● Név:Jacqueline Naomi Benett
● Becenév: Jacky
● Nem: Nő
● Születési hely és idő:Velence, 1654. 04. 18.
● Kor: 358 (20-nak néz ki)
● Faj:Vámpír

A család

● Apa: George Benson (ízig-vérig amerikai)
● Anya: Johanna Crine (francia)
● Testvérek: -
● Egyéb hozzátartozók:

A történetem

1654-ben, Jacqueline Benson néven születtem, Franciaországban, a Napkiráy uralkodásának idején, egy meleg, tavaszi napon. Édesapám is jelen volt a születésemnél.
A családom sosem volt túl gazdag, de azért a napi betevőre mindig volt elég pénzünk. A szüleim mindig is az adakozó szelleműek voltak. Ezért engem is erre neveltek. Ezzel együtt meg tanultam spórolni is.
A gyermekkorom szinte zökkenésmentesen telt, egy-két problémát leszámítva.
4 éves koromban ért az első csapás, amikor szeretett nagymamám elhunyt. Elég kicsi voltam még, de azóta sem tudtam elfelejteni azt a napot, amikor a padlón találtam őt…
Négy év múlva újabb haláleset történt. Az utcabéli gyerekekkel sokat játszottam, s akkoriban közülük kerültek ki a legjobb barátaim is. Persze vegyesen voltunk, fiúk-lányok egyaránt. Minden nap egy adott helyen találkoztunk. Aztán, valamelyik nap egy kislány barátnőm nem jött. Gondoltuk a többiekkel, elmegyünk hozzájuk és megkérdezzük, hogy hol van, de senki sem nyitott ajtót. Másnap, és még sokszor megtettük ugyanezt, de soha nem jött ki a házból senki. Azóta sem tudja senki biztosra, hogy mi történhetett vele… csak tippelni tudunk… Nagyon hiányzott mindenkinek.
14 éves voltam, amikor dolgozni kezdtem. Bár sokan megszóltak érte, mivel ez akkoriban elég későnek számított. Egy gazdag parasztemberhez jártam, akinek nem volt elég ideje. Én etettem az állatait. Nem volt könnyű munka, de így én is hozzá tudtam járulni a családi kasszához.
Az elkövetkezendő éveken keresztül ott dolgoztam, egészen 19 éves koromig. Ekkor megismertem egy embert…
Igen, eléggé rejtélyes volt. De az tuti, hogy első látásra beleszerettem. Legelőször a falu vízlelőhelyénél találkoztunk – a pataknál, ahol egy gémeskút is állt. Rendkívül, szinte hihetetlenül gyönyörű volt, és kész volt bármit megtenni értem. Nagyon szeretett és én is őt. Elég jómódú is volt, ezért a szüleim is örültek, hogy mellette kötöttem ki, bár Marcel apja – az anyját régen elveszítette – nem annyira. Ja, igen, Marcelnak hívták. Aztán rájöttem, miért is volt ilyen rejtélyes. Amikor már biztosra vette, hogy semmi sem választhat el minket egymástól, elmondta nekem, hogy mi is ő valójában. Egy percig kicsit tartottam az egész vámpírosditól, de aztán természetesen beleegyeztem a vércserébe, és mindenbe, ami az életpár-dologhoz kell. 7 napra rá össze is házasodtunk. Én ekkor már teljes mértékben vámpír voltam, ám a szüleim elöl mindent eltitkoltunk. Nagyon boldogok voltunk, gyermekünk viszont sajnos nem született.
A szüleim természetes halált haltak. Apám 1668-ban szívrohamot kapott. Összetörtem. Nem sokkal később, anyám tüdőgyulladás miatt ment el.
Ezek voltak a legszörnyűbb évek az életemben, de Marcel végig kitartott mellettem.
5 év alatt majdnem teljesen ki tudtam heverni a szüleim halálát, és ezek után normális házas életet éltünk Marcellel. Nem siettünk el semmit, soha. Mindent a maga idejében, mondta a férjem mindig. 80-90 évig nem történt semmi. Na jó, nem szó szerint, de tényleg nyugodtan éltünk, ketten, szeretetben. Biztosan voltak kisebb problémák, de azokra szinte már nem is emlékszem.
1790 környékén viszont egy csapat (valószínűleg) defenzor megkeserítette az életünket. Az egész úgy kezdődött, hogy Marcel leveleket kezdett kapni ismeretlen feladótól. Valamit akartak tőle, de azóta sem tudtam rájönni, hogy mit… Ő viszont hajthatatlan volt, azt mondta, hogy sohasem fogja kiadni, amit kérnek, mert az az övé. De egyszer sem ejtette ki a száján, hogy mi az a valami. Talán leírta, de nem találtam sehol utalást erre a dologra. Egy évig küldözgették a leveleket, vagy tovább, de arról én már nem tudok, mert Marcellel az USA-ba költöztünk. Hosszú volt az út, és nem is teljesen biztonságos, de úgy gondoltuk, megéri a nyugalom érdekében. Reméltük, hogy nem találnak meg minket, mivel az utolsó levelek amiket Franciaországban olvastunk, elég világosan fenyegetőek voltak, ezért is ijedtünk meg. Ekkor változtattam meg a nevemet is.
Nem tudom, hogy kerestek-e minket, vagy sem, de az 1800-as évek elejéig nem kaptunk semmilyen levelet. Ekkor már fellélegeztünk, szinte kezdtük elfelejteni a dolgokat. Természetesen végül ránk találtak, és újra jöttek a levelek. Csak hogy Marcel ezúttal válaszolt is rájuk. Fogalmam sincs, hogy mit. Tényleg. Nem mutatta meg, én viszont nem haragudtam emiatt rá. Annyit azért elárult, hogy semmi bajom sem lesz, és neki sem - a közeljövőben. Azt hittem, hogy ez az utolsó szó nem jelent semmit, de nem lett igazam. Mi számít egy vámpírnak „közeljövőben”-nek? 50 év? 70? Igen, azt hiszem körülbelül 70 év, legalábbis nekem. Nagyjából száz évig feszengtem. Rosszabb volt, mint amikor anyáék meghaltak. Nem tudom, hogy miért…és nem olyan intenzíven, vagy nagyon észrevehetően, csak egyszerűen nem éreztem jól magam. Valószínűleg az ereimben már előre éreztem, hogy mi lesz a sorsunk. 1889-ben az egyik szomszédommal elutaztam Európába, négy hónapra. A nőt Elisabeth-nek hívták, szintén vámpír volt, és elég jóban lettem vele amerikai életem során. Amikor hazaértünk, Marcelt lefejezve találtam a nappalinkban. Üvölteni szerettem volna, kiabálni és mindent összetörni, amit csak látok. Úgy gondoltam, hogy nincs értelme az életemnek. Meg akartam halni. Megfogtam egy konyhai kést, le akartam szúrni magam, amikor egy cetlit láttam meg az asztalon. Kihajtogattam. Nem állt rajta semmi, kivéve egy vérfolt, fölé írva, hogy Marcel...valószínűleg az ő vére volt. Nem tudom miért, de hirtelen élni akartam, sőt, sokkal jobban, mint eddig. Meg akartam bosszulni azt, amit Marcellel tettek – bárki vagy bárkik is voltak azok. Más nyomok után kutattam a házban, de nem találtam semmit. De nem adtam fel a keresést, körbenéztem a faluban, az egész országban, majd ismét – csak egyedül – bejártam a világot, hátha találok valamit… nagyon sokat költöztem, ezért nagyon sokféle kultúrát és nyelvet ismerek. Több mint száz évig, megállás nélkül kerestem a tettest. A semmiből indultam ki. De rengeteget kérdeztem, a defenzorokról is sokat megtudtam. Máig nem találtam szinte semmit, de még nem adtam fel…
Nagyjából egy hete kaptam egy üzenetet a vezértől, hogy menjek Erdélybe. Összepakoltam minden fontos cuccomat, repülőre ültem, majd Kolozsváron leszálltam.

Megjelenés

Jellem

User