1526 májusában születtem Angliában, Devonban. A szüleim vámpírok voltak, de tökéletesen idomultak az emberek világához, olyannyira, hogy a városban a Vernon családnevet tisztelet lengte körül. A sors iróniája, hogy Atyám Doktori titulussal rendelkezett. Jószívű volt, készségesen gyógyított vámpírt s embert egyaránt. Igazság szerint így volt boldog. Édesanyámmal és újszülött kislányával az oldalán azt hitte, az élet már nem tartogat számára meglepetéseket. Vámpír létének első kétszáz évén volt túl, Édesanyám úgyszintén. Fiatalon egymásra találtak, a családalapításon sem kellett sokat gondolkodniuk, utódokra vágytak. Volt egy gyönyörű birtokuk, ahol a kis Eve gondtalanul cseperedhetett. Igen, így is lett. Tényleg nem volt gondom semmire. Atyám a kuruzslással, Édesanyám tanítással foglalatoskodott, míg be nem köszöntött az újabb szerencsés gyermekáldás. Egy fiúgyermekkel bővült a kis családunk s hét esztendős létemre legalább olyan szeretettel fogadtam az újszülöttet, mint anyám vagy apám. Vigyáztam rá, fürdettem, etettem, alig vártam hogy felcseperedjen. Nagytestvérként el sem lehetett mozdítani a mózeskosara mellől. De nem sokáig élvezhettem a boldog nővérke szerepét.

1533 decembere mindent megváltoztatott. Felix betöltötte a hat hónapos életkort, az egész ház ragyogott a boldogságtól. Alig vártam a hálaadást és a karácsonyt, izgatottan sürögtem forogtam, igazi kis energiabomba voltam. Hogy Édesanyámnak egy kis nyugta legyen tőlem, Atyám sokszor magával vitt ha házhoz hívták gyógyítani. Persze minden lehetőséggel boldogan éltem, hisz' láthattam a papám munka közben. A legutolsó alkalommal sem volt ez másként. Egy Mavis nevű lányhoz indultunk, mert a szülei rettentően aggódtak a nem múló fájdalmai és magas láza miatt. Nagyon szegények voltak, a város határában laktak egy romos kis kunyhóban. Atyám sosem kért tőlük fizetséget, mégis úgy kezelte a lányt, mint a többi betegét. Amíg Ő megvizsgálta Mavist és a szülőkkel váltott pár szót, én csendben, láblógatva ücsörögtem az egyik sarokba beállított kis ládikán. A falakon leledző repedéseket oda-vissza számolgatva töltöttem az időt. Játszani akartam lefekvésig, de tudtam hogy nem szabad türelmetlenkednem, mert Apa haragudna érte. Egészen addig ficeréltem, míg meg nem hallottam a tompa puffanást és az azzal egy időben feltörő ordítást. Jóformán azonnal a hang forrás felé tévedt a tekintetem, de abban a pillanatban megrökönyödtem. Az apám feküdt a földön, az arca eltorzult, a szemei felakadtak. Összegörnyedve fujtatott és olyan erővel szorította a mellkasához a kezeit, hogy a szemeimbe könny szökött a látványtól. A család értetlenkedve próbálta talpra állítani, de mindhiába. Odarohantam hozzá és letérdelve szólongatni kezdtem, nem értettem mi történik vele. -Az én apukám nem lehet beteg, ő orvos! -ismételgettem keservesen, nagy krokodilkönnyeimmel küszködve. Ám mindhiába igyekeztem, sokáig meg sem mozdult, csak mélyeket szuszogott és olyan erősen préselte össze az ajkait, hogy azt hittem többé ki sem fogja nyitni a száját. Nem tudnám megsaccolni meddig feküdt abban a fura álapotban, végül nagysokára amilyen gyorsan összerogyott, olyan gyorsan talpon termett. A szemei könnyesek voltak, a kezét pedig nem vette le a mellkasáról. Holtsápadt és meggyötört arca izzadtságban úszott. A látványtól görcsös félelem járta át minden porcikám. -El kell mennem, maradj itt Eve! -kiálltotta, majd kiviharzott a ház ajtaján. A földön ülve, rémülten néztem utána. A beteg lány szülei tanácstalanul néztek össze, végül azt mondták nem kell félnem, apa biztos mindjárt visszajön értem. Nyugtatni, vígasztalni akartak, de a könnyeim csak csorogtak és csorogtak....nem értettem semmit. Apa azelőtt sosem hagyott magamra. Modhattak bármit egy összezavarodott hét éves kislánynak....
Az idő nehezen telt, visszaülve a ládikára csak az ajtót bámultam. Vártam. De apa nem jött. Órák teltek el, ám senki nem lépett be az ajtón. Végül bármennyire is szerettem volna ébren maradni, piciny testemre nehéz álom telepedett.
Órákkal később zajok hada ütötte meg a fülem, nehéz csizmák lépteinek hangjára nyitottam ki a szemem. Az este folyamán másodjára hült meg a vér az ereimben, elkerekedett, ijedtségtől könnyes szemekkel néztem a körülöttem álló három férfit. Egy szőke hajú nő lépett eléjük s bár a tekintete épp oly kemény volt mint társaié, amikor megszólált a hangja furcsa melegséget sugallt. Pár nyugtató szót suttogott halkan, majd kitárta felém a karját és ott hagytuk a megrökönyödött embercsaládot.

A nő sietve szedte a lábát, nem rakott le, végig a karjaiban tartott. A három férfi minden szó nélkül követte, szorosan, egyvonalban haladtak utánnunk. Alig mertem rájuk nézni, inkább becsuktam a szemeimet. Azt hittem haza visznek, ehelyett viszont egy idegen házban találtam magam. A szőke hajú nő szobájában kaptam helyet, de nem akartam ott maradni. Haza akartam menni. Sírva követeltem a családomat. A nő egy ideig csak figyelt, majd leült velem szemben és megfogta a kezem. Beszélni kezdett, mégsem tudtam elhinni a szavait. A családomat defenzorok támadták meg. Az otthonunkba betörve végeztek az Édesanyámmal és a kis Felixel. Hát ezért hagyott ott apa....hirtelen rájöttem miért ült ki az arcára annyi fájdalom. Akkor értettem meg mit jelent pontosan az életpár kifejezés. A szüleim sokszor becézték így egymást, de túl kicsi voltam, hogy megértsem mit jelent a kettejük közötti kapocs. Apa megérezte a bajt, azért hagyott hát magamra. Haza rohanva a defenzorok vele is végeztek. Mire a harcosok odaértek nem tehettek semmit, hiába eredtek a mocskok nyomába.
A nő mindent elmondott, én pedig csak hallgattam és....megszűnt körülöttem a világ. Zokogtam, toporzékoltam, tagadtam. Nem tudtam felfogni hogy a családom nincs többé. Aznap a lelkem egy része velük halt.

Nem volt hová mennem, így nem is volt más választásom: maradtam ahol voltam. A harcosokkal.
Ahogy teltek a napok, minden félelmem elszállt s lassan tudatosult bennem az elhatározás, miszerint közéjük akarok tartozni. Harcos akartam lenni, hogy megbosszulhassam a családom lemészárlását. Az idegenek végül beleegyeztek a tanításba. A szőke hajú nőt Erinnek hívták. Ő Angliában született, viszont a három társa egy igen fura nevű országból származott. Andre, Zin és Remo az idő múlásával egyre többet mesélt Erdélyről. Nem csak tanárok voltak, ők lettek az új családom. Mestereimként tekintettem mind a négyükre. A huszas éveim közepére mindent elsajátítottam, ami a defenzorokkal szembeni életbenmaradáshoz kellett. Erinék oldalán vadásztam rájuk s egyetlen küzdelemben sem maradtam alul.

1642-ben megismertem egy férfit, aki fenekestől felforgatta az életem. Egy lokálban találkoztunk. Magas volt, erős és piszkosul jóképű, naná hogy vonzónak találtam, de a testi kapcsolaton kívül nem akartam tőle mást. Harcos vagyok, nem apáca....De a viccet félretéve igazság szerint senkitől nem akartam érzelmileg függni.
Jól éreztük magunkat és egymást, majd egyre többször találkoztunk s mire észbekaptam BUMMMM! Megtörtént amit olyannyira kerülni akartam. Shane Delaware elérte, hogy belészeressek. A kapcsolatunk sosem volt felhőtlen, mind a ketten elég akaratosak voltunk és nehezen engedtünk a másikkal szemben. Három évig ment a tagadással teli se veled se nélküled vívódás, de egyre nehezebb volt távoltartanom magam a férfitól. Már-már fizikai képtelenségnek tűnt, nem tudtam tovább hitegetni sem Őt, sem önmagam.
1645 januárjáig bírtam. Két választásunk volt: vagy a világ két ellentétes oldalára költözve szakadunk el egymástól és lesz ami lesz, vagy a szertartással örökre megpecsételjük és összeolvasztjuk a sorsunkat. A döntés jogát rábíztam. Felkínáltam neki az öröklétet, de nem akartam hogy elkapkodja a választást. Shane azonban nem sokat gondolkodott, minden hezitálás nélkül engem választott. 1645 február 1-én lett az életpárom s vált belőle vámpír.

Shane meghozta a fényt az életembe, minden veszekedésünk ellenére a lelkem mélyén úgy szerettem, ahogy egy nő igazán szerethet egy férfit. Bár nem tudtam előtte teljesen megnyílni, a gondolataimból mindent megértett s ez fordítva is igaz volt. Nem voltunk átlagos párocska, egyikünk sem vitte túlzásba a szerelem fennhéjázását, mégis tudtuk, hogy egymáshoz tartozunk. És ez így volt jó. Továbbra is Erinék oldalán harcoltam, Shane pedig követte a példám. Csak egy bibi volt: az újdonsült vámpír egyáltalán nem fogta vissza magát. A fejébe szállt a dicsőség, amit a többiek nem igazán díjaztak. Andre kifejezetten utálta, biztosra vettem hogy mélyebb konfliktus húzódik kettejük között, de sosem tudtam meg a valódi okot. A mestereim hosszú időn át tűrtek, hol őket csitítottam, hol Shane-t próbáltam jobb belátásra bírni. Rengeteget vitáztunk, sokszor azt mondtam itt a vége. De nem tudtam élni nélküle. A huzavona végül fájdalmas véget ért.
Defenzorok csaptak le ránk, szétszóródva próbáltuk megvédeni magunkat s elpusztítani a nyomorultakat. Megöltem az egyiket, ám nem voltam elég gyors. Egy tőrt kaptam a mellkasomba mielőtt végeztem volna az átkozottal. A fájdalomtól összegörnyedve az utolsó emlékem Andre eltorzult arca volt.....
Magamhoz térvén épp az a látvány fogadott, mint annó hétévesen. A harcosok körülöttem állva a tekintetük épp oly keményen csillogott, akárcsak abban a romos kisházban.... Valami azonban nem volt a helyén. Andre nem állt a társai mellett. Erin, Zin és Remo komor ábrázatán kívül nem láttam mást. Shane sem volt mellettem. Megintcsak úgy éreztem magam mint az az összezavarodott hétéves kislány....És ismét Erin szólalt meg, hogy elmondja mi történt. A fájdalom lassan kúszott fel a mellkasomig, de nem az elszenvedett sérülés miatt. Andre meghalt. Shane végzett vele, majd egyszerűen eltűnt. Elment.
Teljesen magamba fordultam, napokig meg sem szólaltam. Hallottam az életpárom dühödt gondolatait, éreztem a kínt, mely épp úgy sújtott engem is, mint Őt. Kértem, könyörögtem hogy jöjjön vissza, nem értettem mi lehet az oka a döntésének, ami mindkettőnk életét megpecsételte. Kemény fából faragtak, de Shane nélkül nem láttam folytatást. Nem volt hajlandó visszatérni, gyötörte a tudat, amiért megölte az egyik szerettemet. Megcsömörlött önmagától, nem járt más a fejében, csakis az önmarcangolás. Megtiltotta hogy utána menjek, bármiféle próbálkozásom azonnali következménnyel járt volna, féltem hogy kárt tenne magában, képes lett volna veszélybe sodorni az életét....

Andre holtesttét Erdélybe kísértük és nem tértem vissza Angliába. Nem lett volna értelme. Nem tehettem semmit. Romániában maradtam, hogy felejtsek és a lelkem megnyugodjon. Andre remek harcos és barát volt, a hosszú évszázadok alatt helyet kapott a szívem egyik kicsiny szegletében. Meggyászoltam a halálát s közben pokolian szenvedtem. Az a férfi vette el az életét, akit a világon mindennél jobban szerettem. Ennél nagyobb arculcsapást nem kaphattam volna a sorstól.... Az idő múlásával egyre keserűbb lettem, csupán egykori árnyéka a régi énemnek. Shane is szenved valahol, én is. Érezni és hallani miközben tudom hogy együtt lehetnénk... igazi átok. Egyszer vissza fog térni hozzám, és remélem nem lesz túl késő. A vámpírok védelme kitölti az egész életem, de érzem hogy a lelkem lassan elsorvad. Egyre vékonyabb peremen táncolok a sötétség felett és egyre kevésbé bírom féken tartani magam. Tudom mi fog következni ha ez beteljesül... enyhülést kapok, még akkor is ha ezzel a népemnek fogok a legtöbbet ártani.