Ne kérdezd, mi vagyok, mert magam sem tudom. Se fény, se árnyék, se hideg, se meleg. Nincs bennem semmi más, csak fagyos és emésztő tűz. Látod a kék lángnyelveket? Én igen. Belülről éget és emészt.
Az anyám nem érti ezt, senki sem érti.
Anya nem egy lángész. Amolyan egyszerű lélek, aki inkább beledugja a fejét a homokba, mint a strucc, nehogy túl messzire lásson. Ha csak egy kicsit is szembenéz a sorsával, akkor megöli magát, amikor rájön, hogy teherbe esett velem. De nem. Ő csak siránkozott, és tehetetlenkedett. S persze volt, aki felkarolta. S persze korántsem önzetlenül.
A csapatnak én kellettem. Nemes bosszú egy fiúból az apja vadászát kinevelni? Hogy szakadna rájuk az ég!
S az apám? Legyen ezerszer átkozott, amiért hagyta ezt! S ha hagyta, hát legyen! Megtalálom és megölöm, csak elébb felteszem neki a kérdéseimet. Illetve csak egy kérdést: MIÉRT?!

Anyám kevéske pénzzel, és még kevesebb életrevalósággal bolyongott Hamburgban, négy hónapos terhesen, és tényleg nem tudta mit tegyen, kéregetett. S akkor valaki meghívta egy ebédre a közeli gyorsétterembe. Az ismeretlen nő elmondta, hogy egy alapítványnak dolgozik, és átmeneti szállást ajánlanak krízishelyzetben lévő nőknek. Anyám számíthat a segítségükre, s soron kívül elhelyezik, mivel terhes. Ebből egy szó sem volt igaz, a nő defenzor volt, és pontosan tisztában volt vele, milyen magzatot hord anyám a szíve alatt. Anyám boldogan vele ment, s boldogan rakta át élete minden terhét más vállára. Csak egy hónapig maradtak azon a Hamburg melletti kis tanyán, s addigra minden papírt elintézve már indultak is Alaszkába.
Anyám addigra némi rábeszélésen és agymosáson esett át, és már teljesen egyetértett a szervezet minden céljával, még ha nem is értette őket teljesen. Ma sem érti.
Megszülettem, és amint cseperedni kezdtem, teljes körű kiképzést kaptam, úgy neveltek, mint a defenzorok saját gyerekeit. Voltak dolgok, amiket jobban tudtam, voltak, amiket rosszabbul, de elboldogultam. Viszont soha nem tekintettek maguk közül valónak. Mindig csak egy kis kakukkfióka voltam, akire mindenki ferde szemmel néz. Eleinte nem értettem ezt, és a lelkemet kitettem, hogy végre befogadjanak. Azt értettem, hogy mi jövevények vagyunk, ők meg generációk óta együtt élnek. De úgy véltem, ha már befogadtak, akkor el is fogadhatnának, de ez soha nem következett be. Vizsgáltak, tanulmányoztak, és neveltek, de soha nem tekintettek valóban közülük valónak.
Anyám érezte, hogy nem vagyok boldog, és ez azon kevés dolgok közé tartozott, ami eljutott a tudatáig, de elég sajátosan oldotta meg a problémát: inni kezdett. Egyik bódult pillanatában kifecsegte, hogy mi a helyzet. Azért nem fogadnak be, mert az apám egy vámpír. Addigra én már annyi rosszat halottam a vámpírokról, a világ megrontóiról, akik kegyetlen gyilkosok, hogy ez a közlés alapjaiban kiforgatott magamból. Viszont a képességeim birtokában már képes voltam leellenőrizni, hogy igazat mond.
Én tizenöt voltam, és odakinn tombolt az alaszkai tél, én azonban leléptem akkor otthonról. Nem volt semmi tervem, egyszerűen csak kisétáltam az ajtón, és belegyalogoltam az éppen tomboló hóviharba. Persze megtaláltak (már félig kihűlve egy parkolóban), és visszavittek. Sok heves vita és vádaskodás hangzott el a következő napokban, és a bizalmam végleg megrendült.
A következő egy évben még hatszor megszöktem, és kétszer próbáltam megölni magam, nem tanultam semmit, nem vettem részt a felkészítő foglalkozásokon. Aztán felhagytam ezzel, és átcsaptam a másik végletbe: én lettem a legszorgalmasabb diák. Elhatároztam, hogy ha itt nem kapok egyenes választ a kérdéseimre, akkor majd kérdőre vonom a másik felet.
S most úgy vélem, elérkezett az idő. Már rég nem tartozom számadással senkinek, s a készülő támadás tökéletes időpont arra, hogy színre lépjek, és végrehajtsam, amit elterveztem.
A gyűrű az én iránytűm: úgy húz apám felé, mintha zsinóron lennénk összekötve, nekem csak a szálat kell gombolyítanom.