Alapok

● Név:Dixie Bennett
● Becenév: Dix, Dixie, Dixike
● Nem: Lány
● Születési hely és idő: 1997. Október 8. Atlanta
● Kor: 16 év
● Faj: Ember

Olyan múltunk volt, amit még a legkegyetlenebb és aljasabb ellenségeinknek sem ajánlanánk. Vagyis én - Dixie - igen, a nővéremet már valamennyivel kedvesebb természettel áldott meg a sors. De akkor kezdjük is az elejénél.
Mind a ketten Claire Morgana - később Bennett - és Gustav Bennett gyermekeként jöttünk a világra, először Nina, majd pár évre rá én. A nővéremmel elég jó a kapcsolatunk, ahol tudjuk segítjük egymást, és gyakori a közös program, de ez az utóbbi időben mintha kicsit ritkábban fordulna elő. Talán a sok tragikus esemény áll a háttérben, netán az utazások, költözések.... Ugyanis ezekből elég sokat megéltünk már, nem csoda hogy mind a kettőnket ennyire megviselt a dolog.
Egészen nyolc éves koromig - Nina akkor volt tíz - úgy éltünk mint egy átlagos család. Jó, nem annyira átlagos, mert apánk igen gazdag iparos kereskedő volt, anyukánk pedig szakácsnőként tevékenykedett. Mindent megkaptunk, amit akartunk, ugyanakkor jó neveltetésben volt részünk. Egészen addig, amíg édesanyánk el nem halálozott súlyos tüdőbajban. Itt kezdődött a tragikus események végtelen sora, ami a mai napig nem állt meg. A történtek után apukánk próbált meg tovább nevelni, sajna elég kevés sikerrel, ugyanis a sok munka teljesen elvette az idejét, és lassan beleőrült az aggodalomba. Mi is elkezdtünk félni, lassan már a depresszió szélén ingadoztunk, amikor apa döntést hozott: a nagyihoz költözünk. Legalábbis mi, ő marad a saját életénél. A fejünkhöz vágta, hogy nem támogatjuk semmiben, és ő élni akarja a maga kis életét, mert csak bajt hozunk rá. Had ne mondjam mennyire fájt... Nina ezt nem tudta megbocsájtani neki, a mai napig gyűlöli őt, és még csak hallani sem akar róla. Ellentétben én tudom, - vagy legalábbis remélem -  hogy nem volt magánál amikor ezeket mondta, és mindmáig próbáltam titokban a nyomára bukkanni, sikertelenül. A nagyi nagyon kedves nénike, de azért őt is megviselte lánya halála, így most már lényegesen kevesebbet mosolyog mint régen. De amire szükségünk volt, azt igyekezett megadni. Egyedül élt, már régen nyugdíjba vonult, ezért nem éltünk olyan fényűzően mint annak idején. Ráadásul mindkettőnket elragadott a tinédzser kor, amitől oly sok (nagy)szülő retteg. Mindketten csináltuk a fesztivált, a nagyi majd beleőrült, de tudta hogy ez ezzel járt, így nem volt igazságtalan. Viszont egy súlyos autóbaleset következtében ő is meghalt. Máig nem tudjuk mi történt, csak annyit, hogy autóbaleset. Ezek után nem maradt egyetlen olyan ember sem, aki a szárnyai alá vett volna minket, ezért magunkról kellett gondoskodnunk az elkövetkezendő években. Nina erős volt, és ép elmével megúszta a dolgot, én azonban az alkohol mögé rejtőztem, és így próbáltam megoldani a helyzetet. Sokáig rendszeresen ittam, ma már csak mértékkel, de megesik hogy egy kicsit elszalad velem a ló. Nina mindent megtett az otthonos környezet megteremtésének érdekében, és ezt nem győzöm meghálálni neki, és gyakran gyötör a bűntudat, amiért olyan sok botrányos dolgot műveltem. Még mindig vannak fura kirohanásaim, de már lényegesen kevesebb mint volt, mert visszatért a biztonságérzetem, amióta Kanadába költöztünk, ugyanis találtunk még egy rokont, akivel élhetünk. Ő pedig Kristen néni, anyu testvére. Nagyon rendes nő, milyen szerencsések is vagyunk, hogy az egész családunk ennyire befogadó. Másképp talán még mindig abban az elhagyatott raktár helységben kuksolnánk.... Kristen néni egyengette a további éveinket, és nagyon gyakran megfordul a fejemben, hogy mindössze nyolc év alatt mennyi minden történt velünk a testvéremmel. Még belegondolni is szörnyű, mi mindent kellett átélnünk ilyen fiatalon.... De azért lenne egy-két ember, akikkel cserélnék múltat, bárcsak lehetne....