Karakterkép: Általános adatok:
Karakter teljes neve: Alexander Duncan
Becenév: Alex
Faj: Defenzor
Nem: férfi
Kor: 30
Születés helye és ideje: 1981.11.05 Románia, Marosvásárhely
Foglalkozás: Mikor hogy.
Család:
Apa: Calin Duncan (vándorszínész, meghalt)
Anya: Mihaela Duncan (vándorszínész, meghalt)
Előtörténet:
Ha ez a történet a tetteim krónikája akar lenni, akkor a kezdeteknél kell kezdeni. Annak a lényegénél, aki igazából vagyok. Ehhez észben kell tartanod, hogy mielőtt bármivé lettem volna, már Eden Kar voltam.
A közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem minden vándorló színészcsapat tagja az Eden. Az én társulatom nem holmi szegény ripacsokból állt, akik keresztutaknál idétlenkednek pár apróért, vagy énekelnek egy vacsoráért. Mi udvari előadók voltunk, Zsigmond polgármester emberei. A társulat rendszerint nyolc kocsin utazott, és több mint két tucat előadóból állt: színészekből, akrobatákból, zenészekből, bűvészekből, zsonglőrökből és jokulátorokból. Ők az én családom.
Az apám jobb színész és muzsikus volt, mint akikkel valaha találkozhattál. Anyámnak természetes adottsága volt a szavakhoz. Mindketten szépek, sötét hajúak voltak, és könnyen jött náluk a nevetés. Eden volt minden ízben mindkettő, és ennél többet nem is kell mondani róluk.
Kivéve talán, hogy az anyám gazdag lány volt, mielőtt felcsapott szénésznek. Mesélte hogyan csábította el az apán abból a „nyomorúságos, kietlen pokolból” édes muzsikával és még édesebb szavakkal.
A szüleim sosem házasodtak össze, vagyis nem kerültek hivatalosan kapcsolatba semmiféle egyházzal. Engem ez sosem zavart. Boldogabbnak tűntek így, és hűségesek voltak egymáshoz, mint sok hivatalos házaspár, akiket ismerek.
Boldog gyerekkorom volt, egyetlen végtelen búcsúban nőttem föl. Míg utaztunk városról városra, apám nagy monológokat olvasott föl nekem a hosszú utakon. De többnyire emlékezetből szavalt. Apám bátorított, hogy válasszam ki magamnak a legszebb részeket, és én megtanultam szeretni a jó szavak érzését.
Anyám és én közösen találtunk ki dalokat. Máskor a szüleim szerelmes párbeszédeket adtak elő, amelyeket a könyvekből követtem. Akkor ezt játéknak hittem. Nem értem fül ésszel, milyen agyafúrt módszerekkel tanítottak.
Különös gyerek voltam: gyors a kérdezésre, buzgó a tanulásra. Mivel színészek és akrobaták voltak a tanítóim, nem csoda, hogy a gyerekek többségétől eltérően én nem szűkölődtem az óráktól.
Akkoriban az utak biztonságosabbak voltak, de az elővigyázatosabbak óvatosságból szívesen utaztak a társulatunkkal. Ők egészítették ki az oktatásomat. Egy vándor prókátortól eklektikus képzettséget szereztem Románia törvényeiből, aki vagy túlságosan öntelt, vagy túlságosan részeg lévén nem fogta fel, hogy egy nyolcéves gyereket oktat. Egy erdésztől, aki csaknem egy évadon keresztül velünk tartott, megtanultam a fafaragást.
A Bukarest szennyes praktikáiról is tájékoztatott… egy kurtizán. Mert ahogyan az apám mondta volna: „A filkót hívd filkónak. A pikket pikknek. De egy k*rvát mindig nevezz hölgynek. Kemény élet az, jólesik nekik egy kis udvariasság.”
Az örömlányból enyhe fahéjszag áradt, és kilencéves koromban elbűvölőnek találtam, ámbár nem tudtam pontosan, hogy miért. Megtanított rá, hogy sose tegyek olyat a magánéletemben, amiről nem szeretnék, ha nagydobra ütnek, és óvott attól, hogy álmomban beszéljek.
És ott volt Mircea, az első igazi tanárom. Ő mindenre megtanított, amit a többiek elmulasztottak. Ha nincs Mircea, akkor sosem leszek az, aki vagyok.
Kérlek, ne hibáztasd érte. Ő jót akart.
Ő volt az a személy aki beavatott a Defenezorok világába. Az alap dolgokat mind megtanította nekem, még azt is, hogy hogyan tudjam összekapcsolni a dolgok nevét a varázslattal. Minden egyes szabadidőmet Mirceaval töltöttem, hogy megtudjak minél többet erről a különös világról.
Végül rájöttem, hogy anyám által örököltem eme géneket, de titokban akarták tartani. Azt szerették volna, hogyha nem azt az utat választom. Jobb jövőt akartak nekem. Mindenek ellenére, én önfejű módon többet akartam megtudni, tudásra vágytam, ezért titokban járkáltam Mirceahoz. Amíg lehetett. Mesélt nekem egy Egyetemről, ahol Defenzorokat képeztek. Egyszer én is oda el szerettem volna jutni.
Hamarosan eljött azaz idő, hogy búcsút vegyünk Mirceatól. Csak pár évig tartott velünk, míg el nem jutott egy olyan békés városba, ahol leélheti további életét. Anyám és apám, erre az alkalomra írtak egy újabb dalt, amit előadtak neki. Majd könnyes tekintettel távozott tőlünk, s többé nem láttam.
Az idők teltek, s szüleim arra gondoltak, hogy egy olyan balladát kellene készíteni, ami a vámpírokról szól. Ez volt apám legnagyobbik, és legtöbb műve, amin valaha dolgozott. Pontosabban egy kerek évig tartott megírnia, én akkoriban tizenhat esztendős lehettem.
Az életem akkor fordult fel normálisból, szörnyűvé.
Éppen pihenőt tartottunk a társulattal, az egyik Hargitai erdős szélén. Anyám elküldött édes gyökeret szedni, hogy tudjon készíteni kenőcsöt az egyik akrobatának. Egyik előadása alatt megrándult a bokája, azóta sem gyógyult meg.
Egy kis idő elteltével füstszag csapta meg az orromat, ami a társulat felől érkezett. Olyan gyorsan szedtem a lábaimat ahogy csak tudtam, hogy időben odaérhessek. De mikor a fák hatalmas ágai megnyíltak előttem, s felfoghattam az előttem elterülő látványt, földbe gyökerezett a lábam. Köpni-nyelni nem tudtam a félelemtől, mely abban a pillanatban bekerített. Mindenki halott volt. Azóta sem tudom kiverni szüleim látványát, ahogyan élettelen testük a földön hevert.
Minden jel arra mutatott, hogy vámpírtámadás volt. Senkiben sem maradt egy csepp vér sem.
Ezek után olyan szakasz keletkezett az életemben, amiről inkább nem szeretnék beszélni. Fogalmazzunk úgy, hogy: Sokáig éltem vadállatként az erdőben, önkívületi állapotban.
Sok idő telt el mire összeszedtem magam, hogy megkeressek egy várost. A sors úgy hozta, hogy koldus lett belőlem. Minden nap a hideg és nyűgös utcákon lézengtem pár alamizsnáért vagy apróért. A sikátorokban találtam dobozok közt alvóhelyet, majd koszos pincékben húztam meg magam.
Tizenhét esztendős lehettem, mikor végre elhatároztam (és gyűjtöttem annyi pénzt), hogy elmehessek az Egyetemre. Életem legnehezebb és legnagyobb döntése volt.
Az egyik kocsmában 2 lei-ért megengedték, hogy lefürödjek és 5-ért, pedig még tiszta ruhát is adtak. Majd pár fillérért vettem egy jegyzetfüzetet, meg tollakat, pár harapnivalót az útra és egy cipőt. Így már mehettem is az egyetemre. Összesen30 lei-em marad. Ami rengeteget ért számomra.
Az Egyetemhez érve, próbákat kellet kiállnom, amit az ott tanító Magister-ek írtak elő. Minél jobban végezted el az általuk szánt próbákat, annál kevesebb a tandíj. És hát, valljuk be, én egyáltalán nem tudtam volna fizetni.
Végül minden jóra fordult, és bejutottam az Egyetemre. Még abban is segítettek, hogy munkát találjak. Így hát ki tudtam fizetni a tandíjat , és egy szállást magamnak. Ez hatalmas előrelépés volt számomra. De a dolgok innentől kezdtek rosszra fordulni…
Mindenki ismert, mindenkihez eljutott a hírnevem. Én voltam az Egyetem gyöngyszeme, az a diák, aki mindent megoldott hibátlanul, de ez által ellenségeket is szereztem. Akkoriban nem tudhattam, hogy emiatt kell elhagynom az Egyetemet. Közben a hírnevem nemcsak jóból, hanem rosszból is állt. Eléggé kíváncsi gyerek voltam, ezért mindig bajba kerültem.
Luck volt az a személy, akit riválisomnak tartottam. Gazdag nemesi családból származott, és bármit megtehetett, amit akart. Minden vágya az volt, hogy eltegyen láb alól. Még egy bérgyilkost is felbérelt, hogy végezhessen örökre velem. Szerencsére megúsztam, nem valami könnyen…
Ekkor kellett elhagyjam az Egyetemet, máskülönben tényleg végzett volna velem.
Úgy döntöttem, hogy felkeresem jó öreg Mircea barátomat, akit annyi mindenre tanított. Mikor rátaláltam, s elmeséltem a történteket, azonnal szárnyai alá fogadott. Onnantól kezdve jobbra fordult az életem… és érdekesebbre.
Hivatásos Defenzor lettem, akit arra képeztek, hogy vámpírokat öljön meg. De pluszban bármit elvállaltam. Gyilkosságot, kereskedést, törvényszegést, hamisítást, testőrt… mindent.
Évek teltek el… Mircea meghalt egy vámpírtámadásban. Így egy kis ideig egyedül jártam a világot, míg erre a helyre értem. Úgy döntöttem letelepedek, hogy új életet kezdhessek… bár múltamtól nehezen tudok megszabadulni, mindig kísérteni fog sötét árnyéka.
(Mai napig keringnek legendák rólam. Úgy mint: A hidegvérű Alexander. Vagy: Mindentudó Alex. )
Mostanra már múltamat is ismeritek, ezért megéritek, hogy miért lettem az, aki ma vagyok. Egy árny, régi énemből. Egy kegyetlen gyilkos. És egy ismerősidegen.
Jellemzés:
Amiket szeret: Nők.
Amiket utál: Szánalmasnak találom azokat, akik nem tudják mit kezdjenek az életükkel. (Magamat is beleértve)
Jellem: Színes egyéniség; kiszámíthatatlan, de ha elhatároz valamit, azt véghez is viszi; roppant eszes, csalafinta, okoskodó; nyugodt, hideg, türelmes; ha hősnek kell lennie az lesz; harci ösztönei helyén vannak; jók a megérzései, több dologra is tud egyszerre figyelni.
Szókimondó; humoros; ironikus; néha nem értik mit akar mondani; sokat motyog; bohóc; gyerekes; ellentmondó. Személyisége gyakran változik, az őt körülvevő környezet miatt
Külső: Sötét barna haj, ezüstös kék szemek, halvány bőr. Ideális, sportos magasság és testalkat. Van néhány fülbevalóm, s a testem tele van mindenféle tetoválással.