Ez a mi városunk, és nem szeretjük a betolakodókat! Én legalább is nagyon nem, pláne az Erdélyieket. Nem érdekel ki hány évvel idősebb nálam, és mennyivel, nagyobb méretekkel rendelkezik, na meg tudással, én akkor is gyűlölöm őket, és az összessel le akarok számolni. Fajtárs vagy sem, nem érdekel, egy cseppet sem.
Nem hittem, hogy lehet ilyen dühöt és bosszúvágyat érezni bárki iránt is. Sőt ilyen sok ember iránt érezni azt a mély gyűlöletet, ami most bennem ég, és arra sarkall, hogy ne álljak meg az edzéssel, és csináljam tovább, mert bosszút kell állnom mindenkin, akinek egy csepp köze is volt az én drága Noelem halálához.
Mesélt erről anno, hogy milyen is elveszíteni egy életpárt, hogy ha esetleg ilyen helyzetbe kerülnék, akkor készüljek fel, de sose figyeltem rá eléggé. Mindig elhallgattattam valahogy eltereltem a figyelmét, hogy ne beszéljen ilyen butaságokról. Hiszen Őt senki sem veheti el tőlem. Nem is tudtam, hogy ilyen hamar mégis be fog ez következni. Hisz mások több száz évet tölthetnek együtt a párjukkal, nekem pedig csak alig két évtizedem volt kiélvezni ezt az egész csodát.
Talán túlságosan is boldog voltam, ezért lett vége ilyen hamar. Talán többet kellett volna veszekednem vele, és akkor később veszítettem volna el. Bár kétlem, hogy így lenne.
Egy igen csak hosszúra nyúlt éjszaka után estem haza, fáradtan, és kimerülten, vagyis pontosan olyan állapotban, ami után majd jól tudok aludni. Ha nem csapom szét magam, vagy nem fárasztom le magam valamivel, akkor nem tudok aludni. Egyedül nem megy. Hozzászoktam a jóhoz. Pedig már jó rég óta vagyok egyedül. Egy ember életéhez képest, egy vámpíréhoz képest olyan, mintha nem egy fél évvel ezelőtt történt volna a tragédia, hanem egy hete.
Most, hogy betolakodók jönnek a városba, fel kell készülnöm, és ehhez a legjobbra van szükségem. Akiket eddig kerestem fel, hogy segítsenek nekem gyakorolni, és tanítsanak, velük nem sok mindenre mentem. Mondhatnám úgy is, hogy semmit sem értek azok az órák, ugyan ott vagyok, ahol fél éve elindultam. Csak annyiban változtam meg, hogy a teherbírásom megnőtt. Izmosodtam, de ez nem látszik rajtam, nem tudom, hogy ennek örüljek-e avagy sem.
Felkerestem Dantét, és megkértem, hogy segítsen nekem, persze ha csak van ideje. Elképzelni sem tudom, milyen lehet vezetőnek lenni, pláne nem azoké a vámpíroké, akik közül a legtöbben arrogánsak, és becsvágyóak. De talán pont ez tart össze minket. Meg az, hogy megvédjük azt, ami a mienk.
A megbeszélt helyre mentem, a megbeszélt időpontban, pontosabban Dante edzőtermébe, késő délután. Kíváncsi vagyok, hogy mit tartogat mára, de remélem nem fog felbosszantani, bár ez nem valószínű, mostanában mindenkin felhúzom magam, és dühös leszek. Egyszer az egyik edző társam annyira felidegesített azzal, hogy mivel lány vagyok, ezért próbál finomabban bánni velem, hogy az egyik tőrömet, pár centire az edzőtársamtól állítottam bele a boksz zsákba. De majd próbálok nyugodt maradni, és nem elveszíteni a fejem, hisz nem lenne köteles segíteni nekem, mégis megteszi.
Hajamat lófarokba fogtam, öltözékem egy tornacipőből, egy térdig érő nadrág, és egy sötét színű póló. Mintha egy fittnes ruhákat tartalmazó katalógusból léptem volna ki.