Ez a történet egy tavaszi napon kezdődik Erdély szívében, egy kisvárosban. Ott jöttem én a világra huszonhárom évvel ezelőtt, mint az Andrássy házaspár első gyermeke. A szüleim mindketten orvosok voltak, apám sebész, anyám gyermekorvos, és még az egyetemen ismerkedtek meg. Igaz, apám - akkori nevén még szépen magyarosan Andrássy Péter - három évvel anyám felett járt, de az iskola elvégzése után is együtt maradtak. Nem túl izgalmas történet az övéké, de a maga egyszerű romantikájával mégis megnyerő. Összeköltözés, esküvő, ahogy ez lenni szokott, aztán jöhetnek a gyerekek, két lány, Kata és Bianka. A húgom négy évvel fiatalabb nálam. Hét éves koromig éltünk Erdélyben, mint boldog, békés család. Aztán apám kapott egy nagyon jó állásajánlatot Amerikából, aminek természetesen nem tudott ellenállni. Egy régi barátja hívta, aki évekkel korábban költözött ki oda, és egy üzleti ajánlatot tett apámnak, mert szüksége volt az orvosi szakértelmére. Azóta is egy kiterjedt gyógyszeripari vállalatot tartanak fenn ott országszerte, és apám mondhatni eléggé meggazdagodott belőle.
Az első évek ugyanolyan családias hangulatban teltek, akárcsak itthon. Mi még kicsik voltunk a húgommal, nem sokat érzékeltünk a körülöttünk lezajló változásokból. Sem abból, hogy apám a siker és a hírnév útjára lépett, sem abból, hogy ez lassan, de biztosan elválasztotta anyámtól. Arról sem tudtuk, hogy apánk megcsalta anyánkat. Arról viszont már mi is tudomást szereztünk, hogy szeretője van, aki miatt válni akar.
Anyám először teljesen összetört, de idővel szerencsére sikerült összeszednie magát. Teljesen függetlenedni akart apánktól, ezért eldöntötte, hogy hazaköltözik Erdélybe, és a saját lábára állt. Igazából máig nem értem, miért nem volt jó neki New Yorkban, hisz ott sokkal több lehetőség kínálkozott volna a számára, talán a család, a nagyszülők támogatása hiányzott neki, vagy honvágya volt, esetleg úgy gondolta, az itteni, ismerős környezet jó hatással lesz összetört szívére. Úgy tervezte, hogy mindkét lányát magával hozza, de ez végül nem jött össze neki. Apánk persze harcolni akart értünk, de végül a mi szavunk döntött. Bianka apásabb volt, és sírt, bömbölt, hisztizett, ha el akarták választani apánktól. Én vele ellentétben anyánkért voltam oda, kicsit idősebb fejjel, tizenhárom-négy évesen fel tudtam mérni, mennyire maga alatt van, és mint egy jó szamaritánus, mellette akartam maradni, bármibe kerül is ez, hogy segítsek rajta. Így történt, hogy a családom két felé szakadt, ahogy a szívem is, és egy darabkát otthagytam magamból New Yorkban, miközben anyámmal karöltve visszaköltöztünk Erdélybe. Kamasz fejjel ezt sokszor megbántam, főleg miután a nyaralások után hazaértem Amerikából, és láttam, éreztem, hogy mekkora különbségek vannak a két ország között, de akkor sem tudtam volna soha cserben hagyni édesanyámat.
A középiskola elvégzése után is megfordult a fejemben, hogy ott tanulok tovább, de végül mégis maradtam. A nyelvek tanulása mindig könnyen ment nekem, és szeretem is őket, ezért végül Magyarországra, Szegedre mentem tanulni, és most mint friss diplomás, fogok angolt és latint tanítani szeptembertől egy helyi gimnáziumban.
Az elmúlt évek története ennél mégis sokkal de sokkal szövevényesebb. Először is megismerkedtem egy sráccal, akibe szinte az első pillanatban fülig szerelmes lettem, ez az érzés pedig hamar viszonzásra talált, így nem telt bele két-három hónap sem, már össze is költöztünk. Én persze csak hétvégenként voltam itthon az iskola miatt, de ez kezdetben cseppet sem tudott zavarni, mert azon a heti két napon én így is csak úsztam a boldogságban. De aztán jöttek a furcsaságok, különös hívások, esti kimaradások, késések... Szóval Oliver egyre furcsábban viselkedett, és bár igyekeztem naiv kislány módjára szemet hunyni minden felett, engem is utolért a vég. Egyik alkalommal, amint egy nappal korábban értem haza, mint beterveztem, ott találtam Olivert a közös lakásunk hálójában egy ismeretlen nővel teljesen félreérthetetlen helyzetben. Nem vártam meg, hogy magyarázkodni kezdjen, csak elszaladtam. A diplomázásig már csak két hét volt hátra, ezért úgy döntöttem, inkább visszatérek ez időre Szegedre. Nem akartam letörni, nem akartam elhagyni magam, és úgy végezni, mint anyám, így az évzáró után összecsomagoltam, és New Yorkba utaztam. Reméltem, hogy az ottani pörgés, nyüzsgés lefoglal majd annyira, hogy megfeledkezzek arról, ami itthon történt. Ez persze nem ment ilyen egyszerűen. Apám közben megmutatta egy divattervező barátjának a hobbiból készített rajzaimat, terveimet, aki teljesen el volt ájulva tőlük, és munkát ajánlott a cégénél. Némi habozás után elfogadtam, és eldöntöttem, hogy most maradok is, kicsit tovább, mint szoktam. Talán egy-két évet, vagy tovább. De a sors közbeszólt. A nyár végére ugyanis kiderült, hogy terhes vagyok. Az apa természetesen Oliver. Most fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Talán adnom kellene neki még egy esélyt? Hisz nem tűnhetek el csak így a gyerekével... Végül úgy döntöttem, mégis visszatérek Erdélybe, és megpróbálok beszélni vele... aztán majd eldöntöm, hogyan tovább...