● Név:Olivia Rhodes
● Becenév: Liv
● Nem: Nő
● Születési hely és idő: Budapest, Magyarország; 1987. április 25.
● Kor: 25
● Faj: Ember

A család

● Apa: Leslie Rhodes, 52 éves, egy bútorgyártó cég vezérigazgatója. Vele nem ápolok jó kapcsolatot, nem is szeretjük különösebben egymást. Mióta anyával elváltak, nem is láttam őt. Ő nem keres, én se keresem őt, úgyhogy ezt a kapcsolatot akár le is húzhatjuk...
● Anya: Horváth Zsuzsanna, 50 éves, történelem-földrajz szakos tanár. Nála jobb édesanyát nem is kívánhatnék. Mindig kiáll mellettem, támogat a céljaim elérésében, ő teljesen ellentéte az apámnak. Nem is értem, hogyan voltak képesek összeházasodni annyi évvel ezelőtt. Valahogy sosem illettek össze igazán. De szerencsére 8 éve már nem is kell elviselniük egymást.
● Testvérek: Sebastian Dorian Rhodes, 35 éves, informatikus. Ő az én nagy és okos bátyám. Nagyon jó kapcsolatot ápolunk, egymásért akár tűzbe is mennék. Pár évig együtt laktunk, főleg mikor LA-be mentem főiskolára. Miután lediplomáztam, Seb New Yorkba költözött én pedig haza anyához, Sherbrookeba. Sebbel napi szinten beszélünk, és eléggé rosszul esik, hogy ilyen messze él, de meg kell birkóznunk a távolsággal. Ő neki most ott van dolga, nekem pedig ezt tiszteletben kell tartanom.
Madeline Rhodes, 32 éves, fitness edző. Ő az én nővérem, na neki bejött az élet. 10 évvel ezelőtt férjhez ment egy gazdag, építési vállalkozóhoz, Peterhöz. Azóta élnek boldogan Vancouverben a két gyermekükkel. Maddievel havonta szoktunk csak beszélni, mert nagyon különbözőek vagyunk és nem nagyon van közös témánk. Talán, ha közelebb laknánk egymáshoz, akkor könnyebb lenne, de így egyikünk se tesz különösebb erőfeszítéseket a másik megismerésében.
● Egyéb hozzátartozók: Nincsen más hozzátartozóm. Anyukám édesanyja él már csak a távolabbi családtagjaim közül, de ő is Magyarországon, úgyhogy vele is főként csak telefonon tartjuk a kapcsolatot.

A történetem

Éppen az utolsó simításokat végeztem a sminkemen, amikor tekintetem a tükröm szélére tévedt, ahová felragasztottam egy családi fotót. A kép a nővérem esküvőjén készült, röpke tíz évvel ezelőtt. Az ifjú pár bal oldalán anyuék álltak (akkor még összeölelkezve), a pár jobbján pedig a bátyám és én. Ez a kép készült utoljára rólunk, egy családként. Míg a hajamat fésültem, figyelmesen végignéztem az összes többi képet is a tükröm szélén. Volt ott minden, ami kellett: esküvői fotó, fősulis bulikról megmaradt képek, unokaöcsi és unokahugi növése, karácsonykor készült képek, plusz egy NY-i látogatásom alkalmával készült fotók tömege. A szám mosolyra húzódott, mikor előtörtek belőlem az emlékek. Maddie gyerekei már nagyon hiányoztak, úgy, ahogyan a bátyám, Sebastian is. Mindannyian olyan messze laknak, hogy így is örülhetek, hogyha évente össze tudunk futni velük. Én jelenleg anyánál lakom Sherbrookeban. Sokan nem értik miért nem költözöm el itthonról, de én nem látom okát. Pénzem lenne saját lakásra, de minek költözzek el, hogy itt maradjon anyu egyedül és én is egyedül ücsörögjek otthon. Teljesen értelmetlen és felesleges is lenne. Így amíg nem találok valakit, akivel összekötném az életemet, maradok ott, ahol most is vagyok: anyánál.
A merengésből visszatérve a valóságba, belebújtam egy fekete kis koktélruhába. Miután anya volt olyan kedves és felhúzta a cipzáromat, magamra kaptam a farmerkabátomat, és már pattantam is be a kocsimba, hogy belevessem magamat az éjszakai életbe. Egyik barátnőmmel, Carolinenal - akivel egyébként egy helyen is dolgozunk -, megbeszéltünk mára egy találkát az egyik bárban. Nem akarjuk kirúgni a ház oldalát, se táncolni hajnalig, mindössze szeretnénk beszélgetni pár alkoholmentes koktél társaságában.
Az esténk nagyon jól indult, miután megkaptunk egy eldugott kis asztalkát és kikértük az első italokat. Caroline végig maga elé nézett és furcsán viselkedett, így miután alig akart megszólalni, úgy gondoltam megtöröm a csendet, vagy legalábbis megtudakolom, hogy miért olyan szófukar.
- Caro, minden rendben? – Kérdeztem, de válasz helyett csak egy rövid bólogatást kaptam. – Komolyan, Caroline. Kezdesz kicsit megijeszteni, te sose vagy ilyen csendes. – Mikor rám nézett, könnybe lábadt a szeme és ekkor már tényleg megijedtem, mert nem tudtam mi történhetett az én legjobb barátnőmmel.
- Ne haragudj, hogy megijesztettelek, igazából nincsen semmi baj, csak… - hatalmas levegőt vett, én pedig nem tudtam mit hinni, már a legrosszabbra gondoltam. Mégis mi történhetett, ami nem rossz dolog, de úgy néz ki, Caro-t nagyon megviseli? – Mark megkérte a kezem. – A szemeim kikerekedtek, a szám pedig automatikusan mosolyra húzódott.
- De hát ez fantasztikus hír, gratulálok, szívem! – Mondtam teljesen boldogan, majd áthajoltam az asztal fölött és meg is ölelgettem őt. – Te, nagyon rám ijesztettél, azt hittem valami baj van. De miért vagy így elkenődve? – Kíváncsiskodtam, mert minél előbb szerettem volna megtudni az okát a szomorúságának.
- Markot áthelyezték, úgyhogy pár héten belül Londonba költözünk és ott kezdünk közös életet. – Na ettől viszont leblokkoltam. A hír, ahogy egyre jobban tudatosult bennem, engem is egyre inkább elszomorított. Nem akartam elveszíteni a barátnőmet, mégis úgy éreztem, hogy amint kiteszi a lábát az országból, a barátságunk megszakad. Persze sose kérném arra, hogy maradjon, mikor azzal a férfival van, akit teljes szívéből szeret. Nem lenne fair senkivel szemben sem. Így hát muszáj lenyelnem a békát, hiszen azt szeretném, ha Caroline boldog lenne, akárhova is hívja őt a sors. – Ne aggódj emiatt, biztos minden jól alakul majd. Hidd el nekem, minden szuper lesz. Remekül fogod érezni magad Londonban. – Mosolyogtam rá, de ezt inkább illemből tettem, mintsem tényleges boldogságból. Belekortyoltam az italomba, hogy minél később kelljen újra megszólalnom, de ekkor jelzett a telefonom. Előkotortam a táskám mélyéről és megdöbbentem olvastam el az üzenetet.
Sherbrookeban vagyok. Találkoznunk kell. Most. Anyának ne szólj. Pár pillanatig azt hittem, hogy csak képzelődöm. Az üzenet Sebastiantól jött.
Felpattantam a székemről és elővettem a kocsi kulcsot a zsebemből.
- Ne haragudj, de most mennem kell. A bátyám az. De ne aggódj a költözés miatt, Car. Minden rendben lesz. Most mennem kell, tényleg bocsi. Holnap beugrom hozzátok, jó? Szeretlek. – Szabadkoztam, miközben rángattam magamra a kabátomat és a búcsúm végén egy puszit nyomtam a lány arcára. Ahogyan futottam ki a bárból összeütköztem a vőlegényével. Gyorsan köszöntem és gratuláltam neki is, majd rohantam tovább. De megnyugodtam, mert tudtam, hogy legalább Caro nem marad egyedül és épségben hazaér.
Én viszont szélsebesen ültem be a kocsiba és indítottam is. Egy helyen találkozna velem Seb, az pedig nem más, mint a külvárosi park és azon belül is a kedvenc padunk. Fogalmam sem volt mi történhetett, hogy ilyen hirtelen hazajött, ezért olyan gyorsan mentem amennyire csak tudtam és amennyire a kresz szabályok engedték.
A parkban hosszú percekig kellett ácsorognom, míg Seb fel nem tűnt. Ekkor tudatosult bennem, hogy talán télen nem kéne combközépig érő koktélruhában eljönni otthonról, ha csak nem akarok szét fagyni. Engem pedig pont ez a veszély fenyegetett, mert Sebnek se híre se hamva nem volt. Fél órát álltam a padunknál, mikor végre megérkezett.
- Seb, mit keresel itt? Mi történt? – Ijedten meredtem rá, ő pedig alig tudott odasétálni hozzám. Botorkált a sötétben és mindenre támaszkodott, amihez csak elért. Valamit mutogatott, de nem láttam mit, ezért odasiettem hozzá. És ekkor hirtelen szúrást éreztem a nyakamon és innentől képszakadás…

Megjelenés

Jellem

User