1978-ban Lengyelországban, azon belül Katowice-ben születtem, egy fagyos téli éjszakán. Apámat Czibor Zewski-nek hívták, anyámat Katherine Zvedova-nak, két egyszerű munkás ember sarjaként nevelkedtem fel. Apám kovács volt, anyám erős asszony lévén, ő is kétkezi munkás. Egyetlen testvérem van, aki 5 évvel fiatalabb nálam, Ivanonva, a húgom.
Az életem nem volt egyszerű, mint minden gyereknek nekem is járnom kellett iskolába, habár az akkori világba visszatekintve ezen meglepődhet az ember, mivel nagyon szegények voltunk azokban az időkben. Ahogy befejeztem a középiskolát, apám igazi férfimunkást akart faragni belőlem, ezért szakmát kellett tanulnom, azt akarta, hogy mindig megtudjak élni, nem volt híve az értelmiségi dolgoknak, ő csak a két kezében, és az erejében bízott. Nem volt egy tudatlan ember, de a tudást nem tartotta valami sokra.
Apámnak eleget téve szakmát tanultam, kitanultam a műszerész szakmát, elkezdtem késeket gyártani, az ezüsttel bánni, ebben dolgozom a mai napig.
Tizennyolc éves voltam mikor elhagytam a tanyát ahol éltünk, valami belső hang súgta, hogy itt az idő. Persze ezeknek voltak előzményei, nem ment minden ilyen simán.
Tinédzser lévén az ember csapong, harcol és lázad minden ellen amit csak éppen a fejébe vesz. Én sem maradtam ki a sorból, de valahogy én dühösebb és makacsabb voltam a többi gyereknél. Valami ősi düh lakozott bennem ami mostanáig sem nyugodott le. Ütöttem, rúgtam, vágtam magam alatt a fát, visszaugattam apámnak, szavakkal bántottam anyámat, nem dolgoztam, nem jártam iskolába, a haverok fontosabbak voltak mindennél. Napokig nem mentem haza, kipróbáltam olyan dolgokat amik nem voltak jó hatással az agyamra. Az évek éppen, hogy elsuhantak a fejem felett, rengeteg fenyítéssel és kínnal. Mivel rossz kölyök voltam, apám nem szavakkal próbált megtanítani arra mi a helyes hanem puszta kézzel. Sokat időztem el egyedül napokig a közeli erődben, ugyanis apám rengetegszer kiláncolt valamelyik neki szimpatikus fához, és addig vert, amíg bocsánatot nem kértem azért, amit mondtam vagy tettem. Ezek a dolgok csak nagyobb ürességet hagytak bennem, ezért újra és újra elkövettem ugyan azokat a hibákat.
A szüleim rideg emberek voltak, igazi jobbágyok leszármazottai, csak a munkának éltek, semmi szeretet nélkül, de mindig tiszteltem őket. Van bennem egyfajta ridegség mások felé, mégis teljesen másnak érzem magam, habár a véredet nem tudod kimosni.
A sok semmittevés, szitok után nagykorú lettem, betöltöttem a tizennyolcadik életévemet, ezért fogtam magam és elhagytam a családi házat. Évekig kóboroltam a világban, megismerkedtem rengeteg emberrel, a seftelésből kezdtem el megélni, illegális cuccokkal kereskedni, és mindenből pénzt csinálni. Nem tartom magam egy sz@rházinak, mivel mindezt igazán diszkréten kezelem. Nem voltam börtönben, nem kaptak el a zsaruk, tudom mikor kell nemet mondani, és ami a legfontosabb lelépni.
Szóval bejártam a világot az évek hosszú sora alatt, voltam földönfutó, és nagyon gazdag is. Vertek már meg, és vertem már meg embereket, szerettem nőket, ők szerettek engem. Mégis hiányzik valami az életemből, talán az igazi szeretet, amit a szüleimtől soha nem kaphattam meg. Egyet bánok csak az életemben, azt, hogy ott hagytam a húgom, talán ez az egy amit soha nem fogok magamnak megbocsátani. Ezért is hagytam ott az életem, és indultam haza, amikor egy jó üzlet Erdélybe vitt. Most ott élek, nem tudom mit hoz a jövő, nem tudom meddig maradok még.

/ Kövesd, újítsd meg, bízz benne, ne add ki túl könnyen, de add bele mindenbe. Öntsd ki valakinek, tartsd közel szeretteidhez, és bárki is próbálta összetörni, sose félj kitárni. Akár hideg, akár meleg, s még ha kőből is van, vigyázz rá nagyon. Ő a központja mindannak ami vagy, ő a Szíved. /