tartózkodása és tanulása idejére munkát vállalt apámék házában. Pontosabban apám húgának, a nagynénémnek korrepetálós házitanítója volt. A két fiatal között románc szövődött, aminek én lettem az eredménye, de természetesen senki nem örült a fogantatásomnak. Az elit britek csak szégyenfoltnak tartottak, anyámnak pedig csak az útjában voltam, ami az álmai megvalósítását illeti. Apám először hallani sem akart rólunk, de miután a család megneszelte a dolgot, próbálták a legdiszkrétebben megoldani a "problémát". Hiszen mégsem küldhették csak úgy el, féltek, hogy akkor kiderülne minden, nem csak a szégyenük, hanem a nagy titok is, hogy apám vámpír. Anyámat befogadták a terhesség idejére, csak hogy ne járjon el a szája, a szülést is ott kellett véghezvinnie, aztán egy kisebb vagyon ütötte a markát, de azzal a feltétellel, ha a lehető leggyorsabban elhagyja Londont, és soha nem tér oda vissza. Így történt, hogy anyám egy év cserediákoskodás után egy komoly pénzösszeggel és egy újszülöttel a karján tért vissza Bronxba, egy köztudottan veszélyes környékre. A szülei nem sokat foglalkoztak vele sem előtte, sem utána, így tizenhét évesen arra kényszerült, hogy feladja addigi álmait, otthagyja az iskolát, és dolgozni kezdjen, hogy felnevelhesse a fiát. Hogy jó munkát végzett-e... ezt persze nem nekem kellene megállapítanom, de ahhoz képest, hogy milyen fiatal volt, és milyen környéken éltünk, szerintem nagyon szerencsés vagyok. Mindig próbált megóvni a bűnözéstől, amibe szinte belebotlik az ember, amint ott kilép az ajtón. Rablások, késelések, melyek gyakran bandaháborúkká fajulnak, drog... és még sorolhatnám, ráadásul mindezektől a kiskorúakat sem kímélik arrafelé. Sőt! A legtöbb esetben épp ezek a gyerekek a bűntevők, akikre szüleik egyáltalán nem fordítanak gondot. Bár néha a szülői féltés, gondoskodás sem elég, főleg egy olyan környéken, ahol szinte magába szippant a bűnözés. Anyám igyekezett a tanulás felé terelni ehelyett, több-kevesebb sikerrel. Tizenéves koromig legalábbis sikerült is neki távol tartania ezektől a dolgoktól.
Aztán megismerkedtem Tylerrel, aki a szíve mélyén nagyon rendes srác volt, de mindig belekeveredett a legnagyobb balhékba is, mert neki "az élet csak egy játék" volt. Azt hiszem ezzel a filozófiával próbálta feledtetni magával mindazt a rosszat, amit otthon átélt, de nekem nagyon megtetszett a laza, nemtörődöm stílusa, és hamar olyanná váltam mint ő. Tizenöt évesen már gyakran kimaradtam otthonról, és egyre többször részt vettem a "bulikban", legyen az kocsilopás, sarki bolt kifosztása, metrós lopás, később drogárulás és hasonlók. Főleg miután rájöttem, hogy ezzel pénzt is kereshetek. Örültem, ha nem anyámtól kellett kérnem, mert akkoriban éppen boldog volt, gyermeket várt az élettársától, és sínre került az élete. Én meg csak mentem a saját fejem után. Néha lesitteltek egy-két éjszakára, amikor elkaptak például lopással, de nagyobb dolgokat szerencsére soha nem tudtak rám bizonyítani. Szerencsésnek éreztem magam, és kezdtem azt hinni, hogy bármit megtehetek. De aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott. Ha az utcán keresed a kenyered, és nem egyedül, akarva-akaratlanul is besorolnak egy bandába, amelyik vezérének elszámolással tartozol. A többiek pedig, akik nem veled lógnak, nem a bandádhoz tartoznak, mind az ellenségeid lesznek, és törvényszerűen gyűlölnöd kell őket. Ilyen egyszerű. Az pedig, ha olyan helyen árulsz drogot, vagy csak engedély nélkül végigsétálsz olyan területen, amelyik nem a bandádhoz tartozik, felér egy hadüzenettel. Valami ilyesmiből alakulhatott ki az a nyílt utcai harc is, mely lövöldözéssé fajult, és hárman meghaltak, köztük Tyler is. Akkora már olyan volt nekem, mintha a bátyám lett volna, ezért először teljesen összetörtem, de amint sikerült lábra állnom, végleg hátat fordítottam az utcának. Sajnos egy közeli barátom halála kellett ahhoz, hogy észhez térjek... de ami késik, nem múlik - szokták mondani.
Mivel a fél életemet az utcán töltöttem korábban, többnyire messze elkerülve az iskolát, így a jegyeimre nem támaszkodhattam, amikor leérettségiztem. Az egyetlen lehetőségem a kitörésre a katonai iskola volt, bár oda sem volt egyszerű bekerülnöm. Itt jött a képbe az apám, akinek a létezéséről mindig is tudtam, és néha-néha egy csekélyebb összeg is érkezett tőle a tengeren túlról, de sosem jelentett túl sokat, hogy él-e vagy hal. Akkor azonban jól jött a befolyása és a pénze, ezért felvettem vele a kapcsolatot. Természetesen nem örült nekem, de a jó hírét továbbra is féltette, főleg mert akkora már házas ember és családapa volt, ezért nem kellett túl sokáig nyaggatni, személyesen jött segíteni.
A katonai suli persze egyáltalán nem olyan volt, mint gondoltam. Nem mintha nagyon kényes lettem volna, az utcán hozzászoktam mindenféle megpróbáltatásokhoz, de ha valaki azt hinné, hogy azok alól az iskola valamilyen felmentés, hát nagyot téved. Az egész ugyanaz, csak pepitában, sok szigorral és fegyelemmel megfűszerezve. De végül ehhez is hozzá lehet szokni, igazodni a napirendhez, a szabályokhoz, mint odakinn az életben maradás szabályaihoz. Egy idő után minden megy, mint a karikacsapás. Utólag megállapíthatom, hogy azok az évek nagyon hasznosak voltak a számomra, helyrepofoztak, megemberesedtem, benőtt a fejem lágya. A suli elvégzése utána a tengerészgyalogosokhoz kerültem. Nem mondom, hogy nem szerettem... inkább csak nemigazán volt testhezálló feladat. Veszélyesebb, pörgősebb, ha úgy tetszik piszkosabb munkára vágytam, hogy nyakig benne legyek a dolgok sűrűjében, és az utcákat tisztogathassam a bűnözéstől. Ezért jelentkeztem végül az FBI kiképzésére, ám miután azt elvégeztem, szinte rögtön a mély vízbe dobtak. El kellett hagynom New Yorkot, Chicagoba küldtek, ahol senki nem ismerhetett, és rögtön be kellett épülnöm titkos ügynökként álnéven, ami azóta is rajtam maradt, a város alvilági szervezetébe. Természetesen ott is igen komoly ranglétra van, amit meg kellett mászni. És ahhoz, hogy az ember ott magasabb pozícióba kerüljön, le kell tennie pár dolgot az asztalra. Kezdetben nagyon nehéz volt az elveim miatt, de egy idő után elmosódtak a határok. A főnökeimtől szabad kezet kaptam a nemesebb cél érdekében, ezért nem volt gond, ha néha el kellett tennem láb alól egy-egy ártatlant, vagy komolyan belemerültem a drog-, majd a fegyverkereskedésbe. Folyamatosan tapostam ki az utam. Nem számított az FBI-nak, hogy időközben én is elkanászodom, amíg rendszeresen informáltam őket, és néha kiszolgáltattam nekik a megfelelő embereket, vagy éppen diszkréten félre állítottam valakit az útból egy szépen ívelt golyóval. A végére már magam sem tudtam, hol vannak a határok, mit jelent az erkölcs, a becsület, ki számít jófiúnak és ki a rossz. Talán teljesen elvesztem volna, ha nem jön Jessica, aki egyetlen mosolyával képes volt kihúzni a mocsokból. Tagadhatatlanul beleestem, elrabolta a szívem, és miatta képes voltam megváltozni, és ismét keresni a helyes utat, figyelni a határokra. Végül mire eldöntöttem volna, hogy rendes életet kezdek, kilépek az FBI-ból, és megkértem Jess kezét, mondhatni a fejemre szakadt az ég a teljes súlyával. A menyasszonyomról kiderült, hogy terrorista, félig izraeli származású, és csak egy eszköz voltam a kezében, hogy közelebb kerüljön a tűzhöz. Életemben másodszor omlottam össze, de nem sokat keseregtem. Egy idő után inkább csak magamra haragudtam, amiért ennyire figyelmetlen voltam, a szívemet pedig végleg bezártam. Valószínűleg emiatt sikerült olyan könnyen főbe lőnöm Jesst, amikor lelepleztük, hogy merényletet tervez az orosz nagykövet ellen, aki akkor pár napra Washingtonba érkezett valami konferencia miatt. Magam is a fővárosba utaztam a különleges alakulattal, hogy hatni próbáljak a lányra. Kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba is, hogy megmentsem, és hogy találjak még benne valami jót, emberit, de veszett ügy volt. Az utolsó pillanatban sikerült kiszúrnom a tömegből a lányt fegyverrel a kezében. Nem volt gondolkodási időm, és csak tettem, amit tennem kellett. Egy golyó a szemei közé. Ennyi lett a közös terveinkből...
Természetesen hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem viselt meg a dolog. Azt hittem, ez a lány lesz az életpárom, aki mellett végre megtalálom önmagam. Ezután képtelen voltam visszatérni a régi életemhez. Arra kértem a főnökeimet, hogy találjanak nekem új munkát valahol jó távol. Erdélybe küldtek, mert ott most sok a felderítetlen ügy. Mivel eddig nem sikerült rendesen beleásnom magam a származásommal kapcsolatos dolgokba, most két legyet üthetek egy csapásra, hiszem a vámpírok is innen származnak. Felkerestem a híres vámpírkastélyt, ahol tanulhatok a sajátjaimról, közben képezhetem magam máshogy is. Beálltam a harcosok közé. Talán itt új életet kezdhetek végre...

Jellem: Elég összetett személyiség. Alapvetően a jó oldalon áll, az igazságért, az igaz ügyért harcol, ezért is lett FBI ügynök, miután végre kikerült Bronx veszélyes utcáiról. De hajlamos elcsábulni a bűnözői oldal kínálta lehetőségektől, a szép nőktől, a pénztől... Elég sok dolgon keresztül ment már, melyek befolyásolják az ítélőképességét. Kissé már összemosódott nála a rossz és a jó fogalma, túl sokáig kellett beépülve élnie az alvilágban, mint titkos ügynök. A menyasszonya árulása, majd annak meggyilkolása is rányomta bélyegét a személyiségére. Nem öl meg bárkit hidegvérrel, de ha kell, teszi a dolgát. Megfontolt, de gyakran hallgat az ösztöneire is, és egy-két alkalom kivételével nem is bánta ezt meg eddig soha. Elég dörzsölt, rafinált, nem könnyű túljárni az eszén. A megfontoltsága miatt nem egyszerű a közelébe férkőzni sem, nem sok közeli barátja van, kevesen ismerik igazán, a kapcsolatai felszínesek. Egyedül az anyja és a húga láthatják az igazi arcát. Ők viszont mindennél fontosabbak neki, főleg Sammy, ezért is igyekszik annyira távol tartani őket magától, hogy ne sodorja veszélybe az életüket. Szeret játszadozni a nőkkel, és ez többnyire kölcsönös. Nem is vágyik ennél többre. Egyszer megégette magát, több ilyen nem lesz.

Külső: Rövid, sötétbarna haja többnyire égnek mered, bár alkalomadtán, mikor épp olyan kedve van, hagyni szokta kicsit megnőni. Világoskék szemei igézővé varázsolják a tekintetét. Az átlagtól magasabb, széles vállú, kisportolt, de a szálkásabb fajtából. Az öltözködése elég változatos lehet. Ügyintézés közben többnyire lezseren elegáns ruhákat ölt magára, azon ritka alkalmakkor, amikor megjelenik FBI ügynökként a központban, sötét öltönyt vesz fel, akár csak a társai, egyébként pedig inkább sportosan öltözködik. Az arca gyakran borostás, de a szakállat nem preferálja. Testén több tetoválás is megtalálható, melyeket az élete különböző szakaszaiban szerzett be, és mind külön jelentőséggel bírnak.

Üdv Danny!

Jó kis előtöri, el is fogadom! Mehetsz játszani!