Az angol fővárosban születtem, egy defenzor családba. Mindkét szülőmnek volt, és van is komoly hivatása, hisz egyik tanár, méghozzá egyetemi irodalomprofesszor, a másik gyermekorvos, és ez azt is jelenti, hogy pénzben sem kellett soha szűkölködnünk, de emellett mindketten komolyan veszik a defenzorságuk tényét is, és a munka, valamint a család mellett arra is tudnak időt szakítani, hogy vámpírokra vadásszanak. Érdekes egy páros ők ketten. Én igazából soha nem tudtam megérteni, hogy van mindenre elegendő energiájuk, és honnan származik az a csodálatos összhang, ami őket összeköti. Tehetségesek mindenben, amihez hozzáérnek, arannyá változik, ahogy mondani szokták. Csak csodálni tudom őket emiatt. És ez az elhivatottság!
Nem nevezném őket karrieristáknak, mégis mindketten sikeresek voltak a szakmájukban Londonban. Ez viszont nem tartotta vissza őket abban, hogy tizenöt évvel ezelőtt elhagyják az Angol fővárost, és Erdélybe költözzenek, ami köztudottan központja, fészke az egész vámpírtársadalomnak. Úgy gondolták, nagyobb sikereket tudnak elérni defenzorként, ha a dolgok sűrűjében próbálnak "robbantani". Így történt, hogy öt éves koromban átvándoroltunk, és letelepedtünk Romániában. Én akkor még túl kicsi voltam ahhoz, hogy igazán felfoghassam, hogy mi is történik velem. Persze én is érzékeltem a változásokat, hogy egy forgalmasabb, nyüzsgőbb városból egy sokkal nyugodtabb környékre érkeztünk, és az akkor még furcsa, idegen nyelvet sem tudtam figyelmen kívül hagyni, de gyorsan beleszoktam az új helyzetbe, és hamarosan megbarátkoztam a románnal, ahogy később a magyarral is. A húgom, Amanda, már itt született. Nagyon örültem az érkezésének, és mai napig nagyon imádom. Jól kijövünk, igazán testvéri volt mindig is a viszonyunk, annak ellenére is, hogy nyolc évvel idősebb vagyok nála. Egyik közös pontunk, mely összeköt minket, a tánc iránti szenvedélyünk. A szüleim még Londonban, három éves koromban beírattak balettre, azt hiszem akkor kezdődött minden. Új otthonunk közelében ideérkezésünkkor sajnos nem volt egy balettiskola sem, de ez nem riasztott vissza attól, hogy tovább táncoljak, így előbb jazz-balettre, majd klasszikus táncokra kezdtem járni. Mostanáig rengeteg féle táncot kipróbáltam, és mindet imádom. Középiskola idejére a szüleim megengedték, hogy visszatérjek Angliába, bár elég sok könyörgés eredménye volt ez. Ott jártam gimnáziumba egy elit táncakadémiára. A szenvedélyem a négy év alatt cseppet sem veszített erejből, csupán annyi változott a végére, hogy egy új álom is társult hozzá. Gyakran látogattam meg édesanyámat a kórházban, ahol dolgozott, és egy idő után rájöttem, mennyire vonz a hivatása. Attól fogva a tánc már csak hobbi maradhatott, és erősen rákapcsoltam a tanulásra, hogy felvegyenek az orvosira. Első próbálkozásra ez sajnos nem jött össze, de egy év kihagyás után, amíg magántanárok foglalkoztak velem, és édesanyám is sokat segített, sikerült bepótolnom a korábbi elmaradásomat, és végül felvételt nyertem az erdélyi Főnix Akadémia orvosi szakára. Azt hiszem, életem egyik legboldogabb napja volt, mikor megkaptam az eredményt. Azóta is szorgalmasan tanulok, hogy megfeleljek, de közben amikor csak időm engedi, hódolok a másika szenvedélyemnek is, a táncnak. A szüleim azt hiszem, tényleg büszkék rám, egyedül csak azt nehezményezik néhanapján, hogy a vámpírok iránti elszánt harcukba nem tudtak bevonni, és nem tudták belém ültetni ellenszenvüket. Apám szüleit és anyám öccsét is vérszívók ölték meg, ha minden igaz, így az ő gyűlöletük talán helyénvaló is. Engem és a húgomat azonban mindig megóvtak, megkíméltek a zűrösebb helyzetektől, és bár megtanítottak harcolni, ennél több eddig nem ragadt rám, ami a defenzorságomat illeti.