Hol is kezdjem ezt a mesét? Talán az elején - szokták erre válaszolni, de esetemben az tényleg nem túl érdekes. Egy gazdag, de főképp befolyásos, és mondhatni boldog családba születtem első és egyetlen leánygyermekként, pár perccel ikertestvérem, Andy után. Talán mondanom sem kell, mennyire elkényeztettek apám és a fivéreim is egyaránt, én mégis anyámat szerettem a legjobban, és szinte állandóan rajta csüngtem. Így nem is volt kérdéses a szüleim válásakor, hogy kihez kerülök.
Apa és anya régen nagyon szerették egymást. Anyám eredetileg valamiféle titkárnői állást végzett a minisztériumban, amit nagyon utált, de szerencsére megvolt hozzá mindene, hogy elcsábíthassa a legalkalmasabb pasikat, akik kimenekíthetik szorult helyzetéből. Úgy elcsavarta apám fejét, hogy az végül se látott, se hallott, és ez az állapot meg is maradt úgy hét nyolc évig. Mivel apám egy nagyon régi, nagyon gazdag, arisztokrata családból származott, és mindig is megvoltak a kellő kapcsolatai - nem mellesleg ezek a kapcsolatok juttatták a főszerkesztői posztba is - így előbb-utóbb eljutott az ő fülébe is, amit már addigra a környékünkön lassan mindenki tudott, csak épp ő nem akart tudomást venni a dologról: hogy anyám szeretőt tart, és tulajdonképpen tíz évig tartó házasságuk alatt végig megcsalta. Ennek ellenére nem csinált botrányt, csendes válás volt, és a fiúk vele maradtak, én meg természetesen anyámnál... bár ezt azóta legalább ezeregyszer megbántam.
Fél éven belül hozzáment Robert Blackwolfhoz, az első számú szeretőjéhez, aki szintén bolondult érte, és szintén egy pénzeszsák volt, de emellett egy hatalmas nagy barom, undorító perverz disznó, és a későbbiekben rohadt alkoholista is. Anyám sosem tudott felhagyni a kicsapongásaival, nem tudta egyetlen férfinak adni a szívét, ezt pedig természetesen senki nem tolerálta. Apám egy ideig adta az idiótát, de ha anya azt hitte, hogy ugyanazt eljátszhatja a mostohabarommal is, hát nagyon tévedett. Rob egy idő után inni kezdett, és egyre durvábban, végül pedig odáig jutott, hogy nem is láttuk soha józanon. Bepiálva állandóan kötekedő volt, előbb csak szóban, végül tettlegessé fajult a dolog. Hét éves koromra már napi szinten lettem megverve, molesztálva, és az sem segített, ha elbújtam a szobámban. Én lettem Rob kedvenc játékszere, akin levezetheti a dühét, minden baját. Anyám is kapott, de nem annyit, amennyit én. Akkoriban az egyetlen vigaszom az életben a szomszédfiú volt, akivel nagyon jó barátságban voltunk, én pedig titokban teljesen beleestem. Tudom, nagyon sablonos, ráadásul béna is az egész, hisz olyan kicsik voltunk még, és még hogy szerelem! Röhejes! Persze akkor ezt kis buta fejjel nem így láttam. Matt nagyon aranyos fiú volt, aki minden délután ott játszott nálunk, vagy épp én náluk, bár ezt ritkábban engedték meg otthon. Sajnos egyszer-kétszer szemtanúja, vagy épp fültanúja volt annak, amit Rob velem tett. Apámnak hiába panaszkodtam, amikor alkalmanként találkoztam vele, nem hitt nekem. Azt hitte, csak azért nyafogok, hogy magamra tereljem a figyelmet, és mert hiányzott nekem. Nem tudtam bármikor elmenni hozzá, mert a válás után vidékre költöztek a bátyáimmal. Ő is csak ritkán látogatott meg, de egyik ilyen alkalommal újra előhozakodtam a bántalmazásos dologgal, és Mattet hívtam segítségül, mint tanút, csak éppen arról nem tudtam, hogy a mostohabarom előzőleg megfizette a hallgatását. Így apám egész addig nem volt hajlandó hinni nekem, amíg egy alkalommal kórházba nem kerültem. Akkor azonban, mint a szélvész, úgy jött, felforgatott mindent, a mostohabarmot megfenyegette, hogy tűnjön el, vagy a kapcsolatai segítségével tönkreteszi az életét, a családja hírnevét, sőt, az sem kizárt, hogy börtönbe juttatja. Aztán felpakolt engem, és magával vitt vidékre végre. Akkor kezdődött igazán az életem. Apuci pici kislánya lettem, a hatalmas házban egyedüli lányként a bátyáim mellett. Apa borzasztóan igyekezett kárpótolni engem azért, amiért korábban nem hitt nekem, és megtörtént a baj. Igazi hercegnőnek éreztem magam az előzmények után. És úgy véltem, ki is jár nekem mindez. Persze sokat tanultam abból, ami történt velem: megtanultam, hogy harcoljak azért, ha akarok valamit, taktikázzak, és ha kell, tiporjak át másokon, mert ha nem, ők fognak. Megtanultam, hogy nem kell félnem azoktól, akik nagyobbnak és erősebbnek tűnnek, mert szerencsére apámnak megvan a kellő vagyona és befolyása ahhoz, hogy bármit megszerezzen, vagy elintézzen nekem, amit kérek. Megtanultam, hogy ne mutassam ki a félelmemet, a gyengeségeimet, mert felhasználhatják ellenem. Megerősödtem, megkeményedtem és mire eljött az ideje, hogy beiratkozzam a gimnáziumba, már egyáltalán nem voltam az az édes kislány, aki összebarátkozik bármilyen jöttmentekkel. Nem is engedhettem ezt meg magamnak, hisz a vér kötelez. Csak olyan embereket gyűjtöttem magam köré, akik értek is valamit, akikből valami hasznom is volt. Persze ezt ilyen nyíltan sosem kötöttem egyikük orrára sem, elég jó színésznő vagyok ahhoz, hogy elhitessem bármelyikkel, hogy akár tűzbe is mennék értük. De a kapcsolataim mind elég felszínesek, nincsenek igazi barátaim, és nem is hiányzik, hogy legyen. Nem hiányzik, hogy kitárulkozzak valakinek, és végül a bajban magamra hagyjon. A felszínes, haveri kapcsolataim azonban jók arra, hogy szórakozzak, különböző csínyeket kövessünk el, bulizzunk és hasonlók. Sokféle őrültségbe benne vagyok, aminek más talán nem látja értelmét, de nem is az a lényeg, csak a buli, esetenként hogy bebizonyítsam, hogy igazam van, vagy hogy merek, és nem vagyok gyáva. Vagy épp az, hogy a bűverőm, a szexi kisugárzásom bárkire tud hatni, akire csak akarom. Egy hasonló témájú fogadás alkalmával csábítottam el Ryan McAdamet is. Bár az már egy teljesen másik történet. Néhány évvel ezelőtt apám kijelentette, hogy Erdélybe költözünk. Fogalmam sem volt, hogy miért, de ellenkezésnek nem volt helye. Először arra gondoltam, hogy egy nő lehet a dologban, egy második anyuka, és ebben tévhitemben a bátyáim is osztoztak. De aztán kiderült, hogy sokkal komolyabb dologról van szó. Apám egy bizonyos csoport tagja, akik a különös defenzorok nevet viselik, és küldetésük van: vámpírokat ölni. Tudom, először nekem is nevetségesnek tűnt az egész, de aztán apám beíratott a defenzorképzőbe, és minden megváltozott.
De hol is tartottam? Ja igen! Ryan. Bár csak egy játéknak indult az egész, mégis tulajdonképpen eddig vele volt a legkomolyabb kapcsolatom. Végül bele is szerettem, de mire ezt bevallhattam volna neki, az egyik barátnőm, aki mára már az ellenséglistám elejére került, mindent kitálalt, és nem éppen kedves módon. Esélyem sem volt megmagyarázni a dolgot, mert a srác melegebb égtájakra küldött, amit meg is lehet érteni. De talán így volt a legjobb. A szerelem csak legyengít, és attól csak árnyéka vagyok önmagamra. Nincs nekem erre szükségem... bár ezt nehezebb elhitetnem magammal azokban a pillanatokban, amikor meglátom Ryant az akadémia folyosóin...

Jellem: Mondanám, hogy ismerj meg... de az úgyis reménytelen. Azt hiszem, tényleg tökéletes színésznő vagyok, és leszek bárki, akit csak szeretnél. Egy szende kislány, aki elpirul, ha valaki bókolni próbál neki. Egy stréber okostojás, bár ilyesmit inkább nem játszom. De még ha nem is úgy tűnik, mert végigbeszélgetem az órákat a hátsó sorban, mégis figyelek, és elég jól fog az agyam, hogy a fontos dolgokat megjegyezzem. Tudok szenvedélyes szerető is lenni... és ez vagyok a legszívesebben. Imádom elcsavarni a fiúk fejét. Tudok jó hallgatóság lenni, egy igaz barátnő, aki meghallgat, és tanácsot ad. Az más kérdés, hogy nem barátkozom bárkivel, és nem játszom el bárki kedvéért a rendes csajt. Tudok hisztis p*csa lenni, ha valaki idegeire akarok menni, tudok mézes-mázas lenni, ha rá akarok venni valakit valamire. Igazából milyen vagyok? Egy számító dög. Legyünk őszinték! Nem vagyok egy Teréz Anya féle jótétlélek, senki kedvéért nem hozok áldozatokat, ha nincs belőle hasznom. Tudok szeretni, de nem akarok. Nagyobb sikereket lehet elérni ebben az életben, ha nem a szívére hallgat az ember bárgyú módon, hanem az eszére. Törtetni kell! Bátornak lenni! Néha átgázolni másokon! Akkor előbb-utóbb te is lehetsz valaki. Igazából mélyen legbelül elnyomva van egy olyan félelmem, hogy ezzel az életmóddal és gondolkodással olyan sorsra jutok mint anyám, hisz nagyon hasonlítok rá... de ez nem tart vissza attól, hogy olyan legyek, amilyen vagyok.

Külső: Középmagas vagyok, alkatra karcsú, igazán nőies, és ezt szeretem hangsúlyozni is. Szívesen hordok kihívó ruhákat. Szeretem a divatot, de szívesen alakítom is. A gimnáziumban az iskolai egyenruhát eléggé rühelltem, azt is mindig átszabattam egy kicsit, hogy jobban megfeleljen az ízlésemnek. A szemeim világos kékek, akárcsak apámé, vagy a bátyáimé. Hosszú, derékig érő, hullámos, szőke hajam van. Ilyesmi lehetett a végzett asszonya is a romantika korában, ugye?

Lorina, elfogadva!