● Név: Anastasia Carter
● Becenév: Ana, Stacy
● Nem: Nő
● Születési hely és idő: 1841.05.09. - Gettysburg, USA. Átváltozás: 1863
● Kor: 171
● Faj: Vámpír

A család

● Apa: Thomas Carter - 57 éves - halott. A dajkám nevelt fel engem, ő foglalkozott velem, mivel az apám gyakorlatilag levegőnek nézett engem. Én csak egy probléma voltam, egy újabb száj, akit etetnie kellett, a velejéig gyűlölt engem, mert megöltem élete szerelmét: Az anyukámat.
Az amerikai polgárháborúban vesztette az életét, az átváltozásom évében.
● Anya: Sosem ismertem, még a nevét se tudom. Születésembe belehalt, ami miatt magamat okolom, ahogyan az apukám is tette. Elvileg hasonlítok rá, de ki tudja?
● Testvérek: Oliver Carter - 26 éves - halott. A bátyámmal mindig is jó kapcsolatot ápoltam. Ő sosem vetett meg úgy, mint apánk. Elvileg a csatatéren ejtettek rajta egy halálos sebet, melybe pár nap után bele is halt.
● Egyéb hozzátartozók:

A történetem

- Ránk találtak! - kiáltom hangosan, és a legszükségesebb dolgokat összepakolom egy táskába. 1917 szeptember 8-át írunk, egy átlagos őszi nap. Sötét az ég, zuhog az eső, párás kint a levegő, az ember nem szívesen tartózkodna odakint. Nem hallom Charles válaszát, így gyorsan, magam mögött hagyva a dolgaimat, rohanok felé. Mikor meglátom, hogy kutya baja sincs, megkönnyebbülök, és kifújom a levegőt, amit egész idáig visszaszorítottam.
- Itt vannak, tovább kell állnunk.
- Kik?
- A defenzorok.
Szemei elkerekednek, és ő is meghallja azt, amire próbálom már ráterelni figyelmét. Remegek, talán évekkel ezelőtt éreztem magam ily feszélyeztetetten, amikor a csatatér kellős közepén voltam, és mindenhol csak az emberek földre hullását lehetett látni. Vér volt mindenütt, ember az ember ellen támadt, és nem érdekelte, hogy egy gyermek életét vette el, vagy egy keményen dolgozó apáét. A katona fittyet se hányt arra, hogy egy fiatal hölgy voltam, ő is egyszerűen véget vetett az életemnek, ahogyan a többi társai tették. Nem haboztak, nem kegyelmeztek meg nekünk, de egy szempontból jobb is, hogy megtették. Legalább nem hurcoltak el, nem kellett rabszolgaként leélnem életem hátralévő részeit, nem erőszakoltak meg, hanem egyszerűen.. megöltek. Az utolsó remény szikráját is darabokra zúzták, s maguk mögött hagytak több száz embert vérben ázva. Volt, aki sebeiben halt bele, vagy olyan, akit már egyből elragadott a lassú, kínhalál, de olyan is akadt, akit a dögök faltak fel. Egyik sem kellemes.
- Menj, mindjárt mögötted leszek. - szorítja meg a kezeimet. Komoly, szigorú pillantást vet rám, és tudom, hogy engedelmeskednem kell neki. Bármit mondok, vagy tennék, nem változtatná meg gondolatát. "Biztonságban leszünk." ~ hallom gondolatát, s összefonódott ujjaink elszakadnak egymástól, és máris sietek.
Folytatom a pakolást, muszáj, hogy legyen nálunk pénz, meg fegyver. A többit majd útközben kitaláljuk. A vérről szerencsére már nem kell gondoskodnunk, hisz már évek óta egymásból táplálkozunk.
Gondolataim visszatérnek arra a csodálatos napra, mikor egymásra találtunk. Sosem hittem volna, hogy találok egy olyan szerető, odaadó férfit, mint ő. Persze, neki is meg van a saját sötét oldala, de megtanultam megszeretni őt, a problémáival együtt.
Hangos kiabálások, szitkozódásokra kapom fel a fejemet. "Ana, segíts!" ~ visszhangzik fejemben a hangja, és anélkül, hogy fontolóra vennék bármit is, rohanok. Futok, hisz ő az életem, nélküle csak egy elveszett szösz lennék a nagyvilágban. Semmit se érnék, ő tesz azzá, aki vagyok.
"Menekülj, Anastasia, menekülj!" ~ állandóan csak ezt ismétli, hangja egyre meggyötörtebb, és az egész testem elkezd remegni. Előbb csapja meg az égő hús illata az orromat, s csak ezután tárul elém a látvány. Ne.. Ég a teste, lángok veszik őt körbe, ide-oda rohangál. Szívszaggató így látni őt, oda akarok rohanni hozzá, mellkasomhoz szorítani fejét, vagy egyszerűen tenni valamit az égés ellen. De nem tudok semmit se. Tisztán átérzem maró fájdalmát, félelmét, dühét a defenzorok iránt, s szeretetét, amely felém irányul. Képtelen vagyok a cselekedetre, így hát, azt teszem, amihez mindig is a legjobban értettem: A menekülés. Rohanok, futok, gyáva vagyok, amiért nem vállalom a halált. Még mindig érzem őt, az érzelmei egyre gyengülnek, az ereje is fogyatkozóban van, s csak egy dologra gondol. "Ne aggódj, meg fogom tenni." ~ adom tudatára, hátha ő is "megkapja" a válaszomat.
Mikor már egy kellő távolságot állítok fel a defenzorok, s magam közé a közeli fához rogyok. Kövér könnyek hagyják el a szememet, átkarolom mellkasomat, és kiengedem magamból a fájdalmat. Már nem érzem őt, nem azért, mert messze van, hanem, mert meghalt. Megölték őt. A legjobb barátomat, a kedvesemet, a szeretőmet, az életpáromat. Nincs kiért élnem már, az lenne a legegyszerűbb megoldás, ha önként vetnék véget nyomorult életemnek. De nem tehetem még nem. Mert egy ígéretét tettem neki, és nem fogom őt cserbenhagyni. Muszáj.. bosszút állnom rajtuk. A defenzorokon.

Megjelenés

Jellem

User