● Név: Emily Hannah Coleman
● Becenév: Ems
● Nem: nő
● Születési hely és idő: 1989. február 2. - London, Anglia
● Kor: 24
● Faj: ember

A család

● Apa: Robert Coleman - 52 - sebész - alig tartjuk a kapcsolatot
● Anya: Esther Lucas - elhunyt - vele volt a legjobb a kapcsolatom, amíg élt
● Testvérek:
Alana Coleman - 12 - tanuló - a legkedvesebb testvérem
Richrad Coleman - 16 - tanuló - mivel a lázadó korszakában van, nehezen jövünk ki néha, de szeretem
● Egyéb hozzátartozók:

A történetem

- Emily néni!
Clarice követelőző hangja mintha a messzi távolból jött volna, képtelen voltam figyelni rá. Túlságosan lekötött az asztalnál ülő és gondolataiban elmerülő Fred látványa. Ha észrevett volna, biztos ijesztőnek találta volna amit csinálok. Sőt, ami azt illeti, én is megrémültem saját magamtól, úgy éreztem magam, mint valami álmodozó iskoláslány, aki folyton az aktuális szerelmét bámulja. Fred ráadásul tabu volt. Mármint, nem valami szerencsés dolog olyanba beleszeretni, akinek a gyerekeire vigyázol, annak érdekében, hogy pénzt keress. Ráadásul felesége is van. A köztünk lévő korkülönbség is bő tizennégy év, de ez még a kevésbé súlyos eset lenne. Utáltam magam, amiért képes voltam pont egy ennyire elérhetetlen férfiba beleszeretni. Szereti a feleségét, én pedig nem fogom házasságtörésbe rángatni, mert nem vagyok az a fajta ember.
- Emily néni! - Clarice már a szoknyámat rángatta és egyre hangosabban kiabált, ezért rögtön vissza is tértem az álmodozásból. Ránéztem, és látszott rajta, hogy már a sírás határán van, annyira kereste a figyelmemet. Felmutatta a kezében lévő barbie babát és megvillantott egy széles, foghíjas mosolyt.
- Játssz velem! - jelenetette ki, követelőző hangnemét félretéve. Az aranyos kisegyerekek mindig is a gyengéim voltak, ezért képtelen voltam neki nemet mondani. Szerettem a gyerekeket, ami többek között annak is köszönhető, hogy két testvérem van és mindegyik kiskorú, így régebben nekem kellett rájuk vigyáznom. A gyerekek valahogy mindig emlékeztetnek arra, hogy még fiatal vagyok és ki kell élvezzem az életet, ameddig csak lehet. Sokszor én is szeretnék újra hat-hét éves lenni. Mindent más szemszögből láttam gyermekként, a világ még új és felfedezetlen volt számomra. Amikor még egyetlen testvérem sem volt, szabadidőmben a kertben játszottam és mindig más helynek képzeltem el. Sok lehetőséget láttam a hatalmas udvarban, az volt az én saját varázsvilágom. Így, huszonéves fejjel egyre gyakrabban kívánom vissza azt a korszakomat, pedig még most is fiatal vagyok. De már minden más. Elmúlt a gyermekkor magával ragadó varázslata, megismertem a világ másik oldalát is és ettől felnőttem. Hiányzik a gyermeki naivságom, amikor még minden embert pozitív fényben láttam. Most is igyekszek mindenkihez kedvesen hozzáállni, de ez már nem a régi. Ha valakibe sok reményt fektetek és elárulnak, képes vagyok napokig negatívan hozzáállni másokhoz. Ez a probléma az emberekkel: annyi csalódáson mennek át, hogy sokszor a legjobb barátjukban sem bíznak meg.
Már másfél órája játszottam a kis Clarice-el és ez ideiglenesen elfeledtette velem a gondjaimat. De amint elszálltak a problémáim, Fred hangját hallottam meg és ez visszarángaott a valóságba. Felkaptam a fejem és ott állt velem szemben, arcán némi aggódással.
- Emily, kérlek gyere velem, valamit meg kéne beszélnünk. - szólalt meg ismét. Hangjában mintha idegességet és aggodalmat vettem volna észre. Nem tudtam, mi lehet a gond, ezért felálltam és követtem Fredet. Mikor kiértünk a konyhába, úgy állt meg velem szemben, hogy két karját a konyhapultnak támaszotta, ezzel engem is odakényszerítve. Szívverésem felgyorsult, nem akartam elhinni hogy ez történik, mert olyan valószerűtlennek hatott. Arcán még mindig aggodalom ült, s közelebb hajolt hozzám, de mintha hirtelen rájött volna mire is készül, ezért hátrált pár lépést. Szótlanul, zavart tekintettel bámult engem, és jobb kezével a zsebében kezdett el turkálni.
- Én ezt... nem bírom tovább. - motyogta halkan. A zsebéből üresen vette ki a kezét, majd kisvártatva a tőle bal oldalra levő asztalra bámult. Pontosabban az egyetlen dologra, ami rajta hevert. Egy éles ezüst kés feküdt a tetején, ő pedig hezitálva bámulta. Nem kellett sok eszem legyen hozzá, hogy rájöjjek, mire készült. Megindultam felé és aggódva vizsgáltam az arcát.
- Ne... bármilyen okod is van rá, kérlek ne végezz magaddal. - próbáltam megnyugtatni és a keze után nyúltam. Ő tiltakozóan elhúzta és immáron teljesen az asztal felé fordulva nézte a kést és úgy fontolgatta, hogy magához vegye. Próbáltam nyugtatóan szólni hozzá, de semmi nem használt. Végül azonban megszólalt, de nem olyan választ kaptam tőle, amire számítottam.
- Tényleg azt hiszed... hogy öngyilkos lennék miattad? - kérdezte, s hangjából tisztán kihallatszott a szánalom. Mögötte álltam, így az arcát nem láttam, de pontosan el tudtam képzelni, milyen lehet az arckifejezése. Közelebb léptem volna hozzá, de mintha megérezte volna mindezt, megfordult, s már ott volt a kezében a kés. El akartam szaladni, de elkapott és a falnak szorított, s a kést a nyakamhoz tartotta. Rémült voltam. Csak úgy pörgött az agyam, s miközben a szabaulási lehetőségeimet fontolgattam, a rémület mellett a csalódottság és a kiábrándultság is elöntött, hogy képes voltam egy ilyen elmebeteg emberbe beleszeretni. Pontosabban az, hogy ennyire félreismertem őt. Kedves, de visszahúzódó családapának ismertem meg, aki olyan imádnivalóan ügyetlen néha. Tipikus magába forduló, de jólelkű ember. Talán még is maradt bennem valami abból a gyermeki naivságból...
Könnyek csordultak ki a szememből, de nem a félelem, hanem a kiábrándultság miatt. Sokkal jobban össze tud törni valakit az, ha csalódik valakiben. Hiszen akkor az összes beléjük fektetett hit fölöslegesnek, elpazaroltnak érződik.
Mikor Fred meglátta a könnyes arcomat, látni lehetett, hogy valami éppen megváltozik benne. Elengedett és eldobta a kést. Ezután karon fogott és elkezdett a kijárat felé cibálni.
- Menj innen! Menj innen kérlek, mielőtt ártok neked! - kiabálta és még a bejárati ajtót is kinyitotta nekem. Tétlenül álltam ott és az arcát fürkésztem. A sírás határán volt, látszott rajta, hogy ki van készülve.
- Menj már! - kiabált még hangosabban. Lassan elindultam az ajtó felé, közben végig őt nézve. Tekintetemet szándékosan kerülve a földet bámulta és megpróbálta könnyeit visszatartani. Miután kisétáltam az utcára, becsapta mögöttem az ajtót.

Megjelenés

Jellem

User