Általános adatok:

Karakter teljes neve: Melinda St. James
Becenév:Mel
Faj:Vámpír
Nem: Nő
Kor:161 (23)
Születés helye és ideje:Írország, Dublin, 1850.05.30
Foglalkozás:Night Clubot irányít.

Család:

Apa: David St. James természetesen még él, mind a két gyermekével igazi apa lánya kapcsolatot sikerült kialakítania.
Anya:Emily St. James, becsületre és tisztességre nevelte lányait több kevesebb sikerrel, csodálatos háziasszony,kitűnően főz, kapcsolatuk felhőtlen.
Testvérek: Amanda St. James, már boldog házasságban él az életpartnerével aki szintén vámpír emiatt ritkán találkoznak, de még ennek ellenére is legjobb barátnők.


Jártál már Írországban? Csodaszép. Reggel, mikor a nap felkel, a sugarak bevilágítják a harmattal borított fűrengeteget. A lankák között, szántóföldek közepén, rejtélyes kőkörök épültek, már évszázadokkal ezelőtt. Senki nem tudja, hogyan kerültek oda, de mióta az eszemet tudom, mindig ott álltak. Legendákat szőttek köréjük, csodás meséket. Néhányan hallani vélik a tündérek énekét, vagy a szellemek sírását. Hogy valóban léteznek-e? Senki sem tudja, mégis hisznek bennük. Talán a csodálatos, ám elhagyatott kastélyok tesznek rá egy lapáttal? Vagy éppen a sok misztikus legenda a koboldok eldugott kincséről, és a tündérdombokról? Nem tudom. Egyszerűen fogalmam sincs róla, annyi viszont biztos, hogy magával ragadó ország. Még akkor is, ha a tájait nem nézzük, csupán az embereket. A füstös kis kocsmákból mindig zene és jókedvű nevetés hangja szűrődik ki, és tea időben a friss sütemények illata tölti meg a párás levegőt. Ez az én hazám… ez az én szülőföldem. Itt születtem meg, 1983-ben, egy egészen enyhe, őszi napon. A reggeli esőről még tócsák árulkodtak néhány helyen, a felhők azonban mind eltűntek, és a nap felragyogott az égen. Talán szebben, mint valaha. Ekkor sírt fel egy csecsemő, egy fölművelő család első gyermeke. Nem más volt, mint én. Kicsi fejemet vörös hajszálak borították, szemeim pedig úgy ragyogtak, akár két méregdrága zafír. A szüleim büszkén csodáltak meg, és vettek körül feltétlen, tiszta szeretettel. Ilyen családba születtem én bele. Oda, ahol mindent megadtak nekem. Mindent, amire csak vágytam, amire csak szükségem volt, és talán még többet is. Boldog voltam. Kiegyensúlyozott, és boldog kisgyerek. Születésem után hamar elrepült az idő, és immár három évesen tudtam beszélni, és járni is. Sőt, mi több, még néhány dal is rám ragadt, hiszen hiába voltam még fiatal, mindig levittek a faluban lévő kocsmánkba, ahol körül vett a hamisítatlan, ír hangulat. Imádtam. Már kezdettől fogva, és ez a rajongásom a mai napig nem szűnt meg. Azt hiszem, hogy ez egyáltalán nem olyan meglepő dolog. Elég nagy voltam már ahhoz, hogy lefoglaljam magam, vagy más vigyázzon rám. Ezek az alkalmak egy időben egyre sűrűbbé váltak, majd bejelentették a szüleim, hogy kistestvérem lesz. Örültem neki nagyon. Már alig vártam, hogy az én kis testvérkém megszülessen. Szinte egy örökkévalóságnak tűnt, amíg eltelt az a kilenc hónap, de végül mégis eljött az idő, anyáék pedig bementek a városba, a kórházba. Én sajnos nem mehettem velük, bár akkor még fogalmam sem volt, hogy mégis miért. Azt hittem, hogy mivel nekik lesz egy másik gyerekük, engem eldobnak, és ott hagynak a nagyanyámmal. Hát néhány nap múlva rá kellett jönnöm, hogy nem így történt, én pedig nagyon félreértettem a helyzetet. Hazajöttek. Olyan túláradó boldogságot szerintem még azóta sem éreztem. Jött velük egy pici baba is, a legújabb családtag, mégpedig a húgom. Egyszerűen azt az érzést nem tudom mihez hasonlítani, mikor megláttam a vörös hajú kis csöppséget. Zöld szemei csak úgy vakítottak, mikor rám nézett. Alig vártam, hogy kicsit nagyobb legyen, és játszhassak vele. Amiben tudtam, abban segítettem a szüleimnek. Ez nagyjából abból állt, hogy megpróbáltam nem láb alatt lenni. Az udvaron játszottam, vagy a virágokat segítettem kigyomlálni, ilyesmik. Ismét csak fel sem tűnt, hogy az idő múlása mennyire felgyorsult. Öt éves lehettem, mikor megismerkedtem a szomszéd farmer fiával, Briannel. Imádtam vele játszani, mindig olyan mókás kalandokat találtunk ki magunknak. Elkószáltunk erre-arra, történeteket találtunk ki, és a többi. Ragaszkodtam hozzá, iszonyatosan. Ő volt az egyetlen jó barátom, szinte már a testvéremnek éreztem őt. A bátyámnak, hiszen egy kicsit idősebb volt nálam, és ő már iskolába járt. Nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon milyen lehet az a hely, ahol a napjának felét eltölti. Hiába, én még nem járhattam oda, így délelőttönként otthon kuksoltam, vagy játszottam a húgommal, délután pedig belevetettem magam a tündérek keresésébe, vagy a bújócskába a kövek között, romos váraknál, vagy csak az erdőben. A legkülönfélébb helyeket fedeztük fel együtt, és szoros kapcsolat alakult ki közöttünk. Elválaszthatatlan kapcsolat.
Néhány hónap elteltével beírattak engem is az iskolába, így most már én is tudtam, hogy miről is mesélt nekem Brian. Sőt, még találkozhattam is vele, hiszen egész nap ott voltunk egy helyen. Délutánonként együtt mentünk haza, majd mentünk el játszani, pár órával később. Minden egyes napom így telt el. Időnként tanultam ugyan, de szerencsére olyan jó ésszel áldott meg a sors, hogy kevés tanulással is nagyon sokat el tudtam érni, így nekem nem kellett órák hosszat egy könyv előtt görnyedni. Briannek annál inkább, és még arra is volt példa, hogy én segítettem neki, pedig egy osztállyal alatta jártam. A kapcsolatunk szorosabbá vált ahogyan cseperedtünk, de még túl fiatalok voltunk, hogy megértsük, mi is történik velünk.
Az évek monoton lassúsággal teltek el, mi pedig egyre gyorsabban, és gyorsabban nőttünk. A húgom is immár megkezdte az iskolát, én pedig hamarosan végeztem, és átkerültem a középiskolába. Nálunk valahogy nem úgy folyt a tanulás, mint más országokban. Mi sokat segítettünk a földeken, vagy erre-arra. Valahogy nem voltak olyan szigorú követelmények, és nagy elvárások. Ennek fényében pedig én játszi könnyedséggel sajátítottam el a tananyagokat, amiket másnak be kellett magolni. Briannel még ekkor is jóban voltunk, és hiába volt rengeteg dolgom –besegíteni a kocsmában, házkörüli teendők-, még ennek ellenére is elmentünk hosszabb-rövidebb sétákra, a környéken. A mindeddig csupán egyszerű, szomszéd fiú iránt, akit testvéremként szerettem, kezdtem valamiféle érzelmeket táplálni. Nem tudtam akkor még megállapítani, hogy egészen pontosan milyeneket, de ez több volt, mint barátság. Még így, tapasztalatlanul is tisztában voltam ezzel. Mivel nem tudtam, hogy ő mégis hogyan vélekedik erről, ezért nem mondtam semmit. Továbbra is ugyanúgy viselkedtem vele, mintha minden rendben lenne, és semmi nem változott volna meg. Mivel helyes fiú volt, lassan kezdtek rá felfigyelni a lányok, én pedig ezt egyre nehezebben viseltem el.
Végül az érettségi után Dublinba mentem egyetemre, ahol az életem fenekestül felfordult. Már nem voltam többé az az aranyos kislány, aki előtte. Buliztam, fiúkkal voltam körülvéve, és Brian emléke kezdett a múltba veszni. Annyira azt hiszem, hogy nem is bántam, mert így valahogy könnyebb volt nekem. A tanulás jól, a társaság pedig teljesen kikapcsolt a megszokott hétköznapokból.
Miután lediplomáztam, még fogalmam sem volt, hogy mégis mihez kezdjek magammal. Hazaköltöztem a családi birtokra, és besegítettem a ház körül.
Anyámnak nagy tervei voltak velem, mégpedig az, hogy hozzáad egy társadalmilag és vagyonilag hozzám illő férfit. Én ebbe nem akartam részt venni, de amikor megtudtam, hogy Brian eljegyzett egy másik lányt akkor összetört bennem valami, amit nem tudtam volna megmagyarázni, így belementem a játékba. Anyám talált nekem egy megfelelő férfit, kitűztük az esküvő időpontját is, de előtte egy nappal megrémültem az egésztől. Megijedtem attól, hogy szerelem nélkül kell leélnem az életemet és gyáva nyúl módjára elmenekültem. Azóta Erdélyben élek és a saját Night Clubomat vezetem. A családom nem tud a titkos életemről, és a Night Clubról.


Amiket szeret:Szeretem a magányt, és a könyveket, a lakásomban hatalmas könyvtárnak ad otthon, és a csokoládét.

Amiket utál:Takarítani, és a nagy nyomorgó tömeget.

Jellem:Alapvetően olyan embernek tartom magam, aki kiáll az igazáért. Céltudatos vagyok, és az akaratomat mindenképpen végigviszem. Bármibe kerüljön is. Az sem tántorít vissza, ha ezért másokon kell kegyetlenül átgázolnom. Mint ahogyan a mondás is tartja, ilyen ez a popszakma. Határozott vagyok, és sokan azt mondják, hogy érzéketlen is. Szerintem ez nincs így, csupán szeretem a külvilág felé egy olyan arcomat mutatni, ami esetleg visszarettentő számukra. Szeretem tudni, hogy mindenki felfogta, velem aztán nem lehet packázni. Vagy megszoknak a beosztottak, vagy megszöknek. Igaz, hogy most az új környezet kezdi megtenni a hatását, de nem sűrűn fordul elő, hogy elérzékenyülök. Sokkalta inkább megmondom a magamét, akár kiabálva is. Arra mindig figyelek, hogy a közvetlen környezetemet ne bántsam meg túlzottan, bár ez nem mindig sikerül sajnos. Szeretem elviccelődni a dolgokat.
Már jó ideje nem bízom az efféle dolgokban, szerintem egyszer úgyis minden véget ér. A hideg külső azonban érző szívet takar, és legbelül én is vágyom a szeretetre, a kényeztetésre és az odafigyelésre. Sokszor gyötörnek kétségek, hogy jó döntéseket hozok e, vagy csupán én értékelek félre mindent állandóan. Egyszer ilyen napom van, másszor olyan. Hol azt hiszem, hogy jól vagyok, hol pedig magamba zárkózom, és nincs kedvem senkivel sem beszélgetni, csak elmerülni valami érdekes elfoglaltságban. Hamar eldurran az agyam, és gondolkozás nélkül ugrok neki bárkinek.

Külső:173 cm magas vagyok ami egy éppen átlagos női testmagasság. A magasságomat tekintve, mindig felhívom magamra a figyelmet. Olyan nem igazán van, hogy rám ne figyelne fel senki. Eleve egy elragadó, feltűnő jelenség vagyok, főleg, hogy erre még viselkedésemmel is rásegítek. Testem tökéletes, még annak ellenére is, hogy csupán emberként tengetem napjaimat. A póló alól kidomborodó bájaim minden férfit levesz a lábáról és az ágybeli teljesítményemre sem panaszkodhatom bár azt mondom ezt minden férfi próbálja ki maga.Szemeim annyira kékek, hogy szinte mindig megkérdezik igaziak-e. Szép ívű szemöldök sötétlik felette, orrom kicsit pisze, de nem túlzottan. Az is vetekszik a tökéletességgel. Ajkaim teltek, és puhák, vonásaim pedig finomak, de még is egyediek. Soha nem voltam az a tucat nő. És ami mindezt keretezi nem más, mint amivel leginkább felhívom magamra a figyelmet, a hajam. Fürtjeim fénytől függően változik a színe. Hol barna hol pedig fekete árnyalatokban játszik.
Ruházatomra jellemzőek a legmárkásabb darabok. Nem szoktam átesni az ízlésesség határán, de a végletekig megyek abban, hogy megmutassam, amim van.

Detti