Vendég Vendég
| Tárgy: Carmen de la Vega Szer. Május 04, 2011 12:58 am | |
| Karakterkép: Általános adatok: Karakter teljes neve: Carmen Dolores de la Vega Becenév: Carmen, Carry, Lora, Lola Faj: Vámpír Nem: nő Kor: 48 Születés helye és ideje: Spanyolország, Mallorca; 1963. március 28. Foglalkozás: vegytan professzor, igazgatóhelyettes Család: Apa: Juan Carlos de la Vega, öngyilkos lett Anya: Ines de la Vega, minden bizonnyal meghalt már Testvérek:Húga: Elsa de la Vega, meghalt krónikus mieloid leukémiában Egyéb hozzátartozók:Exférj: Roberto Martinez, 428 évesen meghalt Fia: Gabriel Martinez, 18 éves Szerető: Damiano Ferronetti Előtörténet:Az spanyolországi Mallorca város közelében születtem egy régi, arisztokrata birtokon egy kastélyban közel ötven évvel ezelőtt. Szülés közben felléptek bizonyos komplikációk, de a háziorvosnak hála, a probléma hamar megoldódott, és mindketten túléltük anyámmal. Gyermekkorom első évei gondtalanul teltek. De ezt csak a kilenc éves előtti korszakomról mondhatom el, mert azóta csak a pofonokat kaptam az élettől. Hét esztendős lettem épp, amikor világra jött a húgom, Elsa is. Imádtam, amennyire csak egy testvért lehetett. És mivel anyám a második terhessége után teljesen depresszióba zuhant, apámon pedig akkor kezdtek először megjelenni a leukémia tünetei, amit gyerekként egyszer már legyőzött, így elég hamar egymásra lettünk utalva. Hiányt tulajdonképpen semmiben nem kellett szenvednünk, hisz mindenünk megvolt, amit csak akartunk. Neves házitanítók és dadák vigyáztak ránk, neveltek, és tanítottak bennünket, elismert szakácsok főztek nekünk, bejárónők takarítottak utánunk, emellett mindig megkaphattunk mindent, amit csak pénzem meg lehetett vásárolni, tehát igazán nem lehetett panaszunk semmire. Egyedül a szülői szeretet hiányára. Főleg miután apám két év alatt feladta a betegség elleni küzdelmet, és inkább főbe lőtte magát. Én találtam rá a dolgozószobájában. Csupa vér volt minden: a fal mögötte, az asztala, amire rázuhant. Sosem felejtem el azt a képet. Anyám gyenge idegeinek sem kellett több. Elég hamar inni kezdett, és nagyon komolyan. Aztán Elsánál is diagnosztizálták a leukémiát. Szegény még csak hét éves volt. Én elég sokáig fel sem fogtam, hogy ez lehetséges lenne, hogy őt is elveszíthetem. Egyébként azt mondják, a leukémia alapból nem örökölhető... csak a hajlam rá. A környezettől is függ, hogy azok a gének végül szerepet kapnak-e életünkben, vagy sem. Az enyémben kétségtelenül dominált. Anyám kezdetben még hajlandó volt elvinni Elsát a sugárkezelésekre, de elég hamar összeomlott. Tizenöt éves koromra már úgy gondoskodtam beteg húgomról, mintha szakképzett ápolóként vettek volna fel mellé. Anya pedig vodkás üveggel a kezében kelt és feküdt. Az utolsó napokban már nem is láttuk józanon soha. Még a legutolsó karácsonyunkon is részegen tért haza valahonnan. Végül pedig csak úgy meglépett. Egyetlen szó nélkül tűnt el az életünkből. Nem bírta tovább azt a légkört, így összepakolt és elment. Tizenhét voltam akkor, Elsa pedig tíz. Húgi akkoriban éppen jobban volt. Nem kellett kórházban feküdnie, ezért számunkra az egy szebbik időszak volt. Anya ezzel a lépésével természetesen teljesen tönkretette azt. Magunkra maradtunk húgival. Hiányunk ezután sem volt semmiben, mert a birtokról egy intéző gondoskodott, akit még apa halála után vettünk fel. És az egyik nevelőnket bízták meg a gyámságunkkal, arra az egy évre, amíg be nem töltöm a tizennyolcat, hogy törvény szerint is én gondoskodhassak a húgomról. De egyébként idővel mindenki elfordult tőlünk. Egy nagy múltú, neves családból származom, de szüleim viselkedése szégyent hozott ránk, és egy idő után senki nem kereste a társaságunkat. Nekünk sem hiányzott más. Elsa másfél évvel később halt meg. Napról napra épült le. Ahogy a leukémia tönkretette az immunrendszerét, minden nyavalyát összeszedett a legnagyobb óvintézkedések ellenére is. Egyre gyengébb lett, és szinte elfogyott, mint a telihold. Nekem pedig majd' megszakadt a szívem, de semmit nem tehettem érte. Arra az utolsó estére mái napig nem tudok könnyek nélkül visszaemlékezni:
Türelmetlenül rovom a köröket a szobámban, mint egy ketrecbe zárt vadállat, aki kitörni vágyik. Annyira szeretnék tenni érte valamit, bármit, mindegy. Muszáj segítenem valahogy. Nem halhat meg. Még nem. Olyan fiatal. És egyre csak fogy belőle az élet. Néha az az érzésem, mintha vele párhuzamosan én is elfogynék. Ha nem is testben, de lélekben biztos. Eltűnik belőlem minden, ami emberré tesz, megszűnik az emberségem. Már csak Elsára tudok szeretettel nézni. Senki más nem érdekel, senki mást nem tűrök meg a közelemben. Nem akarok teljesen antiszociálissá válni, de nem tudok tenni semmit ellene. Mint ahogy az ellen sem, hogy meghaljon. De ha ő elmegy, én is megyek vele. Csak egy embercsonk marad itt belőlem nélküle. Sötét gondolatmenetemet a falióra kongása szakítja félbe. Nyolc óra. Ideje beadnom Elsának a gyógyszereit. Előbb csendben a szobájához osonok, és résnyire nyitom az ajtót, hogy beleshessek rajta. A lemenő nap utolsó simogató sugarainál jól láthatom, hogy mélyen alszik. Legalábbis úgy tűnik. Már épp visszahúzódnék - egy fél órát még várhatok, nincs szívem felébreszteni - amikor gyenge, nyöszörgős hang érkezik az ágy felől. - Carmen? - kérdi erőtlenül, és lassan kinyitja szemeit. - Idő van, ugye? - Igen, húgi - lépek be, hogy az ágya melletti fotelben helyet foglalva összeszedjem a szükséges gyógyszereket. - Na ma este milyen színű bogyókra vágysz? Mit szólnál ehhez a szép sárgához? A kötelező lila és kék mellett persze... - próbálok felé valami mosolyfélét küldeni bátorításként. - Azt hiszem, ma zöld is kelleni fog - mondja, és az ő arcán is megjelenik valami halvány mosolyféle. A zöld bogyó csak egyet jelenthet: megint felerősödött a fejfájása. Amíg kiadagolom neki, és vizet töltök az éjjeliszekrényen levő poharába, Elsa nagy nehezen ülőpozícióba tornázza magát. Rá is szólnék, hogy inkább maradjon nyugton, de ő annál makacsabb. Ha egy mód van rá, nem szereti kimutatni a gyengeségét... még előttem sem. Csak a szemeimet forgatom, mikor segítek neki beszedni minden egyes, színes bogyót. - Carmen, szeretsz? - kérdi meg, mire határozottan bólintok, és várom a kérdést, ami az előzőt követni szokta. - Mennyire? - szinte suttog. Elmosolyodom. Minden éjjel eljátsszuk ezt. Megkérdi, hogy szeretem-e, aztán hogy mennyire, és mindig valami frappáns válasszal kell előállnom, ráadásul olyannal, ami még nem hangzott el. Addig nem is hagy nekem békét. Aztán ő mutatja meg nekem, hogy mennyire szeret, mert azt mondja, ő nem tudja szép szavakba önteni, de minden erejével ölel, hogy bizonyítsa, ő sem marad alul. - Annyira, mint innen Kína - válaszolok, mire megrázza a fejét. - Ezt már hallottam. Nagyjából három hónapja. Csak akkor Japán volt. Mondj mást - követeli. - Nos, akkor... annyira, mint... ahány csepp van a tengerben - ezt hallva húgi arcára egy halovány, de elégedett mosoly rajzolódik ki. - Én pedig ííígy - nyújtja felém a karját, hogy megölelhessen... de soha korábban nem volt ilyen erőtlen, mint ma. Napról napra gyengébb, én pedig lassan beleőrülök ebbe. - Carry... ugye velem maradsz ma? Félek... - suttogja. Én csak némán bólintok, és bebújok mellé az ágyba. Nagyon hamar elalszik, én pedig még órákig fekszem a mennyezetet bámulva, vagy épp őt figyelve, ahogy halkan szuszog mellettem. Időközben csak egyszer ébred fel, és nyitja ki a szemét pár pillanatra... aztán örökre lehunyja. Hajnaltájt én is elalszom... Csak másnap délelőtt fedezem fel... akkor veszem észre, hogy már vége. Elszállt belőle a lélek. Már csak az élettelen testét ölelhetem magamhoz.
Két évbe telt, mire úgy ahogy össze tudtam szedni magam utána. Addig minden tanulmányomat otthon végeztem a kastélyba, de akkor úgy döntöttem, el kell onnan mennem. Új életet kell kezdenem. New York-ba költöztem, és jelentkeztem a Columbiára vegytant tanulni. Az eszem megvolt hozzá, a pénzem is, és az akarat sem hiányzott. De a második év után nálam is diagnosztizálták a leukémiát, méghozzá nem is egy enyhébb változatát. Nem sokkal később pedig agydaganatot. El sem akartam hinni, hogy ez igaz lehet... Mintha az égiek így akarták volna biztosítani, hogy meghalok... vagy meghalok. De én annál ravaszabb voltam, és túljártam az eszükön. Az egyik egyetemi évfolyamtársam, név szerint Roberto Martinez, nagyon szerelmes volt belém, és hamarosan meg is kérte a kezem. Én is szerettem őt, bár még korainak gondoltam ezt az esküvő dolgot... mégis igent mondtam volna, ha tehetem. De a biztos halál tudatában nem akartam őt kitenni annak, amit én éltem meg a húgommal, ezért ki kellett őt kosaraznom, és bevallani, hogy haldoklom. Ekkor ő is színt vallott: vámpír. Természetesen először nem akartam hinni neki, de hamarosan nem maradt más választásom, mert kiderült, hogy én vagyok az életpárja, és olyanná tett, amilyen ő maga is volt. Nem akart lemondani rólam, és így mentette meg az életem. Aztán pedig a felesége lettem. Hosszú évig éltünk többé kevésbé boldog házasságban, és közben született egy fiunk is, Gabriel. De az utóbbi években egyre csak gyűltek felettünk a sötét felhők, miközben egyre gyakoribbá váltak a félrelépések is. Szerettem őt, de nem tudtam parancsolni a vágyaimnak, főleg ha egy bizonyos férfiról volt szó. Nem tudom bebizonyítani, hogy Roberto megcsalt engem... de én megtettem ezt vele, nem is egyszer, és sajnos végül rajta is kapott Damianoval. Ez lett a veszte. Dühében nekünk rontott, Damiano pedig miközben engem védett volna, megölte a férjemet. Baleset volt, tudom, ezután mégsem voltam hajlandó Damianora még csak ránézni sem. Így végül azt sem tudhatta meg soha, hogy Gabriel valójában az ő fia, és egyedül neveltem fel őt. Roberto halála után elég szép summa ütötte a markomat. Nem mintha pénzhajhász lennék... de arisztokrata családba születtem, mindig is megvolt mindenem, amire szükségem lehetett... meg amire nem, az is, és hozzászoktam a kényelemhez. Már nem is tudnám elképzelni magam szerényebb életmóddal. Nem is nagyon akarom, most mégis elhagyom New York-i otthonom, hogy eleget tegyek a vezér hívó szavának. Lucas még munkát is ajánlott nekem egy erdélyi főiskolán, amit elfogadtam, mert lelagább lesz mivel lefoglalnom magam... Jellemzés: Amiket szeret: Szabad időmben leggyakrabban a természetet járom, olvasok, színházba, vagy múzeumokba járok. Érdekel a törtélem és a művészetek, bármelyikről is legyen szó. Ha úgy találja kedvem, írok, festek, vagy fotózom, de természetesen csak magamnak. Szeretem a zenét, főleg a régebbi slágereket, de olykor a csend sokkal jobb. Szeretem nagyszabású rendezvényeket, estélyeket, bálokat, de az egyszerű nyüzsgést is, mint amivel egy iskolában, vagy egy zsúfolt utcán találkozhat az ember... vagy vámpír. Szeretem a vihart, az esőt, főleg a nyári záporokat. Olyankor leggyakrabban kinn álok, és hagyom, hogy bőrig ázzak, miközben érzem, hogy valahogy része vagyok a természetnek. Szeretem a vámpírságomat is. És szeretem a fiamat, Garbrielt is, bár nem tartom magamat jó anyának.
Amiket utál: Undorodom mindenféle csúszómászóktól, pókoktól, kígyóktól. Azokkal bármikor a frászt lehet hozni rám, vámpírság ide vagy oda.
Jellem: Néha kicsit sekélyesnek tűnhetek, főleg első benyomásra, pedig sokkal több van bennem, mint amit első látásra megállapítanál. Valóban szeretem a divatot, az új ruhákat, a sminkeket, a férfiakat... de nem csak ennyi vagyok. Kicsit talán elkényeztetett vagyok, igaz, de meg tudom becsülni azt, amim van, és ez nem csak a tulajdonomban levő vagyonra értendő, hanem mindazokra, akik körülvesznek, a barátokra, a családomra és azokra, akiket szeretek. Általában sokat beszélek, szeretek a figyelem középpontjában lenni, és sokszor csak későn veszem észre magam, ha esetleg olyat mondanék, amivel megbánthatok másokat. De egyébként nagyon közvetlen vagyok, barátságos, és tudok jó hallgatóság is lenni, ha arra van szükség. Az arcomon szinte mindig mosoly ül, vidám vagyok, reggeltől estig nagy lángon égek, pörgök, és azt hiszem, ez ragadós. Ezt a nagy energiát tekintve a tűzhöz vagyok hasonlatos, mely képes mindent megperzselni, felperzselni maga körül. Szeretek szervezkedni, megszervezni dolgokat, mert szeretem azt a sürgés-forgást, amivel ez jár. Részben emiatt is vágtam bele a főiskolával kapcsolatos tervekbe. Tanárként kicsit szigorú vagyok, de nem hinném, hogy sokat követelek. A férfiakkal szívesen játszadozom, és sajnos nem vagyok a hűség mintaképe... de talán képes lennék hű maradni valakihez, ha az illető elrabolná a szívemet.
Külső: Kreol bőröm, sötét szemeim és hajam, spanyol származásom kölcsönöz némi egzotikus külsőt nekem, ami általában felkelti a férfiak figyelmét, és ezt többnyire ki is használom. A divat megszállottja vagyok, és smink nélkül nem szívesen mutatkozom mások előtt. A sportokat nem kimondottan szeretem, de ettől függetlenül rendszeresen futok, és jógázom, mert úgy vélem, vámpírként sem árt, ha "karban tartom" a testem. Viszonylag alacsony vagyok, csupán 165 centi, és karcsú. Világéletemben az voltam.
|
|