Vendég Vendég
| Tárgy: Reia Keiko Hétf. Feb. 07, 2011 11:41 pm | |
| Karakterkép: Általános adatok: Karakter teljes neve: Reia Keiko Yuria Niina Sayuri Shiraishi Becenév: Reia Faj: Vámpír (harcos) Nem: nő Kor: 24 (237) Születés helye és ideje: 1774. május 17. ; Japán (日本), Isikava prefektúra (石川), Kanazava Foglalkozás: jelenleg főállású vámpírharcos Család: Apa: Ishin Kiyoto, meghalt Anya: Yaeka Eiko, meghalt Testvérek: - Egyéb hozzátartozók: - Előtörténet:
A felkelő nap országában születtem több mint két évszázaddal ezelőtt két vámpír gyermekeként. Apám, Ishin Kiyoto, megbecsült, idős és bölcs vámpír volt, aki részt vett Japán Isakava nevű prefektúrájának kormányzásában. Hosszú, 1257 éves élete során csupán egyetlen életpárja és egyetlen gyermeke volt. Mindkettőt imádta, olyannyira, hogy az életét is képes volt feláldozni értük... de ne szaladjunk ennyire előre! Apám nagyon szerencsés volt, ami a szerelmet illeti. Csupán 82 éve élte a vámpírok nem túl izgalmas életét, amikor megismerte az életpárját, az anyámat, Yaeka Eikot. A gyermekáldásban már kevésbé voltak szerencsések. Több mint ezer évig próbálkoztak mindhiába, és már majdnem feladtak minden reményt, de akkor jöttem én, mint egy égi csoda. Talán mondanom sem kell, hogy én voltam a szemük fénye. Még a legenyhébb szellőtől is oltalmaztak, és vámpírharcosokat kértek mellém, akik testőrként őrködtek mellettem. Öt éves voltam, amikor apám meghívást kapott Erdélyből, hogy legyen a vámpírtanács tagja. Ishin Kiyoto sosem volt becsvágyó, és bőven megelégedett volna addigi életével, befolyásával, rangjával, hogy az Isakava prefektúra vezetőjeként élhesse tovább békés, megszokott életét, de anyám unatkozott, változatosságra vágyott, meg akarta ismerni a nyugatot, Európát, ezért rábeszélte apámat, hogy fogadja el ezt a megtisztelő meghívást. Bár ne tette volna! Hamarosan felkerekedtünk, és Erdélybe költöztünk. Ezután gyakori vendégek voltunk a vámpírkastélyban, de az akkori vezető nem volt olyan vendégszerető, mint a mostani, így egy erdő melletti kúriába költöztünk be a családommal. Ez is egy olyan lépés volt, amire utólag könnyű okosan azt mondani, hogy nem így kellett volna. Akkoriban, akárcsak manapság, defenzorok tartották rettegésben a környéket, és mivel a szüleim idős vámpírok voltak, akikről már keringtek ilyen-olyan történetek az ellenség sorai között, nem telt bele sok idő, hogy ránk akadjanak. Az éjszaka leple alatt támadtak fáklyáikkal, szépen sorjában elvágtak minden lehetséges menekülőutat, majd ránk gyújtották az otthonunkat. Ishin Kiyoto ébredt fel először, és észrevette a keleti szárnyat nyaldosó lángokat. Akkor még kimenekülhetett volna, ha hagyja veszni feleségét és alig nyolc éves lányát, kitör néhány ablakot, és átverekszi magát néhány defenzoron... de természetesen sosem lett volna képes minket cserben hagyni. Mindkettőnket menteni akart, bár tudta jól, hogy úgy nincs esélye. Anyám volt az első, aki meghalt. Rázuhant egy égő gerenda. Apám a karjaiban engem szorongatva, kétségbeesésében a pincébe menekült, ahol egy föld alatti aknába rejtett engem, ami épp csak akkora volt, hogy összekuporodva elférjek benne. Azt hiszem, eredetileg széf volt, de akkor ott az a vasdoboz lett az én mózeskosaram a lángok tengerében. Ishin Kiyoto búcsúszavainak emlékét már elhomályosította az idő és a fájdalom, de az arcát sosem feledem el. Két nappal később találtak meg a vámpírharcosok. Nem voltam épp a legjobb állapotban, tekintve, hogy az odúmban percek alatt elfogyott az oxigén, és ott nyomoroghattam 48 órát egy levegőtlen kis dobozban, de a szüleimmel ellentétben én túléltem. Már csak az volt a kérdés, mihez kezdjenek velem. Egy vámpírcsemetét mégsem adhatnak árvaházba. Különben is, született vámpírként nagy kincsnek számítottam, így végül a kastélyban szállásoltak el. Az akkori vezér nem sokat foglalkozott velem, a párja viszont, aki újonnan került közénk, anyai szeretettel pátyolgatott. Azt hiszem, ebben némileg az is közrejátszott, hogy emberként csupán pár hónappal korábban veszítette el a gyermekét. Mindenesetre öt-hat évig éltem a kastélyban, mint a fővámpírok fogadott gyereke, de miután a fogadott anyám is meghalt, a vezér nem sokáig tűrt meg maga mellett. 13 évesen azon vámpírharcosok egyike vett magához, akik korábban megtaláltak a régi otthonunk romjai között. Ezután már csak harcosok neveltek. Az ő életmódjukat tanulhattam el, velük jártam edzésekre, és később harcolni is. Meg volt a módszerük, hogyan lehet felkutatni a környéken tanyázó defenzorokat, hogyan kell váratlanul lecsapni rájuk, és a vérüket venni. Később én is csatlakoztam hozzájuk, és élveztem a bosszú minden egyes momentumát. Sőt! Évről évre egyre jobban élveztem, amint lassan magába szippantott a sötétség. Nem is próbáltam ellenállni neki, olyannyira elhomályosította a tudatomat a gyűlölet. Csak beszippantottam a bosszú mérgezett levegőjét, és kínoztam, gyilkoltam a vámpírharcosok szerepében tetszelegve. Pedig ez sokkal inkább volt egyszemélyes hadjárat, mint a népen érdekében tett óvintézkedések. És ez hamarosan fel is tűnt a többieknek, ezért mielőbb kereket oldottam. Százhetven év után először hagytam el Erdélyt, és feltett szándékom volt életpárt találni magamnak, mielőtt a tanács tagjai találnak meg engem, és a sötétség elfogadásának bűnével halálra ítélnek. További tizenöt évembe telt ez, ami vámpírszemmel nézve végül is nem is olyan hosszú idő... bár az én órám már vészesen jelzett, mire egy itáliai tengerparton sétálva szó szerint belebotlottam a nagy Ő-be. Andreo Zeroni. Soha senkit nem szerettem úgy mint őt. Se előtte, se utána. Ő volt a minden. Nem tudom, miféle égi csoda ez, vagy kik rendezik ezt úgy odafenn, hogy két szív így összecsendüljön, de bármily hihetetlen is, Andynek sikerült elhozni újra a fényt az életembe. A sötétség pereméről toloncolt vissza a helyes útra. A továbbiakban nagyjából negyven boldog évet köszönhetek neki, de... negyven év is kevés volt ahhoz, hogy rávegyem, csatlakozzon a fajomhoz. És bármennyire is nehéz volt elfogadnom ezt, megértettem őt. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy kárhozatra akarjam ítélni, hogy ráerőltessem az akaratom. És amíg élt, nem is éreztem túlzottan a súlyát annak, mit jelent az, hogy csupán egy ember maradt mellettem. Azóta viszont... Halála után először vissza akartam térni Erdélybe, mert reméltem, hogy az otthon érzése némiképp kirángat búskomorságomból, de végül nem úgy hozta a sors. Úton hazafelé összeismerkedtem Miryanával, aki szintén vámpír volt, és hozzám hasonlóan csak nem régen veszítette el életpárját. De nem csak ezekben hasonlítottunk egymásra. Mintha rokonlelkek lettünk volna. Végül meghívott magához az egy kis horvát szigeten levő otthonába, majd hozzá is költöztem. Azóta is ő a legjobb barátnőm, és amíg meg nem hallottuk új vezérünk hívószavát, és nem kerekedtünk fel, hogy a defenzorok ellen harcba szálljunk, úgy éldegéltünk egy fedél alatt, és közben harcolni tanítottam, ő pedig engem nyelvekre, irodalomra, történelemre és művészetekre. Immár három hónapja, hogy visszatértünk. Ez idő alatt újra elfoglaltam helyemet a vámpírharcosok soraiban, és készen állok rá, hogy megvédjem a népem, mint korábban... de csak remélni tudom, hogy ne fajulnak ismét odáig a dolgok, mint akkor...
Jellemzés: Amiket szeret: Harcművészetek, férfiak, természet, szenvedély, zene, szabadság
Amiket utál: Egyetlen szó: defenzorok. Amitől fél: a sötétség, a nagy erejű, csábító sötétség, amelynek oly nehéz ellenállni.
Jellem: Az első szó, ami eszembe jut, ha jellemezni próbálom magamat, a vadság. Bár már nem egyensúlyozok a jó és a rossz peremvonalán, mert hála Andynek, rátaláltam a helyes útra, a sötétség mégis nyomot hagyott bennem, mert hagytam, hogy behálózzon. Ha erőt veszek magamon, tudok helyesen viselkedni, gondolkodni, cselekedni, de általában ösztönből cselekszem, és bátran hódolok a saját szenvedélyeimnek. Néha nem is igazán tudom megítélni, hogy amit teszek, vagy mondok, helyes-e avagy helytelen. Kissé elmosódtak a hátvonalak, de még igyekszem nem elveszni. Szeszélyes vagyok, és többnyire kiismerhetetlen. Nem hiszem, hogy bárki is hiteles képet tudna festeni rólam. És nem is akarom, hogy bárki kiismerjen. Szeretek meglepetéseket szerezni másoknak...
Külső: Ázsiai vonásaim sokáig egzotikusnak számítottak a környéken, de mára egyre többen érkeznek erre a vidékre is szülőföldemről, így már nem vagyok olyan feltűnő jelenség az utcán, mint évtizedekkel ezelőtt. Arcomat természetesen hosszú, fekete haj keretezi, szemeim is sötétek... sokan szépnek tartanak, én csupán meg vagyok elégedve a külsőmmel. Európai viszonylatban alacsonynak számítok, csak 160 cm vagyok, de nem is kívánok magasabb lenni. Öt éves korom óta ezen a földrészen élek, így nem csak, hogy a nyugati divatot követem, de attól tartok, segítség nélkül fel sem tudnék venni egy hagyományos japán kimonót.
|
|