Karakterkép:
Általános adatok:
Karakter teljes neve: Lionel Devon Marx
Becenév: Lionel
Faj: Vámpír
Nem: férfi
Kor: Látszólag 30 éves, igazából 276
Születés helye és ideje: Amerikai Egyesült Államok, Wyoming tagállam, Wetson megye, Newcastle település 1735 /átváltozás, 1765
Foglalkozás: Író, költő, Irodalom professzor az egyetemen
Család:
Apa: Samuel Peter Marx, orvos, halott
Anya: Elisabeth Trenton, halott
Testvérek: Egy húg, Elisabeth Marx,háztartásbeli, halott
Egyéb hozzátartozók:- Volt feleség : Eleonor Broody, ember, eladó volt, halott
-Leány gyermek: Emma Marx, halott
-Fiú gyermek: Thomas Marx, halott
-Unokák, dédunokák: nem tud róla
-Ex életpár: Tiffany Trenton, halott
Előtörténet:
Az úr 1735.- évében születtem egy kis településen. Családom katolikusok lévén, hű keresztényekként éltünk. Apám Samuel Peter Marx, a helyi orvosi rendelő egyetlen praktizáló háziorvosaként lopta a közösség szívébe magát. Édesanyám a háztartással és a gyermekneveléssel foglalatoskodott, alkalomadtán pedig a festészetnek hódolt. Gyermekkorom nyugodt, harmonikus volt, annak ellenére, hogy anyagiakban mindig is szűkölködtünk. Már gyerekként is előjöttek rajtam azok a bizonyos jellemvonások, melyek megmutatták a világnak, hogy nem egy földművesnek születtem. A könyvek voltak az igazi barátaim, többnyire más nem is jutott. A velem egykorú fiúk, már akkoriban is elkerültek, viszont a hölgyekkel könnyedén szót értettem. Sohasem vettem rossz néven a magányt, inkább arra törekedtem, hogy kihasználjam a szabadidőm. Társaság híján hamar leltem meg legfőbb szenvedélyem, az irodalmat. Felcseperedvén nem is volt más vágyam, minthogy ennek szenteljem magam, de sajnálatos módon, ezt képtelen voltam kivitelezni. Apám ragaszkodott ahhoz, hogy egyetlen fiaként a nyomdokaiba lépjek, ezért összekuporgatott pénzét kizárólag orvosi tanulmányokra adta a rendelkezésemre. Ohioban egy Internátusban végeztem főbb tanulmányaimat , miközben megismerkedtem egy szépséges lánnyal, akit Eleonornak hívtak. Sajnos lobogó szenvedélyem tévútra vitt és az erkölcsi normák ellenére, igen közeli viszonyba kerültünk egymással. Nem sokkal később, alig 24 esztendősen végeztem a tanulmányaimmal, s véglegesen hazaköltöztem, az akkor már várandós Eleonorral. Sok választásom nem maradt, csak a nősülés. Persze be kellett állnom apám mellé praktizálni. Egy kis házba költöztünk a nejemmel, és ott éldegéltünk nyugodt unottságban. Thomas fiam születése után egy esztendővel megszületett Emma, az én szépséges kicsi lányom. Imádtam mindkettőjüket, s annak ellenére, hogy egyáltalán nem voltam megelégedve az életemmel, mégis mindig boldog voltam a tudattól, hogy ők vannak nekem. Idővel apám infarktusban elhunyt, így rám maradt a rendelő. A sok munka, a család és persze a nő, aki bár gyönyörű volt, ráadásul a nejem, lassan felemésztettek teljesen. Már csak árnyéka voltam régi önmagamnak. Bármit is tettem, bárkivel is voltam egyszerűen nem találtam a helyem. Vergődtem a saját magam által felépített ketrecemben, míg egy verőfényes, szikrázó nyári napon, meg nem láttam egy égi tüneményt. Még életemben nem találkoztam nála vonzóbb, csábítóbb és egyben ártatlanul bájos nővel. Megőrített már a látványa is, olyan lettem, mint egy kamasz, ki másra sem vágyik, mint, hogy boldoggá tegye álmai asszonyát. Nyugtalan és komor voltam minden nélküle töltött percben, de ha csak láthattam, szinte szárnyakra kelt a kedvem. Eleinte csak néztem őt, minden áldott nap az otthona mellett mentem haza, hogy láthassam. Nem mertem tenni semmit, hisz már családos ember voltam, ő pedig fiatal és gyönyörű. Aztán egy napon, mely már az őszt köszöntötte, nem bírtam tovább és bekopogtam hozzá. Kedves mosollyal az ajkán köszöntött aznap, majd utána minden áldott napon. Alig vártam, hogy láthassam őt, már akkor, mikor elbúcsúztunk egymástól. Sokáig, majd egy évig ment ez így, annak ellenére, hogy mikor titkát felfedte előttem, elhagytam őt. Egyetlen hétig sem bírtam nélküle, majd beleőrültem a vágyba, hogy vele lehessek, így még a vasárnapi mise előtt, ismét a karjaiban lelt a naplemente. Elmondott mindent, azt is, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy „örökké” együtt lehessünk. Vívódtam magamban, hisz életem legfájdalmasabb döntése előtt álltam. Egyrészt ott volt a nejem, akit bár nem szerettem igazán, mégis felelősséggel tartoztam érte, továbbá a gyermekeim, az általam végtelenségig szeretett gyermekek. Másrészt viszont, ott volt ő, a nő, aki az eszemet vette, a nő, aki nélkül egy pillanatig sem bírtam volna tovább élni. Végül döntöttem. Őt választottam, Tiffanyt. Döntésem meghozatalakor a szívem kínzó fájdalmas lángban égett, majd aztán, miután átváltoztam, hamvaimból éledtem újjá, boldogabban mint valaha. Az az érzés, amit akkor keltett bennem, leírhatatlan volt. Már tudtam, hogy ő az én párom és én az övé. Csupán egyetlen borús felhő tülekedett románcunk rózsaszín mámorába. A családom, a gyermekeim, akiket magukra hagytam. Képtelen voltam igazán elhagyni őket, így csupán két településsel odébb költöztünk, hogy akár minden napon vethessek rájuk egy pillantást. Néztem fájdalmukat, azt, hogy mit is tettem velük és átkoztam magam. Azért amit tettem, azért, mert magamat választottam helyettük. Tiffany mindeközben mellettem állt és ha nem tudtam volna arról, hogy vámpír, bizonyára angyalnak néztem volna. Nem volt féltékeny, nem akarta bántani őket, csak annyit akart, hogy én boldog legyek. Mindent megtett ezért, tényleg mindent. Még anyagiakban is segítette a régi családom, így többé nem kellett szűkölködniük. Sok- sok éven át így ment ez, mígnem Eleonor újra férjhez nem ment, az én kicsikéim pedig felcseperedtek és kirepültek a családi fészekből. Már nem volt miért maradnom, már semmi sem kötött Wyominghoz. Nekivágtunk hát a világnak, Tiffany és én. Sok helyen megfordultunk, boldogságunk nem ismert határokat. Most, hogy szabad lettem, régi szenvedélyemnek szenteltem magam, az irodalomnak. Tiffany biztatására írni kezdtem, majd álneveken jelentettem meg a költeményeimet. Teltek múltak az évek, belőlem pedig folyamatosan ömlött a szó, tollam lágyan siklott a papíron, álneveim pedig sorra emelkedtek ki az ismeretlenség homályából. Lassan eltelt majd egy emberöltőnyi idő, de Tiffany iránti szenvedélyem nem csitult. Minden percet amit csak lehetett együtt töltöttünk, ő lett a múzsám, az életem értelme. Minden annyira harmonikus volt, de mint mindig, most is eljött a vihar ideje. Görögország építményremekei között sétálgattunk egy langyos levegőjű éjjelen, andalogtunk, mintha csak megismerkedésünk éjszakája lett volna. Aztán az árnyak közül, hirtelen ugrott elő pár ismeretlen alak. Már előtte is hallhattuk volna lépteiket, ha nem vesztünk volna bele saját kis álomvilágunkba. Minden olyan hirtelen történt és nem is emlékeztem vissza tisztán mindenre, csak egy hangos, velőt rázó sikoly jutott el az agyamig. Fájdalmat éreztem, kegyetlen, marcangoló kínokat…Tiffany.
Másnap egy ismeretlen, sötét kis szobában tértem vissza a valóság csupasz, fekete talajára. Tiffany az életét vesztette és én is, csak egy lánynak köszönhettem a sajátomat. Egy fiatal, defenzor lánynak. Azt mondta, hogy megesett rajtam a szíve és ezért mentett meg, de Tiffanyn már senki sem segíthetett volna. Elment, örökre elment életem igazi, nagy szerelme.
Cintia, így hívták a megmentőmet. Hálásnak kellett volna lennem az életemért, de nem ment. Én is meg akartam halni, követni szívem választottját a túlvilágra. Depresszió, talán ez a jó szó akkori állapotomra. Már nem maradt senkim, senkim a világon, s ha Cintia nem tartotta volna bennem az életet, én feladtam volna. De ő hűen tartotta, én pedig küzdöttem érte, a fiatal nőért, ki élete kockáztatásával mentett meg. Csak hónapokkal később árulta el, hogy igazán nem is minket akartak a defenzorok. Nem mi voltunk az egyetlen vámpírok a környéken, így Tiffany a véletlen gúnyos, kegyetlen léte miatt hagyott el végleg. Görögország a fájdalom szigetévé vált, ezért immár egyedül keltem útra. Fájó búcsút vettem Cintiától, majd elsétáltam az éjszakában. Már nem maradt senkim, sem társ, sem család, sem barátok. Már a gyermekeim is leélhették eddigre az életüket, az unokák pedig, azt sem tudtam, hogy születtek-e. Az írásba temetkeztem, éveken át másnak sem éltem, majd egy napon, megtört a jég. Nem feledtem Tiffanyt, de szívem újra képes volt égni valakiért, aztán ismét valakiért és újra… Még egy hozzá hasonlót nem találtam, csupán megannyi szalmaláng életű románcot. Nő- nőt követett, szerelem- szerelmet, de nem találtam senkit, aki épp úgy megragadott volna mint akkor Ő. Nem, már csak a szerelem fakó utánzata jutott osztályrészül. Költészetemmel nem csak névre, de némi vagyonra is sikerült szert tennem, amit időnkénti adományok képében adtam vissza a világnak. Nem haragudtam a defenzorokra, sem pedig másra, csak magamra. Én voltam a hibás, hisz tudnom kellett volna mennyi veszélyt rejt az éj, vigyáznom kellett volna rá. Úgy éreztem, hogy Tiffany halála kizárólag az én hibám volt.
Az évek folyamán tanulásra adtam a fejem, hogy azzá legyek, aki mindig is szerettem volna lenni. Nem csak költő, de oktató is. Irodalom tanár lettem. Ekkor már nem csak a városokat, de a munkahelyeket is cserélgetnem kellett. Mégis élveztem, nyújtott némi örömet és vigaszt. Épp egy Francia egyetemen próbáltam némi tudást verni a fiatalokba, mikor utolért a hír. A vezér visszahív, vissza, fajom bölcsőjébe. Tiffany annyiszor mesélt Erdélyről azelőtt és a népéről, hogy nem is gondolkoztam. Tudtam, hogy mennem kell, hogy köteles vagyok teljesíteni a vezér kérését, de közben bennem volt a vágy is, hogy lássam azt, amit a szerelmem látott, mielőtt megváltoztatta számomra az egész világot.
Jellemzés:
Amiket szeret: -A költészetet minden mennyiségben
-A lemenő nap látványát
-Nyugodt, meghitt perceket
-A szerelem édes érzését
Amiket utál: -A szabályokat
-A pocsék, könyvnek nevezett irományokat
-Néha önmagát
-A csalódásokat, azokon nehezen teszem túl magam
Jellem: Szépségszerető, szenvedélyes igazi művész lélek vagyok. Nem törekszem hatalomra, sem ehhez hasonló dolgokra. Főként higgadtság jellemez, de én is, mint bárki más, képes vagyok feldühödni. Haragom épp olyan lángoló, mint a bennem dúló szenvedély. Ezzel csak az a baj, hogy amilyen gyorsan jön a tűz, általában olyan gyorsan is tűnik el. Művészi énemhez hozzátartozik a romantikus szál is. Míg mások eszközként használják a romantikát, számomra csupán hétköznapi dolog. Csendes vagyok, picit zárkózott, de nem kirívóan. Néha kiszámíthatatlan, főleg, ha az egyik szenvedélyemről van szó. Alapjában véve kedves, „jólelkű” nyitottsággal állok, mind a vámpírok, mind a többi fajjal szemben. Ha engem nem bántanak, én sem bántok senkit, ám, ha mégis veszélyben érzem magam vagy egy hozzá közel állót, nem habozok. Arcomon többnyire szelíd mosoly pihen, de néhanap ez csak „kiegészítő” és nem az érzelmeim tükröződése.
Külső: 179 cm magas, arányos testalkatú vagyok. Hajam koromfekete, néhol őszbe játszó, szemem pedig kék színben néz a külvilágra. Kereken 30 esztendős vagyok, a kor érettségével és apró ráncaival együtt. Hajam többnyire rendezetlen, kusza, mintha a belső érzelmeimet tükrözné. Sármos, jóképű férfinak mondanak, a korom ellenére is. Én pedig, ez ügyben szerencsésnek érezem magam, hisz ki gondolná egy magam fajtáról, hogy vámpír. Öltözködésem szolid eleganciát sugall, mit időnként egy kedves mosollyal egészítek ki.
Kezdőlap
Tárgy: Lionel Devon Marx 
