● Név:Simon Ádám
● Becenév: Ádám, Ádi (az utóbbi csak barátoknak!)
● Nem: fiú
● Születési hely és idő:1755.Szeptember.21; Budapest átváltozásom 1783. Október.4
● Kor: 258 (23)
● Faj: Vámpír

A család

● Apa: Simon Ferenc, elhunyt. Kapcsolat jó, de nem a legjobb. Foglalkozását tekintve bankár volt.
● Anya: Simonné Nagy Erika, elhunyt. Kitűnő volt vele a kapcsolatunk. Imádtam, kedves és aranyos asszony volt.
● Testvérek: Simon Ferenc Dávid, vámpír. Amikor éltünk akkor tanultunk, ő orvos lett később, majd eltűnt. 1 éve találkoztam vele újra.
● Egyéb hozzátartozók:

A történetem

1755 szeptember 21.-én Budapesten jöttem a világra. Családom gazdagnak és befolyásosnak számított akkoriban, értünk pedig, bármire hajlandóak voltak. Gyermekeik lévén, mindent megadtak, ami csak módjukban állt. Mondanom sem kell, hogy ez nem volt kevés. Kifogástalan neveltetésben részesülünk, a legjobb iskolákban csiszolhattunk a tudásunkat, hogy felnőtt korunkra magabiztos, előkelő modorú férfivá váljunk. Mindez mégis csak az életünk egyik oldala. Nem volt minden felhőtlen. Szép gyermekkorunk felett is gyakran suhantak át árnyfelhők, többnyire édesapánk jóvoltából. Tökéletes utódra vágyott, így a tanulást helyezte az előtérbe. Azt akarta, hogy nyomdokaiba lépve, mi is legyünk valakik. Vele ellentétben édesanyám, azt akarta, hogy boldogok legyünk, s barátokat gyűjtünk magunk köré. Akkoriban még tejföl szőke kisfiúk voltunk, s nagyon sokat szenvedünk ezek a dolgok miatt. Apánkkal nem is volt jó a kapcsolatunk mindig, de ezt a külvilág felé nem mutattuk soha. Hogy is tehettük volna, hiszen családunk a régi osztrák hercegi család leszármazottai. Igaz, én már Nem vallottam magam hercegnek, de a rokonság sokra tartotta ezt a genetikai kötődést. Úgy is éltek a szüleim, mintha ők is valami hercegek, hercegnők lettek volna. Engem ez hidegen hagyott, nem akartam ezt a színjátékot. Hála ennek és apánk életszemléletének, az idegeim már alig bírták elviselni ezt az egészet. Bátyám jobban bírta ezt. Csak anyánk ás bátyám tartották bennem a lelket, akik mindig óvottak és szeretettek, jobban, mint bárki más a világon. Így teltek el a gyermekéveim, hánykolódva az idegesség hullámain. Azt hittem, sohasem lesz vége ennek, olyan lassan teltek az évek. Aztán egyetlen nap alatt, megváltozott minden. Nem a világban, hanem bennem. 1774 október 4.-én, 23 esztendősen, épp egy mulatságról indultam el haza. Még most is tisztán emlékszem arra az éjszakára. Róttam a sötét utcákat akkor. Sötét ruhám beleolvadt az éjszakába. Magányos utam egy szépséges fiatal nő keresztezte. Az első pillanatban, mikor szép szemeibe néztem, valami megmozdult bennem. Valami ősi, erős érzés. Auróra Eufozina volt a legszebb nő, akit valaha láttam. Azon az első teliholdas találkozáson szerelemre gyúltam iránta. Soha azelőtt nem gondoltam volna, hogy létezik ilyen, míg magam nem tapasztaltam. Ettől a naptól kezdve, hónapokon át, napi szinten találkoztam vele. Úgy éreztem, hogy tőle elválni rosszabb lenne, mint bármi más a világon. Szüleim előtt mindvégig titkoltuk szenvedélyes románcunkat, hisz tudtam, hogy apánknak nem lett volna kedvére ez a fejlemény. A lány nem volt nemes, bár anyagilag igazán nem szűkölködött. Minden egyes nap, erősebb érzelmeket tápláltam iránta, végül úgy döntöttem, hogy nélküle mit sem ér az életem. A szüleink elé álltam és megvallottam nekik mindent. Apám rögtön választás elé állított. Vagy elhagyom a nőt, vagy kisétálok az ajtón, de akkor, többé nem vagyok a fia. Bátyám ekkor nem élt már velünk már tudom mért. Én kisétáltam, ő pedig kitagadott. Mégis boldog voltam, hisz akkor már senki és semmi nem állhatott közém és Eufrozina közé. Még aznap megkértem a szerelmem kezét, de a várt igen helyett, más szavak hagyták el az ajkát. Egy történet, egy számomra felfoghatatlan, megdöbbentő mese. Először el sem hittem, hogy ő nem ember, hanem vámpír. Napok, hetek kellettek ahhoz, hogy felfogjam a dolgot, de még ekkor is akartam őt. Végig ott éltem vele, s mikor végre sikerült megemésztenem minden egyes szavát, ismét elé álltam. Nem érdekelt, hogy ki, vagy mi ő. Csak az, hogy tudtam, feltétel nélkül szeretem és reméltem, hogy ő is viszonozza ezt. Ismét megkértem, s most a várt igen sem maradt el. Az emberi törvények szerint összeházasodtunk, a nászéjszakán pedig, a vámpírok szertartása szerint is egymáséi lettünk. Megtörtént a vércsere, s órákig tartó haláltusa, majd egy mély álom után, másnap már vámpírként láttam meg a napvilágot. Nem bántam meg a döntésem. Eufrozina minden pillanat maga volt a mennyország. 5-om teljes évig éltünk együtt, majd engedve szívem szavának, rávettem, hogy látogassa meg velem a családom. Azt reméltem, hogy már lenyugodtak, s én is épp úgy hiányzom nekik, mint ők nekem. Erre soha nem derült fény. A szüleim házához érve, már csak romokat találtunk. Később kiderült, hogy az eltűnésem után egy esztendővel, leégett az otthonuk, s mindketten odavesztek. Nem mutattam ki, de akkor valami meghalt bennem. Elvesztettem őket, s még csak ki sem békülhetünk már soha. Próbáltam úgy tenni, mintha csendesen belenyugodtam volna a dologba, de persze a párom, tudta jól, hogy mennyire bántott ez a tény.
Gyászom enyhítése képen, Eufrozina új ötlettel állt elő. Utazzunk pár évig kettesben, s lássunk világot. Soha nem tudtam nemet mondani neki, így kétség sem fért a válaszomhoz. Teltek múltak az évek, s mi a városokat járva, boldogan tengettük napjainkat. Tudnom kellett volna, hogy a kettőnk közt lévő csodának is egyszer vége szakad. Gondolni sem mertem volna arra, ami végül bekövetkezett. Elvesztettem azt, aki az életemet jelentette nekem. Ő ideiglenes otthonunkban volt, s én nem voltam vele. Csak pár órára váltunk el, mégis megtörtént a katasztrófa. Éles fájdalom hasított belém, mintha egy penge élét éreztem volna a nyakamon. Egy pillanat volt, de aztán, megszűnt minden. Rohantam ahogy tudtam, s amikor az ajtón benyitottam, ott feküdt ő. Élettelenül, fejétől megfosztva lángolt a teste. Bárki is tette ezt vele, biztosra ment. Összetörtem, magamba roskadtam. A düh és a kétségbeesés járt át. Már azon voltam, hogy én is eldobom az életem, s követem őt a halálba.
Egyedül maradtam, s célok nélkül bolyongtam a világban, egészen addig, még új célt nem találtam. A zene, az mentette meg az életem. Énekes lettem, kiénekeltem magamból minden kínt. Sikerem legnagyobb titka, talán épp a titokzatosság volt. Soha nem laktam sokáig egy helyen, csak bárokban léptem fel. Nem volt rólam semmilyen tudni való hogy ki vagyok a nevemen kívül. Én lettem az idegen zenész.
2008-at írtunk már, amikor hozzám is elért az üzenet. A vezér Sherbrooke-ba szólított, a többi vámpír közé. Addigra már zord és könyörtelen voltam, de az eszem nem ment el. Tudtam, ha ő hív, mennem kell. Egyébként is, már épp ideje volt ismét tovább állnom. Bátyámmal itt találkoztam újra s tudtam meg hogy vámpír.

Megjelenés

Jellem

User