Karakter teljes neve: Tabajdi Áron
Becenév: Áron
Faj: Defenzor
Nem: férfi
Kor: 32
Születés helye és ideje: Temesvár, 1980. október 17.
Foglalkozás: weblapokat készítek



Apa: Tabajdi Mikós (meghalt?)
Anya: Havasi Teréz (meghalt)
Testvérek: -

Egyéb hozzátartozók: Peter Finch, avagy Petru Fichu (mikor melyik identitását használja) távoli rokon.



Az ember néha a legjobbnak hitt döntéseivel is végromlásba sodorhatja magát. Erre csak nemrég jöttem rá, a családom történetét kutatva. Régi defenzor család sarja vagyok, de ennek úgy 16 éves koromig nem voltam tudatában. Én úgy véltem, hogy apám egy egyszerű bányász, anyám pedig varrónő volt, és ez nagyjából így igaz is. Nagyapa volt defenzor, csak én erről nem tudtam semmi, s nem is ismertem őt. Szóval a saját történetemet jóval a megszületésem előtt kell kezdenem, de ezeket az eseményeket én is csak pár éve ismertem meg.
Szóval valahol ott siklott félre minden, amikor nagyapa szerelmes lett. Beleszeretett egy gyönyörű, de a vámpírokról mit sem tudó lányba, akit aztán feleségül is vett. Ekkoriban Romániában nem volt könnyű az élet, defenzornak sem volt könnyű lenni, és mi tagadás a vámpírok is találtak maguknak kellemesebb környéket a kommunista igában sínylődő Erdélynél. Nagyapa úgy vélte, éppen elég neki magyarnak lenni itt, és megélni, meg gyereket nevelni, a vámpírvadászat, főleg, hogy alig vannak nem annyira létfontosságú. Ennek értelmében lépett ki a közösségből, és kezdett új életet kedvese oldalán. Apám úgy született meg, és nőtt fel, hogy semmit sem tudott ezekről a természetfeletti dolgokról.
Amikor én 1980 őszén megszülettem, az országban már eléggé fura állapotok uralkodtak. Még igen vonalas volt a rendszer, csak éppen a gazdaság rogyadozott. A városokban a boltok polcai üresen kongtak, a legtöbben falusi rokonok élelmiszercsomagjain tengődtek. Már akinek volt falusi rokona ... A szüleim mindent megtettek, hogy kis családunk épségben maradjon, és én rendesen növekedjek. Szó szerint a legalja munkát is elvállalták (bánya már rég nem működött, és varrnivaló sem mindig volt), hogy finanszírozni tudják igen szerény életvitelünket. Ha volt munka, éjjel nappal dolgoztak, és hiába szerettek, nem volt rám túl sok idejük. De azért én, úgy emlékszem, boldog voltam ezekben az időkben.
De anya megbetegedett, és 8 éves koromban meghalt. Apa a fogát összeszorítva, immáron csak rám gondolva élt és gürizett tovább. Bennem olyan űr tátongott, amin semmi nem segített. Aztán jött a forradalom. 9 éves voltam akkor, és még gyakorlatilag semmit nem érettem az egészből. Apa annyit magyarázott nekem, boldogan csillogó szemmel, hogy most majd minden megváltozik. Ebben kétségtelenül igaza lett, csak éppen ezen lelkes szónoklat után elment, és nem láttam többet. Napokig vártam a lakásban, s közben mindent felfaltam, ami ehető volt. Az utcákon zavaros helyzet uralkodott, embertömegek hömpölyögtek, tankok dübörögtek, és sokat lőttek is. Nagyon féltem, és apa nem jött.
Utólag úgy vélem, hogy valahogy valami tüntetésbe keveredett, és lelőtték a karhatalmisták. De erről semmi biztosat nem tudok. Ezzel nem vagyok egyedül. Az akkori áldozatok minden nyomát megpróbálta eltüntetni a végnapjait élő hatalom. Úgy tudom, egyeseket elhamvasztottak, és a maradványokat egy szennyvízcsatornába szórták.
Mikor már kicsit csendesebb volt a város, és én nem bírtam tovább az éhséget, előmerészkedtem. Persze attól, hogy kiléptem az utcára, még nem jutottam élelemhez. Emlékszem, valamikor kora délután indultam el, de tél volt, december, és hamar sötétedett. Igazából nem is tudtam, mit csinálok. Volt valami zavaros tervem, hogy egyik osztálytársamékhoz megyek át, de odáig nem jutottam el. Arra emlékszem, hogy hideg volt, és köd, és sötét is, és minden annyira más volt, és én szédültem, és éhes voltam, és nagyon féltem. Aztán elcsúsztam egy meredek utcán, és bucskáztam egy pár métert, aztán fekve maradtam, és azon tűnődtem, hogy fel tudok-e kelni, vagy hogy egyáltalán érdemes-e. Valaki a karjába vett, és elindult velem. Már alig láttam, és elaludtam, vagy inkább elájultam.



A fickó, aki magához vett (akkoriban persze inkább bácsinak tekintettem), gondoskodott a fizikai és szellemi szükségleteimről, de érzelmileg nem igazán törődött velem. Kaptam enni, volt ruhám, és tanulnom is kellett, de ennyi. És főleg, gyakorlatilag rab voltam. Egy házban laktunk, aminek volt egy magas kőfallal körülvett kertje. Na, ezen a kőfalon én évekig nem jutottam túl. Igaz, nem is igazán erőlködtem, mert a külvilágról őrzött emlékeim sokkal rosszabbak voltak, mint a benti élet. A fickó Vladnak hívatta magát, és volt egy inasa, Emil, és egy szakácsnője, Tamara. A következő években ők voltak az életem fő szereplői, mással nem is igen találkoztam. Tudom, hogy jártak néha mások is nálunk, de akkor nekem a szobámban kellett várnom, és bizony rám zárták az ajtót. Egy ideig ez idegesített, de amikor egyik ilyen alkalommal hatalmas ribillió volt odakinn, és amikor végre kijöhettem az ebédlő romokban állt, már nem is annyira akartam ilyenkor szem előtt lenni. Tanulhattam, igen, de nem járhattam iskolába. Azt hiszem, a rendszer számára teljesen láthatatlan voltam.
Ez így is ment vagy 5 évig, amikor egy újabb vendég érkezése után újfent elszabadult a pokol. Ez nagyobb felfordulás volt, mint az előző, és a hangok közeledtek. Hatalmas durranások, csattanások, ordítozás hallatszott, és egy után füst kezdett beszüremleni az ajtó résein. Rettenetesen féltem, és az ágy alá bújtam. Aztán egyszer csak valaki betörte az ajtót, benyúlt az ágy alá, előrángatott, és elhurcolt. Én segítségért kiabáltam, és tiltakoztam, de vitt magával. Aztán Vlad útját állta, és olyan furcsa volt az arca, és nagyok a fogai, de a ruhája tépett, és égett. Harcolni kezdek egymással, és én rettegve néztem, ahogy két (majd több) fura "szuperlény" szétveri a házat köröttem. Jó ideig tartott még a küzdelem, aztán valahogy elfogyott a harci kedv, és egyik fél sem győzedelmeskedett. Vlad az ebédlő egyik végében, a támadók a másik végében tűntek fel, én éppen akkor a hosszú ebédlőasztal alatt kucorogtam, és úgy véltem itt a vég, mert ha ők most itt csapnak össze, akkor én biztosan meghalok. De ezzel ellentétben tárgyalások kezdődtek, mit ad isten az én személyemről. Angolul vitatkoztak, és nem sokat értettem belőle, csak azt, hogy az egyik támadó nekem rokonom, és magával akar vinni, és hogy én defenzor vagyok. A szó többször előfordult velem kapcsolatban, de akkor persze fogalmam nem volt, hogy ez mit is jelent. A tárgyalás sem vezetett eredményre, és éreztem, az indulatok újra kezdenek elharapózni. Ekkor már nem bírtam tovább, és az asztal alól könyörögni kezdtem, hogy ne harcoljanak többet, mert én nagyon félek, és egyébként sem tudom, miért kell rajtam veszekedni. Nem tudom, miket mondtam, csak arra, hogy a végén sírva ismételgettem, hogy "hagyják abba, kérem, hagyják abba".
Vlad sóhajtott egyet, és aztán végre magyarra váltott, és röviden elmagyarázta, hogy ez a férfi az én nagyapám bátyjának az unokája, és már évek óta engem keres, és most megtalált, és el akar vinni magával, hogy ő neveljen tovább. Ő, azaz Vlad vámpír, a többiek meg vámpírvadászok, azaz a kedves rokonom, Peter és ők alapvetően ellenségek, de mégsem teljesen, mert ő, Vlad, nem lép túl bizonyos határokat, és ezért elvárná, hogy mások ezt tiszteletben tartsák. Feltételeztem ezen azt érti, hogy ne rontsanak be az otthonába, és ne gyújtsák fel például. Ugyanakkor nem tudtam nem emlékezni arra, hogy engem nem szeret, és én itt rab vagyok igazából: madárka, aranykalitkában. Nem akartam több harcot, és végre egyszer én akartam eldönteni, mi is lesz velem. Remegő térdekkel előmásztam az asztal alól, és összeszedtem az angoltudásomat. Megkérdeztem az idegeneket, hogy ha most elmegyek velük, de nem tetszik ott, akkor visszajöhetek-e, és aztán Vladot, hogy ha visszajövök, visszafogad-e, és hogy akkor most abbahagyják-e a harcot. Mindenki igent mondott mindenre. Erre kijelentettem, hogy alapvetően hiszek nekik, mert nincs más választásom, de ha mégis valamelyik szószegő lenne, annak ... és itt magyarra váltottam, de Vlad fordított ... száradjon le a keze, hulljanak ki a fogai, és legyen átkozott örök időkre. Hogy ezt én honnan vettem? De érdekes módon, még ebben a felzaklatott állapotban is láttam, hogy mind megborzonganak. Összepakoltam, és elmentem a rokonommal.
Innentől nem történt velem semmi különös, illetve itt zökkent minden vissza a régi kerékvágásba. Otthonra leltem a defenzor közösségben, beilleszkedtem, és nem vágytam vissza Vladhoz. Jártam később nála látogatóban, feltettem pár kérdést, válaszolt rá, és békében váltak el útjaink újra. Ugyanilyen vehemenciával faggattam Petert is, és ő is elmondta, amit tudott. Nyomoztam mindenfelé, régi dokumentumokat böngésztem, de még mindig vannak sötét foltok a múltamban. Szeretném előbb-utóbb mindet felderíteni, de egyenlőre köszönöm, jól vagyok (már amikor nem ver össze valami fenevad).







Amiket szeret: számítógépes játékok, mozgás (sport), túrázás, szabadság, jólét

Amiket utál: bezártság, ha át akarják dobni a palánkon, sumákolás, rosszul elkészített kaják, korlátozások

Jellem: Önérzetes vagyok, és kissé talán pökhendi néha, de igazából csak kínosan ügyelek arra, hogy lehetőleg senki ne akarjon fölém kerekedni, mert azt ki nem állhatom. AZért meg lehet engem is szelidítani, sőt, alapvetően szelíd az alaptermészetem, ha a másik is így közeledik hozzám, akár még kenyérre is kenhet (akkor is én vagyok ugyanis felül, alul meg a kenyér). Nehezen viselem viszont a veszteségeket, és olyankor kibírhatatlan vagyok, ha valami ilyesmi baj ér. A kitartásommal viszont nincs baj, és nagyon fontos célok érdekében képes vagyok magamat erősen fegyelmezni. Alapvetően viszont a lazaságot szeretem.

Külső: Jól kigyúrt, közel tökéletes alakom van (ja, igen, öntelt is vagyok egy kicsit, ez a jellemzésből kimaradt). Öltözködés? Mikor mi. Alapvetően a laza cuccok híve vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok hajlandó valami ünnepélyesebb alkalomra kiöltözni. Szeretem a kéket és a zöldet, de ezek csak kiegészítő színek az öltözékemben, az alap inkább fekete,szürke és fehér. Szeretek farmerban járni, mert az egy örök darab mostanság már, és szinte mindig divatos.

Avataron: Ryan Gosling

Lucas