Alexey & Nádja

Cipőm halk kopogása meglehetősen nyomasztóan hatott a lelki világomra, amely az utóbbi két hónapban igencsak megváltozott, s hiába orosz vér és bátorság, most hajlamos voltam félre tenni, hiszen olyan dolgokba ütöttem bele az orromat, amelyekről talán jobb lett volna nem tudomást szeretni. S mégis – már csak abból kiindulva is, hogy egy kotnyeles újságírónő vagyok, bár egyesek szerint csak egy firkász, aki igyekszik mindenből valami jó, ámde hihető műsztorit kreálni, mégis hajtott a kíváncsiság egy-két olyan dolog irányába, amit így utólag higgadt fejjel végig gondolva valóban jobb lett volna békén hagyni, de mégis érdekelt, hogy egyesek vajon milyen sötét titkokat rejtegethetnek az ártatlan külső ellenére is – a farkasoknak néha báránybőrt kell húzniuk, hogy kényelmesen eltudjanak vegyülni, így kerülve a feltűnést. Hogy most éppen mibe is keveredtem? Pontosan én sem tudom, azonban arra egészen hamar rájöttem, hogy innen már, ha akarnék sem tudnék kikecmeregni, ahhoz túlságosan is elkezdett érdekelni az a sok titok, ami Nathasha családja körül zajlott – s bár félreértés ne essék, nem utána nyomozok, hanem ha jól tudom az egyik fiú testvére után, bár meglehet, hogy csak szimplán név rokonok – becsületemre szóljon, hogy nem vagyok otthon abban a témában, hogy az oroszoknál melyek tartoznak a leggyakoribb vezetéknevek közé, de gyanítom, hogy nem csak puszta véletlen volna.
Igyekeztem lerázni magamról ezeket a gondolatokat, de továbbra sem hagytak nyugodni, hiszen alig két napja kaptam valakitől egy nem túlságosan barátságos levelet, mire én kissé felfokozott agyi állapotban szintén vissza írtam egy nem túlságosan szimpatizáló levelet, s bár választ nem kaptam, titkon be kell, hogy valljam, hogy egy csöppet meg is ijedtem, ezt tökéletesen mutatja az is, hogy még a lámpaoszlop fényében is rosszakarót véltem felfedezni... Sajnálatos módon, egy leheletnyit nagyobb fantáziával voltam megáldva, mint ahogyan azt egy korombéli lánytól esetleg elvárható volna, emiatt nem gyakori, hogy a fellegekben járok vagy esetleg éppen túlságosan magamban zuhanok. Egy pillanatra megálltam, majd hátra fordultam, időnként szerettem megbizonyosodni arról, hogy valóban nem követ-e senki, azonban egyszer sem éreztem magam jobban, a nyomasztó érzés továbbra is ott lappangott bennem, csak éppen nem értettem, hogy miért. Fázósan húztam össze magamon a kabátot, majd újra előre fordultam. Tudtam, hogy taxival kellett volna mennem, én tudtam! Akaratlanul is felgyorsítottam a lépteimet, hiszen szerettem volna mihamarabb odaérni az Operához, mielőtt esetleg lekésném az előadást, nagy nehezen előhalásztam a telefonomat a kabát zsebéből – sok nővel ellentétben én nem igazán részesítettem előnyben a kis retikülöket, engem idegesített, inkább fogtam mindent a kezemben vagy a zsebembe, az előadás alatt pedig elég, ha az ölembe helyezem. Nem igaz? Ahogy az órára pillantottam, megállapítottam, hogy már most késésben vagyok, mi tagadás, az időzítés soha nem volt az erősségem, sajnálatos módon, hiába igyekeztem rajta változtatni, mindig csak rosszabb és rosszabb lett – volt, hogy egy randevúról késtem két órát, az igazán kellemetlen volt, bár talán az is közrejátszott, hogy nem akartam elmenni, viszont a fiút sem akartam megsérteni, mert igazán aranyos volt, reméltem hogy megunja az egyhelyben ücsörgést, de nem minden úgy alakul, ahogy azt elterveztük.

Alexey & Nádja

Szívem olyan hatalmasat dobbant, amint megéreztem a felkaromon az erős, durva szorítást, hogy egy pillanat erejéig azt hittem, hogy ki is ugrik a helyéről; úgy akartam tenni, mint a legtöbb ember ebben a helyzetben segítségért kiáltani, azonban nyilván készülhetett, mert a számat is lefogta – különben sem valószínű, hogy ezen a kihalt területen esetleg bárki is meghallotta volna, mert az én szerencsémre egy lélek sem járt erre felé, pedig még annyira nincsen késő, hogy esetleg a legtöbben ne merészkedjenek ki egy könnyed esti sétára vagy éppen egy kis mozgásra, nekem azonban ilyen téren is szerencsém volt, hiszen mint látni lehet, nincsen éppen csúcsforgalom ebben az időzónában.
Hevesen dobogó szívverésemet szinte képtelen voltam megzabolázni, s az sem különösebben nyugtatott meg, hogy közé és a fa közé szorultam, figyelmeztetése ellenére is amennyire csak tudtam felmértem a körülöttem lévő helyet, ha esetleg lehetőségem nyílik arra, hogy elmeneküljek, akkor meg is fogom tenni. Szabad kezemmel megpróbáltam távolabb tolni magamtól, de satnya próbálkozásom mit sem ért ellene, ahogy pedig sikerült felmérnem nem egy iszákos szökevény kapott el, aki egy kis késsel akar meggyőzni, hogy adjam oda neki minden jelenleg nálam lévő vagyontárgyamat.
Nevének hallatára egy pillanatra jól látható ráncba szalad a homlokom, mintha egy pillanatig csak agyam blokkolta volna az érkező információkat erről a személyről, aztán szinte még ugyan abban a momentumban le is esett, szinte már tudálékosan felsóhajtok. S mint ahogy abban a bizonyos levélben, most is tudatta velem – s jelenleg nem csak írásban, de nem is pusztán szóban, hanem fizikálisan is éreztette velem, hogy valóban nem tetszik neki, végtére is kezemet olyan erősen szorította, hogy kis híja annak, hogy vér se menjen belé, amikor még inkább megmutatta erejét halkan felszisszentem, megállapítva magamban, hogy ennek több, mint valószínű, hogy komoly nyoma is marad.
– Először is nem vagyok az édesed!
Mostanra minden bizonnyal már sikerült megtalálnom a bátorságomat, amely eddig otthon kényelmesen elvolt, de úgy tűnt, hogy az elmúlt percekben összeszedte magát, s utánam eredt – nem mellesleg, amit szerintem helyen tett, bár erre ettől függetlenül sem vennék mérget, hiszen eddig részben emiatt és a hatalmas szám miatt keveredtem bajba, mert bizony ha valaki nem tudja időben befogni a száját, akörül meglehetősen gyakran alakul úgy a helyzet, ahogy nem tervezte. Én hajlamos voltam gyakorta ebbe a hibába esni, azonban ismerve magamat, nem fogok most sem csalódni, mert minden úgy lesz, mint szokott lenni.
– Lehetséges, hogy jobban tudnék úgy gondolkozni, ha esetleg kicsit távolabb lépnél – vetem fel az ötletet úgy, mintha ez olyan természetes lenne. Persze, esélyes, hogy nem fogja úgy tenni, ahogyan én szeretném. Ugyan, miért is lenne úgy, teszem fel magamban a felháborodott kérdést, nem hinném, hogy egy ilyen alak, aki vélhetőleg vagyis egészen biztosan az egyik maffia feje.
Magamban újra feltenném a kérdést, hogy vajon az őrültség hol kezdődik, de azt hiszem én vagyok a legjobb példa rá, hogy bizony nálam... mert hát lássuk be, ha valóban az aki, akkor a legtöbb nőnek –, de gyanítom még a férfiaknak is – megeredt volna a nyelve – persze, az is biztos, hogy az utóbbiaknál valamivel komolyabb módszerrel próbálkozott volna.
– Igazán eredeti a rablási technikád... egyáltalán ez az? – mielőtt esetleg még jobban belemerülhettem volna a kérdezgetésbe, inkább lenyeltem, hiszen gondolom nem fogja jókedvűvé tenni a hallott reakció, hiszen sem a választ nem kapta meg –, amit egyelőre nem is áll szándékomban megosztani vele, hiszen újságíró vagyok, egy jó cikkért bármit – persze, azért nem ártana, ha a maximalizmusnak is volna nálam egy normális határa, mert ha nem maradok egyben, akkor azért azt csak nem érte meg, de persze ezt is hajlandó vagyok egy könnyed vállrándítással elintézni, valamint azzal, hogy remélem, hogy meggyászolnak majd. – Nem egészen így képzeltem el egy maffiavezért.
Nos, ez legalább igaz. Tényleg nem így képzeltem el, egészen máshogy.

Alexey & Nádja

– Nem szeretem, ha becézgetnek! Különben is, én sem hívlak téged angyalomnak, inkább... – amint képes vagyok felfogni, mit is mondott alig két másodperccel ezelőtt, rögtön el is hallgatok, hiszen úgy tűnik, hogy fenyegetése valamilyen szinten mégis csak célt ért. Egy pillanatra megremegek, s most már öntudatlanul is húzódok közelebb a mögöttem lévő fához, mintha csak egybe akartam volna olvadni vele, pedig ha úgy vesszük ez fizikailag képtelenség, hiszen még nem vagyok szellem, hogy kísértsek a Földön. Azonban félelem ide vagy oda, mégis dacosan pillantottam rá, hiszen nem tetszett, hogy irányítani akart, ráadásul nem finom eszközökkel, hanem kőkemény fenyegetéssel, amit minden bizonnyal nem először váltana be. Megkérdeztem volna, hogy miféle módszerrel, szinte már el is kezdtem a mondatot, de végül mégis becsuktam a számat, azt hiszem, hogy inkább megmutatta volna, nem pedig elmondta volna, azt pedig azt hiszem, hogy nem szerettem volna megtapasztalni.
Hitetlenül néztem rá, egyáltalán nem hittem el egyetlen egy szavát sem – kivétel a fenyegetést, azt elég meggyőzően mondta, így kénytelen is voltam rá, hiába akartam összeszedni minden gondolatomat, hogy mit tudok róluk semmi sem ment, ahhoz pedig hogy "elenged" semmit nem igazán tudtam hozzá szólni, csupán halkan felhorkantam. Lehet, hogy elenged, mindössze pár méter erejéig, aztán int valamelyik emberének, hogy nyugodtan lőjenek fejbe. Felmerül bennem, hogy túlságosan sok filmet néztem ezzel kapcsolatban, de akkor is ez volt az első gondolat, ami megfordult a fejemben, talán nem is véletlenül, hiszen lássuk be, hogy azért a maffia nem éppen a kegyes módszereiről híres, bár általánosságban nem sikerült magam olyan mélyen beleásnom magam a dolgaikba, egy idő után már kezdtem parázni és akaratlanul is beképzeltem, hogy megtörténhet. Hát most itt az eredménye, addig piszkáltam a szunnyadó ördögöt, amíg az fel nem ébredt. Persze, el nem engedett, meg is lepődtem volna, ha esetleg valami ilyesmi ötlete támadna...
– Tudod, az újságírók egyik feladata, hogy sok idegesítő kérdést tegyenek fel – jegyzem meg, miközben megrántom a vállamat, nem tehetek róla, végtére is ez amolyan munkaköri leírás, különben sem gondolom, hogy hülye kérdést tettem fel, bár neki az lehet, de én mint "tudatlan" logikusan arra kérdezek rá, ami érdekel, márpedig azért kíváncsi voltam, hogy miként rabolna el – persze, nem valószínű, hogy élesben is tapasztalni szerettem volna, de azért reméltem, hogy nem akar bevágni egy krumplis zsákba aztán berakni valamelyik csodaszép fekete kocsijának a csomagtartójába.
Nem rántottam ki a kezemet, mikor engedett a szorításon, inkább meglepetten néztem rá, feltételezem ezzel akarta elérni, hogy újonnan beszéljek, azonban mivel nagy szám volt nem is olyan régiben, újra megszorította a karomat, majd a fának vágott, mire felszisszentem. Próbáltam valamennyire félre fordulni arcommal, de ahogy leordított remegni kezdtem, ahogy az erdő felé kezdett rángatni, próbáltam tiltakozni, de nem értem el vele túlságosan sokat.
– Eressz el! – Hiába próbáltam megszabadulni tőle, nem igazán sikerült, könyörögni pedig nem állt szándékomban, pedig talán ebben a helyzetben az lett volna a legcélszerűbb, mondjuk nem tudom, hogy hatott volna, nem tűnik úgy.

Alexey & Nádja

Kissé idegesen nevetek fel hangja hallatán, hiszen meglehetősen szorult helyzetben kerültem, így azt hiszem, hogy ez nem véletlen, bár persze inkább a szituáció abszurditása késztette ki belőlem ezt a reakciót. Az "a még élsz" résznél idegesen nyeltem egyet, hiába kerestem a veszélyt szinte állandóan az életemben a munkám során, azt nem terveztem, hogy meghalok, valahogy nem éreztem még kész magam rá, sajnálatos módon pedig képes voltam neki hinni, valami azt súgta, hogy bármikor megtenné, akár a puszta kezével – a fulladás pedig amúgy sem egy szép halál.
– Inkább a sátán kutyája – húzom el a számat, hiába a halálfélelem, ha még így is hajlamos vagyok némi cinizmusra, ami nem valószínű, hogy ebben a helyzetben túlságosan segítene, sokkal inkább csak ront rajta. Van ezen még egyáltalán mit rontani, teszem fel magamban a kérdést.
Tisztában vagyok azzal, hogy én keverem saját magamnak a bajt, mert hát lássuk be, ha nem szimatolok olyan dolgokba, amikhez valóban nincsen semmi közöm, akkor nyugodtabb életem lenne. Ahj, Istenem! Tudtam, hogy virágkötőnek kellett volna mennem! Végtére is abban a legnagyobb veszély maximum csak az, hogy megszúrja az ujjamat az egyik rózsa tövise, az valamivel kellemesebb lett volna, mint ez.
Amennyire csak tőlem tellett, igyekeztem azon lenni, hogy a mihamarabb eleresszen, amikor konkrétan az arcomba ordított annyira próbáltam elhúzódni, vagy legalább elfordítani a fejemet, amennyire csak lehetett, nem sokkal később pedig rongybabaként terültem el. Amint keze a nyakamra fonódok, megpróbálom lefeszíteni magamról, hogy csak egy pillanatra is, de rendesen levegőhöz juthassak, sajnálatos módon ez sem igazán sikerült, nem voltam sem Supermen sem Batman, de még csak az a Csodanő sem...
Hiába próbáltam összeszedni a gondolataimat azok szanaszét rohangáltak, néha stresszhelyzetben hajlandó vagyok arra, hogy egy kicsit leblokkoljak, de persze igyekeztem összeszedni magam.
– Minden otthon van egy... mappában – ennyit sikerült elsőre nagy nehezen kibökni, de ez mindenképpen őszinte volt, bár arról már halvány fogalmam sem volt, hogy vajon ott merre melyik mappában van. Arra pedig nem különösebben vágytam, hogy betegye ez a... hólyag a lábát a lakásomra – bár persze, már lehet, hogy tudja azt is, hogy hol lakom. Ez alapján szinte teljesen mindegy. – A drogkereskedelemnek ma már meglehetősen nagy piaca van, különösen, ha valaki befolyásos... ennek kapcsán jutottam el a gyilkosságokhoz, amik az elmúlt hetekben történtek... – lényegében ennyi volna, bár gondolom ez őt nem teszi majd különösebben boldoggá. – A hasonló esetek elég árulkodóak.

Alexey & Nádja

Kérdését hallva inkább dacosan fordultam el amennyire tudtam – pontosabban amennyire engedte – és tekintetemet tüntetőleg egy másik pontra szegeztem, hogy ha nem muszáj, akkor innentől kezdve én nem akarok rá nézni, mert már csak a személye is felpaprikázta a hangulatomat –, ami meglehetősen ritka, tekintve, hogy általában mindenkivel egészen jól kijövök – na, ebben az esetben ez nem így van... Sőt! Inkább nem részletezném, hogy miket képzeltem el a fejemben, de azt elárulhatom, hogy nem rózsaszirmokat dobáltam szerény személye köré – inkább tömtem volna le a torkán – és még élveztem is volna, de persze, mindez csak puszta képzelet marad.
A ház szóra persze rögtön felé fordulok, hiszen az utolsó két mondatot még pont sikerült elcsípnem, kis híján eltátottam a számat, tényleg nem akartam, hogy betegye a lábát a lakásomra! De persze nem igazán tudtam mondani semmit, mert a következő másodpercben, már újra a saját lábamon álltam, azonban a hirtelen jött változástól nehezen álltam meg elsőre, de nem annyira, hogy esetleg neki essek – akkor már végképp az önsajnálat mélyére süllyednék, hogy mégis hogyan lehet ilyen szerencsétlen estém.
– Hurrá, még egy kicsit több idő, amit veled kell töltenem – jegyzem meg cinikus örömmel az arcomon, egyáltalán nem akartam még több időt elütni a hideg levegőn, végtére is hiába volt rajtam a harisnya, de nem volt túl vastag, mint ahogy a szoknya sem, így azért viszonylag még hideg van, főleg így este felé.
Meglepetten pillantok rá, mikor egy mozdulattal húz közelebb magához, mert ha valamire nem számítottam, akkor ez mindenképpen azok között volt, mellesleg az sem tetszett, ahogy egy pillanat erejéig pillantott rám, más helyzetben nem zavarna, de jelen esetben zavar, tekintve, hogy inkább érzem magam fogolynak, mint szabad madárnak... Kezemet a mellkasára helyezve próbálom távolabb tolni, más helyzetben – más körülmények között – még tetszett is volna, de jelen pillanatban valahogy... nem tudtam kellően ellazulni ahhoz, hogy belemenjek egy esetleges játékba, egy gyilkossal – mert erős a gyanúm, hogy ha szükséges ő maga is gond nélkül öl embert.
– Mi az, hogy "talán"? – Kérdezem egy kissé felháborodottan, ugyanis tényleg csak arra vágyom, hogy haza mehessek és belemerülhessek egy kád forró vízbe, de ez egyelőre igencsak távolinak tűnik, márpedig én szerettem volna, ha mihamarabb tehetek így. – Megkapod azokat a hülye papírokat, nem? Vagy az már nem is elég? – Arcomra kiül a bosszankodás. Olyan tehetetlennek érzem magam, még csak elfutni sem tudok ilyen cipőben, ami ráadásul még a lábamat is töri... Nem véletlenül mondják, hogy nem árt jó előre betörni, hogy kényelmes legyen benne a járás.
Megőrülök! Megőrjít!

Alexey & Nádja

Akaratlanul is nagyot nyeltem fenyegetését hallva, hiszen valóban komolynak hangzott, s feltételezem, hogy képes is lenne mindezt megtenni, mert egy-két fokkal pimaszabb vagyok, mint ahogyan azt illő lenne egy idegennel szemben. Szerencsétlenségemre azonban, én nem vagyok az a fajta lány, aki nem nyitja ki a száját még annak ellenére is, hogy tisztában van azzal, hogy a saját esélyeit rontja ezzel, legyen szó bármiről. Egy futó pillantás erejéig a karomon lévő fehér órára pillantok, majd tekintetemmel az övét keresem.
– Tudod van még négy órám... – nem egészen egy pillanatra megnémulok, határozottan az őrültség és a józanság vékony határvonalán, egy pengeélen táncolok, de lássuk be, hogy azért az a négy óra elég bármire, két okra pedig főként, az egyik – amire jelen pillanatban azt hiszem, hogy elég kevés esélyem van – az, hogy önként dalolva elengedjen, a másik pedig az, hogy még nagyobb bajba keverjem magam – látva az eddigieket ez utóbbi ezerszer biztosabb.
Összevont szemöldökkel emésztgetem a hallottakat, nem igazán tetszettek, mert nem ezért dolgoztam ennyit az ügyön, hogy csak úgy menjen a kukába és mindent az ég adta világon csak úgy "kitöröljek" a fejemből, ez nem megy ilyen egyszerűen.
– Elfelejteni? – Hangom még egy jó fél perccel később is felháborodottan visszhangzik. – Most, hogy személyesen képviselted magad, ez elég nehéz feladat lesz, különösen egy újságíró számára... oda a jó kis sztorim – ezt az utolsó mondatot már csak inkább magamban akartam mondani, bosszankodás képen, hiszen valóban az voltam. Ha nem avatkoznak bele, akkor akár titokban is maradhattak volna, hiszen neveket keveset találtam, amit pedig igen az is egy kissé húzós, még hozzá az ő nevét... Nagy valószínűséggel, amit csak tudtam volna, amúgy is elferdítettem volna, hogy izgalmasabb vagy durvább legyen – bár nem mindenhol lett volna az ilyesfajta tuningolásra szükség...
– És honnan tudod mennyi van? Kivered belőlem vagy mi?
Mostanra az agyamat már szinte teljesen elöntötte a vörös köd, igazán pipa voltam, főként azért mert nem tűrtem el, ha csak úgy megmondják nekem mit tegyek, illetve mit ne tegyek, ő viszont ezt teszi az elmúlt nem is tudom mennyi időben. Követel és nem kér, ha még az utóbbi lenne... Na jó, lehet hogy nem ért volna el semmit sem ezzel.
Idióta vigyora csak hab volt a torkára, s már csak ezért egy akkora pofont kellett volna kapnia, hogy komolyan átrepül az univerzumon, oh, milyen szép is lenne! Az pedig csak tetőzi az amúgy sem éppen jó kedvemet, ahogy keze elindul egyenesen lefelé, erőt véve magamon ellököm magamtól, majd amilyen erősen csak tudom pofon vágom.
– Igen, az hogy nem vagyok a lotyód!

Alexey & Nádja

A számba harapva szisszenek fel, amikor újra megszorítja a kezemet, agyamban egyre csak az kattog, hogy ennek bizony holnapra csúnya nyoma fog maradni, minden bizonnyal pedig nem foghatom arra egy pillanatra sem, hogy esetleg lepottyantam a lépcsőn – én, aki magassarkúban is úgy jár, mint egy balerina, mondom ezt minden egoizmus nélkül. Mellesleg, azért ha valaki lezakózik a lépcsőn az több mint valószínű, hogy nem így fest, mint ahogyan az én kezem fog, így hát nem marad más választásom, csupán a hosszabb ujjú ingek, amelyeket kifejezetten utálok, mert nem tudok bennük kényelmesen mozogni.
– Igazán briliáns módszerek! – jegyzem meg újonnan pimaszul, lássuk be, hogy a történelem számos remek példát bemutatott arra az esetre, ha valaki ki akart szedni valamit valakiből – vagy csak szimplán rá akarták kényszeríteni, mert egy idő után az ember nehezen bírta még a legegyszerűbb helyzeteket. Például, amikor vizet csöpögtetnek az ember fejére, egy ideig megnyugtató – legalább is a beszámolók alapján, meg aztán használják ezt ellazításként, azonban a kikötözött test, egy óra után elgémberedik, s az agy másra sem tud koncentrálni csak az idegesítő csöpögésre, egészen addig ameddig bele nem bolondul, azt hiszem másfél óra elég hozzá. – Ne aggódj, megkapod, amit annyira akarsz – arcomra erőltetek egy mosolyt, minden bizonnyal tisztában van azzal, hogy ennél tovább nagyon nincsen merszem tovább menni, azonban a cikkről valamiért képtelen vagyok lemondani, meg akarom írni, ha ki nem is adatom, de... Nem, meg fogom oldani, nem fog egy ilyen... elnyomni.
Dühösen csapom arcba, s alig két pillanattal később rájöttem, hogy nem egészen ez volt a legbölcsebb döntés, amelyet életem során hoztam, voltaképpen talán ez volt az egyik legrosszabb döntésem. Már tudom.
Felkiáltok, amikor a hajamnál fogva ragad meg, kénytelen vagyok engedelmeskedni neki, ugyanis nem akartam, hogy még jobban fájjon, szinte rongybabaként hagytam, hogy azt tegyen, amit akar, ez előtt azonban... megcsörrent a telefon, s bár nem voltam sem hívő, mégis elnyöszörögtem magamban egy néma hálás köszönetet, hiszen most meglehetősen nagy szerencsém volt, mi tagadás... örülök, hogy nem kellett megtudnom, hogy mit akar tenni velem. Egy pillanatra még meg is engedtem magamnak egy halvány talán kissé gúnyos mosolyt, még közel sem úsztam meg, sóhajtottam fel csalódottan magamban, erre mondata is tökéletes bizonyítékul szolgált.
Hagyom, hogy végig rángasson az ösvényen, nem tiltakozom, arra már rájöttem, hogy ez értelmetlenség volna, mást kellene kitalálnom.
– Gondolom a címet fölösleges lenne mondanom – forgatom meg a szemeimet, miközben annyira távol húzódzkodom tőle, amennyire csak tudok, tekintetemet az útra szegezem, mivel azonban utáltam egy helyben ülni kénytelen voltam valamilyen pótcselekvést végezni, így elsőre kivettem a hajamból a hajcsatot, majd valamennyire eligazgattam, hogy rendben álljon, miután már úgy is tönkre tette, mikor kis híján megkaptam a magamét azért a pofonért.